(héb.: saʹchaf):

Egy olyan madár, amely vadászik, de dögöt is eszik. A törvény alapján, amelyet Isten adott az izraelitáknak, tilos volt a megevése (3Mó 11:13, 16; 5Mó 14:12, 15).

Jóllehet a Károli-fordítás a madár héber nevét „kakuk”-nak adja vissza, ezt a fordítást rendszerint nem fogadják el, helyette inkább „sirály”-nak (ezt a madarat olykor viharsirálynak is nevezik) fordítják a héber szót. (Lásd: KAKUKK.) Néhány szótárszerkesztő véleménye szerint a héber név a ’vékony, karcsú vagy sovány’ jelentésű alapszóból ered, amely vélhetően a sirálynak azt a jellegzetességét tükrözi, hogy rendezett a kinézete, és a hosszú, hegyes szárnyaihoz viszonyítva aránylag karcsú a teste. Mások úgy vélekednek, hogy a héber saʹchaf ennek az általában lármás madárnak a sivítását érzékelteti. A régebbi bibliafordítások (LXX, Vg) szerint is a sirályra vonatkozik a héber megnevezés. A héber saʹchaf talán a sirályhoz hasonló, úszóhártyás lábú, tengeri madarak általános neve. Közéjük tartoznak az igazi sirályok, a csérek, az ollóscsőrű madarak és a halfarkasok, más néven rablósirályok.

A sirályfélék családjába (Laridae) tartozó sirályok rendszerint kitartóan repülnek, emellett jól úsznak, és a vízen pihennek, sőt ott is alszanak. A sirály hol csapkod a szárnyaival, hol vitorlázik, hol meg köröz, illetve siklórepüléssel lecsap, hogy megszerezze az élelmét, legyen az akár hal, rovar vagy bármiféle hulladék (ennélfogva a kikötőkben jó szolgálatot tesz mint hulladék- és dögevő madár). Az ezüstsirályok a csőrükben felvitt kagylókat és más puhatestűeket sziklákra ejtik, hogy feltörjék őket, majd bekebelezik a zsákmányt. Ha döghúsról van szó, a sirálynak szinte csillapíthatatlan az étvágya, ennek ellenére szerfölött tiszta állat.

Palesztinában a Földközi-tenger mentén és a Galileai-tenger környékén számos sirályféle megtalálható, például az ezüstsirály (Larus argentatus) és különböző dankasirályok (Larus ridibundus). A sirályok gyakran fehér színűek, bár a szárnyaik hátsó és felső része ezüstszürke is lehet. Csőrük erős és enyhén görbült. Általában kolóniákban élnek, és sziklapárkányokon vagy tengerpartok mentén fészkelnek. Lehetnek akkorák, mint a galambok, de akár 76 cm hosszúak is, a szárnyfesztávolságuk pedig elérheti az 1,5 m-t. Ezek a nyughatatlan és szinte fáradhatatlan madarak még viharos szélben is tudnak repülni. Rengeteg, egymást fedő tolluk (egyetlen nagy testű sirályon 6544 tollat számoltak  össze) melegen és szárazon tartja a testüket olyankor, amikor hosszú ideig pihennek a vízen.

A csérfélék családjába (Sternidae) tartozó csér is nagy számban található meg Palesztina partjain. Ennek a nem dögevő madárnak a teste karcsúbb a sirályénál, a farka villás, és a hegyes végű, hosszú szárnyai keskenyebbek a sirályéinál. A legtöbb csér fehér, igaz, a fejükön rendszerint van egy fekete vagy szürke „sapka”. Főként kishalakkal táplálkoznak. Zsákmányszerzéskor a csér a víz felett lebeg, majd sebesen lecsap, hogy kiragadja a vízből a prédát a lefelé tartott, hosszú, egyenes, keskeny csőrével. A vándormadarak közül a csér teszi meg a legnagyobb távolságot, például a sarki csér (Sterna paradisaea) akár 35 400 km-t is repül évente. Vannak olyan csérek is, amelyek a melegebb területek parti vizeit kedvelik. Gyors és igen kecses röptüknek köszönhetően kiérdemelték „a tenger fecskéi” elnevezést.

A sólyomhoz és az íbiszhez hasonlóan a sirályt is szent madárnak tekintették az ókori Egyiptomban.