Arra vonatkozóan, hogy a bibliai időkben a héber földművesek milyen típusú ekével szántottak, egyrészt a szomszédos országok ekéiről készült ókori képekből következtethetünk, másrészt abból, hogy mostanában milyen ekével szánt némely arab földműves. Egyes ekék egyszerűen csak egy hegyes végű fadarabból készültek, amelynek végére talán fémet erősítettek. A fadarabot aztán egy rúdhoz rögzítették, amelyet egy vagy több állat húzott. Az ilyen ekével alighanem csak felhasították a talaj felszínét, de nem forgatták meg a földet. Természetesen kézzelfogható bizonyíték hiányában nem zárhatjuk ki annak lehetőségét, hogy igényesebb kidolgozású ekéket is használtak Izraelben.

Mivel a föld a nyári nap hevétől kiszikkadt és megkeményedett, ezért a szántással általában vártak addig, amíg az őszi vagy téli csapadék meg nem lágyította a földet. Ekkor szántottak és vetettek. Ha elérkezett a szántás időszaka, akkor egy derék embert nem tántorítottak el a hidegebb napok vagy a bizonytalan időjárás, illetve a fenyegetően gyülekező felhők. A lusta földműves ellenben kapva kapott az ilyen alkalmon, hogy ne kelljen dolgoznia. A szomszédainak nem volt okuk sajnálni őt, amikor nem volt mit aratnia, hiszen ő volt lusta a szántás idején (Pl 20:4; Pr 11:4). Az izraelita földműveseknek még a szántás idején is meg kellett tartaniuk a sabbatot (2Mó 34:21).

A szántáshoz nem volt szabad egy igába fogni bikát és szamarat, kétségkívül azért, mert nem egyforma a teherbírásuk, és nem egyforma  ütemben haladnak (5Mó 22:10). Gyakran egy pár marhával vontatták az ekét (Lk 14:19; Jób 1:14). Előfordult, hogy több ember együtt dolgozott, mindegyik egy pár, vagyis egy fogat marhával, és párhuzamos sorokban szántottak egymás után. Az 1Királyok 19:19 beszámolója alapján Elizeus a 12. volt a sorban, tehát a csoport végén haladt, így meg tudott állni anélkül, hogy a többiek munkáját félbeszakította volna. Otthagyta a szántóföldet, és a szántáshoz használt faszerszámokból tüzet rakott, majd feláldozta a bikákat (1Ki 19:21). W. M. Thomson a The Land and the Book c. könyvben (J. Grande átd.; 1910, 121. o.) elmondja, hogy amit egy csoport férfi felszántott, azt egyetlen ember is könnyedén be tudta vetni.

Jelképes értelem: A szántás megszokott munka volt, ezért gyakran kötődtek hozzá szemléltetések. Amikor a filiszteusok rávették Sámson feleségét, hogy tudja meg a férje által feladott rejtvény megfejtését, Sámson úgy fogalmazott, hogy ’az ő üszőjével szántottak’, vagyis a filiszteusok a saját szolgálatukba állították azt, akinek őt kellett volna szolgálnia (Bí 14:15–18). Ámós rámutatott, hogy miként értelmetlen volna egy szirten szántani, éppilyen logikátlan az is, hogy Izrael vezetői jogtalanul és igazságtalanul járnak el, és közben arra számítanak, hogy ebből majd hasznuk is származik (Ám 6:12, 13). A Hóseás 10:11 nyilván annak szemléltetésére használja a szántást (mely sokkal nehezebb egy üszőnek, mint a cséplés), hogy a hitehagyott Júdára milyen fáradságos rabszolgamunka vár, melyet alighanem az idegen elnyomói szabnak ki rá. A Jeremiás 4:3, 4 és a Hóseás 10:12, 13 feltárta, hogy Júdának és Izraelnek változtatnia kell az életén, vagyis mintha felszántaná a szívét és megszabadítaná a tövisektől, elő kell készítenie, meg kell lágyítania és meg kell tisztítania a szívét (vö.: Lk 8:5–15), és akkor nem helytelenségekért tesz majd hiábavaló erőfeszítéseket, és nem ilyenekért fog fáradozni, ami úgyis csak rossz gyümölcsöket terem, hanem Istentől jövő áldásokat arathat majd.

Az Ézsaiás 28:23–29-ben lévő leírás arról, hogy a földműves milyen módszeresen, átgondoltan és megfontoltan szánt, boronál, vet és csépel, jól szemlélteti Jehova bánásmódját, „aki csodálatos az ő szándékában, aki nagy dolgokat visz véghez eredményes munkájában”. Ahogy egy földműves sem szánt és boronál folyton, hanem csak addig, amíg előkészíti a földet a vetéshez, úgy Jehova sem állandóan fegyelmezi vagy bünteti a népét, hiszen elsősorban azért fegyelmez, hogy meglágyítsa népét, és befogadóképessé tegye a tanácsaira és vezetésére, melyből áldások fakadnak. (Vö.: Héb 12:4–11.) Miként a talaj keménysége meghatározza, milyen mértékben és intenzitással kell szántani, úgy a gabona típusa is meghatározza, milyen erővel és milyen nehéz szerszámmal kell csépelni ahhoz, hogy a polyvát eltávolítsák a magról. Mindez szemlélteti Isten abbeli bölcsességét, hogy mindig a szükségleteknek és körülményeknek megfelelően választja meg, hogy milyen módszerrel tisztítsa meg a népét, és távolítsa el azt, ami nemkívánatos. (Vö.: Ézs 21:10; 1:25.)

Ha a városról azt mondták, hogy „felszántják, mint a mezőt”, azt értették alatta, hogy teljesen felforgatják és elpusztítják (Jr 26:18; Mi 3:12). Amikor Izrael azokról beszélt, akik a ’hátán szántottak’, és „hosszúra nyújtották barázdáikat”, minden bizonnyal arra utalt, hogy mennyit szenvedett a sok ellensége miatt, akik könyörtelenül és kegyetlenül lerohanták, és bántalmazták, miközben ő olyanná tette hátát, „mint a föld. . ., amelyen átmennek” (Zs 129:1–3; Ézs 51:23; vö.: Zs 66:12). Az Ámós 9:13–15-ben található helyreállítási prófécia úgy mutatja be Jehova áldását, mint amely annyira termékennyé teszi a talajt, hogy miközben még folyik az aratás, már elérkezik a következő szántás ideje. (Vö.: 3Mó 26:5.)

Jézus szavaival összhangban, miszerint a tanítványai fogadják el az ételt, az italt és a szállást azoktól, akiknek szolgálnak, hiszen „méltó a munkás a bérére”, Pál apostol megvédte a keresztény szolgálatban fáradozó személyek arra vonatkozó jogát, hogy anyagi támogatást fogadjanak el másoktól, úgy érvelve, hogy aki szánt, joggal reméli, hogy részesedik a learatott terményből, amely az ő munkájának is köszönhető. Ennek ellenére maga Pál inkább készséggel lemondott arról a jogáról, hogy tartózkodhat a világi munkától, csak hogy „költségmentesen [kínálhassa fel] a jó hírt” azoknak, akiknek szolgál (Lk 10:7; 1Ko 9:3–10, 15, 17, 18).

Jézus Krisztus is utalt a szántásra, amikor hangsúlyozta, milyen fontos, hogy teljes szívű tanítványai legyünk. Amikor egy férfi kifejezte, hogy szeretne a tanítványa lenni, de feltételt szabott, vagyis kérte, hogy előbb engedje meg neki, hogy elbúcsúzzon azoktól, akik a háznépéhez tartoznak, Jézus ezt válaszolta: „Senki sem alkalmas az Isten királyságára, aki az eke szarvára tette a kezét, és a mögötte levőkre néz” (Lk 9:61, 62). Ha egy szántó ember hagyta volna, hogy elterelődjön a figyelme a munkájáról, melyet éppen végzett, görbe barázdákat húzott volna. Ehhez hasonlóan az sem alkalmas Isten Királyságára, akit meghívtak, hogy legyen keresztény tanítvány, de hagyja, hogy elterelje valami  a figyelmét az ezzel együtt járó felelősségei ellátásáról. Ahogy azt Isten Fia a saját életével megmutatta, még a legszorosabb családi kötelékek is csak másodrendűek ahhoz képest, hogy valaki hűséggel végezze Isten akaratát (Mk 3:31–35; 10:29, 30).