Szövet készítése két, egymásra merőleges fonalrendszer keresztezésével. A szövet hosszirányában haladó fonalak a láncfonalak, a rájuk merőlegesen haladó fonalak összessége pedig a vetülék. A vetülékfonalat áthúzták felváltva a láncfonalak alatt és fölött (3Mó 13:59). Általában a nők szőttek, de a jelek szerint előfordult, hogy férfiak közül is kerültek ki takácsok (2Ki 23:7; 1Kr 4:21). A szövőszék, amelyet a héberek, az egyiptomiak és más népek használtak, voltaképpen egy keret volt (Bí 16:13, 14; Ézs 19:1, 9, 10).

Az ókori szövőszékek lehettek függőlegesek vagy vízszintesek. Előfordult, hogy a függőleges szövőszéket úgy készítették, hogy két karó tetejére egy keresztrudat tettek. A keresztrúdról lógtak le a láncfonalak, és ezeket a rájuk erősített nehezékekkel feszítették ki. Néhány szövőszéken nehezékként egy alsó keresztrúd szolgált, és voltak olyan szövőszékek, amelyek esetében ez a rúd forgott, így fel lehetett rá tekerni a már megszőtt anyagot. A hagyományos vízszintes szövőszékek két, egymástól bizonyos távolságra lévő, párhuzamos rúdból álltak, melyek végeit egy-egy földbe szúrt cövek tartotta. A láncfonalakat a rudak közé feszítették ki. Góliát lándzsájának a fanyele alighanem egy ilyen nehéz keresztrúdhoz, „a takácsok zubolyfájához” volt hasonló (1Sá 17:4, 7).

A szövőszéken rendszerint két részre, vagyis fonalsíkra választották a láncfonalakat, hogy így a vetülékfonalat áthúzhassák keresztbe az egyik fonalsík fölött egy irányba, majd ugyanezen fonalsík alatt az ellenkező irányba. Ehhez két szádra, azaz nyílásra volt szükség. Egy egyszerű vízszintes szövőszékhez tartozott egy lapos szádváltó, amely a láncfonalak közé volt téve, minden második láncfonal alá, és ha élére fordították, létrejött egy szádnyílás, amelyen áthúzták a vetülékfonalat az egyik irányba. Azután felemelték a láncfonalak tetején elhelyezkedő, a cséppálcához fonálhurkokkal odaerősített láncfonalakat, ezzel létrehoztak egy újabb szádnyílást, amelyen áthúzták a vetülékfonalat az ellenkező irányba, keresztezve a láncfonalakat. A vetülékfonalat minden egyes áthúzás után a növekvő szövethez tömörítették egy bordának nevezett eszközzel. A takács a vetülékfonalat egy vetélővel húzta át a láncfonalakon keresztül; a vetélő egy fadarab volt, amelyre rá volt erősítve a fonál. Egy ügyes takács gyorsan tudta mozgatni a vetélőt, ezért jelenthette ki Jób: „Napjaim gyorsabbak a takács vetélőjénél” (Jób 7:6).

Miután elkészült a kívánt hosszúságú szövet, és összegöngyölték, a takács levágta a láncfonalakról (Ézs 38:9, 12). A takácsok többnyire állati szőrt (2Mó 36:14; Mt 3:4), például gyapjút használtak, illetve lent. (Vö.: Pl 31:13.)

Sokféle mintázatú szövetet tudtak készíteni úgy, hogy vagy a láncfonal volt színes, vagy a vetülékfonál, vagy mindkettő. Az is előfordult, hogy egy bizonyos színű vetülékfonalat csak egy darabon húztak át a láncfonalakon (1Mó 37:23; 2Sá 13:18; Pl 7:16). A takács nem szokványosan is szőhetett: néhány vetülékfonalat áthúzott egy láncfonal felett, majd kettő alatt, azután kettő felett végig a soron; a következő sorban megint néhány vetülékfonalat áthúzott két láncfonal fölött, majd kettő alatt; majd a harmadik sorban egy fölött, kettő alatt, kettő fölött, ahhoz hasonlóan, ahogyan a gabardint szövik napjainkban. A különböző szövési technikáknak köszönhetően mintát szőhettek az anyagba, még akkor is, ha a lánc-, illetve a vetülékfonalak egyszínűek voltak. Például Áron fehér köntöse „kockásra” volt szőve finom lenből (2Mó 28:39).