A sorsvetés egy ókori szokás, amelyet egy kérdéses helyzet megoldására alkalmaztak. A sorsvetés így zajlott: fából vagy kőből készült kövecskéket vagy táblácskákat dobtak egy edénybe vagy a ruha összefogott hajtásába, vagyis az „ölbe”, majd megrázták. Akinek a sorsvetési eszköze kiesett vagy akiét kihúzták, az volt az, akire a választás esett. A sorsvetés, az eskühöz hasonlóan, imát is magában foglalt. Vagy mondtak egy imát közben, vagy pedig magát a sorsvetést tekintették imának, Jehova közbenjárását keresték, és számítottak is rá. A „sors” szót (héb.: gó·rálʹ) szó szerinti vagy jelképes értelemben is használják a ’rész’ és ’osztályrész’ szavakkal együtt, azokhoz hasonló gondolat kifejezésére (Jzs 15:1; Ézs 17:14; 57:6; Jr 13:25).

Helyzetek, amikor alkalmazták: A Példabeszédek 16:33 ezt mondja: „Ölbe vetik a sorsot, de Jehovától van annak minden döntése.” Izraelben elfogadott volt sorsvetéssel dönteni a vitákban: „A sorsvetés megszünteti a viszálykodást, és még a hatalmasokat is elválasztja egymástól” (Pl 18:18). Nem használták sporthoz, játékokhoz vagy szerencsejátékhoz. Nem volt fogadás vagy tét, nem voltak nyertesek vagy vesztesek. Nem használták arra, hogy meggazdagodjon belőle a templom vagy a papok, és jótékony célokból sem fordultak sorsvetéshez. Ezzel ellentétben a római katonák önző nyereségszerzésből vetettek sorsot Jézus ruhájára, és ezt a sorsvetést a Zsoltárok 22:18 megjövendölte (Mt 27:35).

A Biblia akkor említi először a sorsvetést, amikor arról beszél, hogy az engesztelés napján kiválasztották a Jehováért és az Azázelért való kecskéket (3Mó 16:7–10). Jézus idejében ez a kiválasztás Heródes templománál történt, amikor a főpap egy tartályból két sorsvetési eszközt húzott ki, melyek állítólag puszpángfából vagy aranyból készültek. Ezeket előzőleg megjelölték,  hogy az egyik „Jehováért”, a másik „Azázelért” való, majd a kecskék fejére helyezték.

Sorsot vetettek annak meghatározására, hogy a 24 papi osztálynak milyen sorrendben kell ellátnia a szolgálatot a templomnál (1Kr 24:5–18). A léviták közül való titkár felírta az atyai háznépek főinek a neveit, és nyilván egymás után választották ki őket. Ugyanezzel a módszerrel jelölték ki a léviták templomnál betöltött feladatát: lehettek énekesek, kapuőrök, kincstárnokok és így tovább (1Kr 24:31; 25. fej.; 26. fej.; Lk 1:8, 9). Miután visszatértek a száműzetésből, arra használták a sorsvetést, hogy meghatározzák, miként történjen a templomi szolgálatra való fa behordása, és arra is, hogy eldöntsék, kinek kell Jeruzsálembe költöznie (Ne 10:34; 11:1).

Bár az urimmal és a tummimmal kapcsolatban – melyet Mózes a főpap melltáskájába helyezett – a Biblia nem használja a sorsvetés szót (3Mó 8:7–9), és nem is tudjuk pontosan, mik voltak ezek, de hasonló módon használták őket egy nehézség rendezésére, mint a sorsvetési eszközöket. Úgy tűnik, hogy az 1Sámuel 14:41, 42-ben a sorsvetéssel kapcsolatban említi a Biblia az urimot és a tummimot. Néha szent sorsvetési eszközökként utalnak rájuk. Amikor felmerült egy, az egész népet érintő fontos kérdés, amelyben nem tudtak döntésre jutni, a főpap Jehova elé állt, és ezek által a szent sorsvetési eszközök által kapta meg Jehova döntését.

Jehova megparancsolta, hogy az Ígéret földjét sorsvetéssel osszák fel a 12 törzs között (4Mó 26:55, 56). Józsué könyve részletesen beszámol erről; a 14–21. fejezetekben több mint 20-szor szerepel a „sors” szó valamilyen formában. Silóban a találkozás sátránál Jehova előtt húztak sorsot Józsué és Eleázár főpap irányításával (Jzs 17:4; 18:6, 8). A léviták városait is sorsvetéssel választották ki (Jzs 21:8). Nyilvánvaló, hogy Jehova előidézte, hogy a sorsvetés eredménye összhangban legyen a törzsek területeinek elhelyezkedéséről szóló, korábbi próféciáival (1Mó 49.).

A sorsvetést arra is használták, hogy a bűnöst leleplezzék. Jónás esetében a hajósok sorsot vetettek, hogy megállapítsák, ki miatt érte őket a vihar (Jón 1:7, 8). Sorsvetéssel derítették ki, hogy Jonatán szegte meg Saul ostoba esküjét (1Sá 14:41, 42).

Izrael ellenségei sorsvetéssel osztották el a hadizsákmányt és a hadifoglyokat (Jóe 3:3; Ab 11). Hámán a jövendölés egyik formájaként ’púrt, azaz sorsot vettetett’, hogy meghatározza, melyik nap a legkedvezőbb arra, hogy a zsidókat kiirtsa a Perzsa Birodalomból (Esz 3:7). A púr szó többes száma a héberben a pú·rímʹ, amelyből a púrim ünnepe elnevezés ered. Ezt az ünnepet a sorsvetés ünnepének is szokták nevezni (Esz 9:24–26).

Az apostolok idejében: Jézus tanítványai is imával kísért sorsvetéshez folyamodtak annak meghatározására, hogy ki töltse be Iskariót Júdás helyét a 12 között, akik szemtanúi voltak Jézus tetteinek és feltámadásának; Mátyásra esett a választás (Cs 1:21–26). Az itt használt görög szó a kléʹrosz, amely a klé·ro·no·miʹa, vagyis ’örökség’ szóval rokon. A Kolosszé 1:12-ben és az 1Péter 5:3-ban a kléʹrosz szó arra az örökségre vagy osztályrészre utal, amelyet a keresztények Istentől kaptak.

Az i. sz. 33 pünkösdje utáni időszakra vonatkozóan azonban nem olvashatunk arról, hogy sorsvetéssel választották volna ki a felvigyázókat és segítőiket, vagy hogy fontos kérdésekben ily módon hoztak volna döntéseket. A felvigyázók és segítőik kiválasztása azon alapult, hogy megteremték-e a szent szellem gyümölcsét az életükben (1Ti 3.; Tit 1.); míg más döntéseket próféciák beteljesedése, angyali irányítás, Isten Szavának alapelvei, Jézus tanításai és a szent szellem irányítása határozott meg (Cs 5:19–21; 13:2, 3; 14:23; 15:15–19, 28). Pál apostol kijelenti: „A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos. . . a kiigazításra” (2Ti 3:16).