Két vagy több félnek a közös céljaik megvalósítására, érdekeik védelmére kötött egyezsége, szövetkezése. A héber beríthʹ szó (melynek az etimológiája ismeretlen) 280-nál is többször fordul elő a Héber Iratokban. Ezek közül több mint 80-szor Mózes öt könyvében. Ennek a szónak az alapjelentése ’szövetség’, és a jelentéstartalma hasonlít a mai „szerződés” szavunkéhoz. Ez azokból az ékírásos feljegyzésekből is kiderül, amelyeket 1927-ben találtak Katnában, egy ősi nem izraelita városban, amely Hamáttól DK-re feküdt. „A táblákból kettőnek [15-öt találtak meg] a tartalma egyszerű. Az »A« táblán nevek vannak felsorolva. . . a »B« táblán pedig a járandóság. . . Tehát az »A« lista egy szerződés, amelyben az érintettek. . . egyetértenek azzal, hogy valakinek a szolgálatába állnak, illetve elvállalnak bizonyos kötelezettségeket. A »B« lista (ugyanaz a valaki írta) a szerződés mibenlétét tartalmazza, hogy az embereknek milyen járandóságot kell kapniuk a szolgálataikért . . .az izraeliták körében használatos b^erít, azaz ’szövetség’ fogalmának központi szerepe volt a jahvista teológiában. Ez az első olyan nem bibliai írás, amely ennyire ősi időkből, Kr. e. a XIV. század első fele előtti időkből való, és ugyanakkor előfordul benne ez a szó” (Bulletin of the American Schools of Oriental Research. 1951. február. 22. o.).

A Keresztény Görög Iratokról készült fordítások közül néhány a di·a·théʹké szót különféleképpen adja vissza: „szövetség”, „végrendelet”, „testamentum” (Vg). M’Clintock és Strong Cyclopædiája (1891) azonban ezt mondja a „szövetség” szócikkben: „Csakhogy, úgy tűnik, [a „szövetség” szón kívül] nincs szükség más jelentésű, új szavak bevezetésére. A Sept. [Septuaginta] az Ót.-ban [Ótestamentumban] következetesen [di·a·théʹkének] fordítja [a beríthʹ szót] (ez sosem jelent végrendeletet vagy testamentumot, kizárólag csak szövetséget vagy egyezséget), és magától értetődőnek tűnik, hogy az Út. [Újtestamentum] írói, amikor átvették ezt a szót, ugyanazt a gondolatot akarták visszaadni az olvasóiknak, akik közül a legtöbben ismerték a görög nyelvű Ót.-ot. Ezenkívül a legtöbb esetben az Út. ugyanarra utal (pl. 2Ko 3:14; Héb 7.; 9.; Je 11:19), mint amit az Ót. »szövetség«-nek (b^erít) nevez, ám az angol [KJ] ugyanazt a görög szót néha »szövetség«-nek, máskor meg »testamentum«-nak fordítja ugyanabban a szövegkörnyezetben (Héb 7:22; 8:8–13; 9:15).” (Lásd még: Rbi8, függ.: 1584–1585. o.)

Kétségtelen, hogy a Héberek könyvének írója többször is (Héb 7:22; 8:6, 8–10; 9:4, 15–17, 20) abban az értelemben használja a di·a·théʹké szót, ahogy az óhéber nyelvben a szövetség jelentésű szót használták, sőt idézi a Jeremiás 31:31–34-et, és utal a ’szövetségládára’ is. A görög Septuaginta a ’szövetség’ jelentésű óhéber beríthʹ szót Jeremiás könyvének ezekben a verseiben di·a·théʹkének fordítja. A Héberek 9:20 is, a 2Mózes 24:6–8-at idézve, egyértelműen szövetségről beszél.

Mit foglalt magában a szövetség? Szövetség általában két vagy több személy között köttetett. A szövetségek lehettek egyoldalúak (amikor kizárólag az egyik fél kötelezte magát valamire) vagy kétoldalúak (amikor mindkét félnek teljesítenie kellett bizonyos feltételeket). Azokon a szövetségeken kívül, melyeket Isten kötött, a Biblia beszél még olyanokról is, amelyeket emberek, törzsek, nemzetek vagy más embercsoportok kötöttek meg. Súlyos bűnnek számított, ha valaki megszegett egy szövetséget (Ez 17:11–20; Ró 1:31, 32).

A „szövetség” szó alatt a következőket értették: olyan előírás, amelynek mindenképpen eleget kellett tenni, ilyen volt a jelenlét kenyerére vonatkozó (3Mó 24:8); Isten teremtésműve, amelyet a törvényei irányítanak, így a nappalok és az éjszakák váltakozása (Jr 33:20); és jelképes értelemben is használták, például a ’Halállal kötött szövetség’ kifejezésben (Ézs 28:18). Jehova vadállatokkal kötött szövetségről is beszél (Hó 2:18). A házasságot is szövetségnek nevezi a Biblia (Ma 2:14). A „szövetségesek” szó betű szerinti jelentése: ’szövetség urai’ (1Mó 14:13, Rbi8, lábj.).

Igazából Jehova minden ígéretét szövetségnek lehet tekinteni, ugyanis egészen biztosak lehetünk abban, hogy teljesíti őket (Héb 6:18). Egy szövetség mindaddig érvényben van, amíg a benne foglaltak fennállnak, és az egyik vagy mindkét félnek vannak kötelezettségei. Egy szövetség jótékony hatásai, illetve az abból fakadó  áldások lehetnek hosszan tartóak, akár örökkévalóak is.

Hogyan kötötték meg a szövetségeket? Gyakran mondták, hogy Isten legyen a tanú (1Mó 31:50; 1Sá 20:8; Ez 17:13, 19). Esküt is tettek (1Mó 31:53; 2Ki 11:4; Zs 110:4; Héb 7:21). Volt, hogy valamilyen jelként vagy bizonyságként például ajándékot adtak (1Mó 21:30), oszlopot építettek, kőhalmot raktak (1Mó 31:44–54), vagy elneveztek egy helyet (1Mó 21:31). Az egyik szövetség megkötésekor Jehova szivárványt helyezett az égre (1Mó 9:12–16). Volt olyan szokás is, hogy leöltek állatokat, kettévágták azokat, és a szövetséget kötő felek átmentek az állatok darabjai között. Ebből ered az a héber idióma, hogy ’szövetséget vág’ (1Mó 15:9–11, 17, 18, Rbi8, lábj.; Jr 34:18, Rbi8, lábj., 19). Időnként ünnepet is tartottak egy szövetség megkötésekor (1Mó 26:28, 30). Együtt is étkezhettek a szövetséget kötők, mint például a törvényszövetség megkötésekor (Ab 7; 2Mó 24:5, 11). A magasabb rangú fél adhatott a ruhái vagy a fegyverei közül a másik félnek (1Sá 18:3, 4). Néhány pogány nemzet körében az volt a szokás, hogy egymás vérét vagy borral elegyített vért ittak (amivel áthágták Istennek az 1Mózes 9:4-ben leírt parancsát, amely minden embernek szólt; a vér fogyasztását egyébként Isten külön megtiltotta Izraelnek a Törvényben), és a szövetséget kötő felek azt kívánták, hogy a legszörnyűbb átkok sújtsák azt, aki megszegi az egyezséget.

A Biblia a „sószövetség” kifejezéssel az egyezség véglegességére és megmásíthatatlanságára utal (4Mó 18:19; 2Kr 13:5; 3Mó 2:13). Az ókorban a barátság és az örök hűség jele volt, ha az emberek sót ettek együtt. A közösségi áldozatot megsózva ették, ami az életre szóló ragaszkodás jelképe volt.

Írásba foglalt szövetségek: A tízparancsolatot ’Isten az ujjával’ írta kőtáblákra (2Mó 31:18; 32:16). Jeremiás írásba foglalta a szerződést, amelyet kötött, lepecsételte azt, és tanúkat állított (Jr 32:9–15). Találtak olyan ókori agyagtáblákat, amelyeken szerződések feltételei láthatók. Ezeket gyakran agyagborítékba tették, és lepecsételték.

Az Édenben tett ígéret: Az 1Mózes 3:15-ben megtalálhatjuk, hogy Jehova Isten az Éden kertjében mit ígért próféciaként Ádám, Éva és a „kígyó” előtt.

Kik ennek a próféciának a szereplői? A Jelenések 12:9 leírja, hogy János apostol látomása alapján a „kígyó” Sátán, az Ördög. A bizonyítékok arra mutatnak, hogy az „asszony” „magva”, akinek a kilétét már régóta szerették volna tudni az igazságos emberek, nem más, mint Ábrahám ’magva’, Jézus Krisztus (Ga 3:16; Mt 1:1). A prófécia szerint a kígyó szétzúzza a „mag” sarkát. Jézus Krisztusnak meg kellett halnia, ám ez a „sérülés” nem volt maradandó, hisz Isten feltámasztotta. A prófécia alapján azonban a „mag” majd összezúzza a kígyó fejét, ami annak a végleges pusztulását jelenti.

Ki a szövetségben szereplő „asszony”? Semmiképpen sem lehet Éva, aki Isten ellenségévé vált. Ahhoz, hogy a „mag” „semmivé tegye”, azaz megsemmisítse Sátánt, az Ördögöt, aki szellemi lény, neki is szellemnek kell lennie, és nem embernek (Héb 2:14). Jézus már akkor is Isten Fia volt, amikor emberként megszületett, de amikor megkeresztelkedett, Isten azáltal fejezte ki, hogy Jézus a Fia, hogy kibocsátotta rá a szent szellemét. Jézus ekkor vált Isten szellem által született Fiává (Mt 3:13–17; Jn 3:3–5). Később, amikor feltámadt, „megeleveníttetett a szellemben” (1Pt 3:18). Ki volt hát az „anyja” Isten szellem által született Fiának (nem a csecsemő Jézusnak)? Pál apostol elmondta, hogy Ábrahám, Sára, Izsák, Hágár és Ismáel egy jelképes dráma szereplői, amelyben Izsák az égi reménységűeket, így Pált is jelképezte. Ezután Pál kijelentette, hogy az ’anyjuk’ „a fenti Jeruzsálem”. Jézus Krisztus a ’testvéreinek’ nevezte őket, amivel arra utalt, hogy ugyanaz az anyjuk (Héb 2:11). Ez alapján mondhatjuk, hogy az 1Mózes 3:15-ben szereplő „asszony” „a fenti Jeruzsálem” (Ga 4:21–29).

Az ígéretben foglaltak azt sugallják, hogy időbe telik, mire a „kígyónak” „magva” lesz, és a két „mag” között ellenségeskedés alakul ki. Mintegy 6000 év telt el azóta, hogy elhangzott ez az ígéret. A „kígyót” közvetlenül Krisztus ezeréves uralma előtt a mélységbe fogják vetni, azaz tétlen lesz, de az ezer év végén örökre megsemmisül (Je 20:1–3, 7–10; Ró 16:20).

Noéval kötött szövetség: Jehova Isten szövetséget kötött Noéval (aki a családját képviselte), hogy életben fog hagyni embereket és állatokat, amikor eljön az ideje, hogy elpusztítsa napjaik gonosz világát (1Mó 6:17–21; 2Pt 3:6). Noénak csak 500 éves kora után születtek meg a fiai (1Mó 5:32). Amikor Isten feltárta előtte a szándékát, Noé fiai már felnőttek, és meg is házasodtak. Noénak fel kellett építenie a bárkát, és be kellett vinnie a feleségét, a fiait, a fiainak a feleségeit, valamint állatokat és élelmet is. Jehova pedig megígérte, hogy életben fog hagyni embereket és állatokat. Noé eleget tett a szövetségben foglalt feltételeknek, és Jehova is. A szövetség összes feltétele i. e. 2369-ben teljesedett, az özönvíz után, amikor az emberek és az állatok újra szárazföldön élhettek és szaporodhattak (1Mó 8:15–17).

 Szivárványszövetség: Jehova Isten a szivárványszövetséget az összes emberrel és állattal kötötte, akiket Noé és a családja képviselt. Ez i. e. 2369-ben történt, az Ararát hegységben. Jehova kijelentette, hogy nem fog többé elpusztítani minden testet özönvíz által. Ekkor szivárvánnyal jelezte a szövetség létrejöttét, mely mindaddig érvényben van, amíg ember él a földön, azaz örökké (1Mó 9:8–17; Zs 37:29).

Ábrahámmal kötött szövetség: A jelek szerint az Ábrahámmal kötött szövetség akkor lépett életbe, amikor Ábrám (Ábrahám) Kánaán felé tartva átkelt az Eufráteszen. A törvényszövetség 430 évvel később köttetett (Ga 3:17). Amikor Ábrahám még Mezopotámiában, a káldeusok Ur nevű városában lakott, Jehova azt mondta neki, hogy menjen el arra földre, amelyet mutat neki (Cs 7:2, 3; 1Mó 11:31; 12:1–3). A 2Mózes 12:40, 41 (LXX) szerint az izraeliták 430 évet éltek Egyiptomban és Kánaán földjén, és a megfogalmazás szerint „ugyanazon a napon” hagyták el Egyiptomot, a rabszolgaságuk földjét. I. e. 1513. niszán hó 14-én, a pászka napján szabadultak ki Egyiptomból (2Mó 12:2, 6, 7). Ebből arra következtethetünk, hogy Ábrahám i. e. 1943. niszán hó 14-én kelt át az Eufráteszen, miközben Kánaánba tartott, és feltehetően ekkor lépett érvénybe a vele kötött szövetség. Amikor Ábrahám eljutott Sikem földjére, Isten ismét megjelent neki, és kibővítette az ígéretét: „A te magodnak adom ezt a földet.” Ezzel Isten ezt a szövetséget összefüggésbe hozta az Édenben tett ígérettel, és rávilágított, hogy a „mag” emberként fog megszületni, azaz emberek leszármazási vonalán kell eljönnie (1Mó 12:4–7). Jehova később további kiegészítéseket fűzött ehhez az ígérethez, amint az az 1Mózes 13:14–17; 15:18; 17:2–8, 19; 22:15–18-ban feljegyzettekből kitűnik.

A szövetségben található ígéretek Ábrahám utódaira is érvényesek voltak, mivel Izsák (1Mó 26:2–4) és Jákob is megkapta azokat (1Mó 28:13–15; 35:11, 12). Pál apostol elmondta, hogy a ’mag’ valójában Krisztusból (ő az elsődleges része) és azokból áll, akik egységben vannak vele (Ga 3:16, 28, 29).

Isten feltárta, mi a szándéka az Ábrahámmal kötött szövetséggel, és mi mindent fog megvalósítani általa. Elmondta, hogy Ábrahámon keresztül fog eljönni a megígért mag. Ez a mag birtokba fogja venni ellenségeinek a kapuját. Az Ábrahámon és Izsákon keresztül megszülető mag végül sokakat fog magában foglalni, de hogy hány embert, azt akkor még nem lehetett tudni. Ábrahám neve naggyá fog válni. Ennek a magnak a tulajdona lesz az Ígéret földje. A mag által a föld minden családja áldást fog nyerni. (Lásd fentebb Mózes első könyvéből a verseket.) Mindez beteljesedett, és előremutatott egy nagyobb beteljesedésre, mely Krisztus által fog megvalósulni. Pál további részleteket mond el arról, hogy milyen jelképes és prófétai gondolatok rejlenek ebben a szövetségben, amikor bemutat egy jelképes drámát, amelynek a szereplői Ábrahám, Sára, Izsák, Hágár és Ismáel (Ga 4:21–31).

Az Ábrahámmal kötött szövetség ’időtlen időkig tartó szövetség’. A benne foglalt feltételek alapján mindaddig érvényben van, míg el nem pusztul Isten összes ellensége, és áldásban nem részesül a föld minden családja (1Mó 17:7; 1Ko 15:23–26).

Pál, az Ábrahámmal kötött szövetséget és a törvényszövetséget tárgyalva elmondja azt az alapelvet, hogy „ahol csak e g y személy van érintve, ott nincsen közvetítő”, majd hozzáteszi: „az Isten. . . csak e g y” (Ga 3:20; lásd: KÖZVETÍTŐ). Jehova egyoldalú szövetséget kötött Ábrahámmal, ami valójában egy ígéret volt, és Jehova semmilyen feltételt nem szabott Ábrahámnak (Ga 3:18). Így hát nem volt szükség közvetítőre. A törvényszövetség azonban kétoldalú volt. Jehova kötötte Izrael nemzetével, a közvetítő pedig Mózes volt. Az izraeliták elfogadták a szövetségben foglalt feltételeket, és fogadalmat tettek, hogy megtartják a Törvényt (2Mó 24:3–8). Ez utóbbi szövetség nem érvénytelenítette az Ábrahámmal kötöttet (Ga 3:17, 19).

Körülmetélkedés szövetsége: A körülmetélkedés szövetsége i. e. 1919-ben köttetett, amikor Ábrahám 99 éves volt. Jehova kötötte Ábrahámmal és a magvával. Ábrahám háznépéből minden férfit, még a rabszolgákat is körül kellett metélni, és ki kellett irtani mindenkit, aki nem vetette alá magát ennek (1Mó 17:9–14). Később Isten elmondta, hogy ha egy jövevény enni szeretne a pászkából (vagyis aki Izraellel együtt akarja imádni Jehovát), annak a háznépéből minden férfit körül kell metélni (2Mó 12:48, 49). A körülmetélkedés annak a pecsétje volt, hogy Ábrahám a hite által igazságosnak számított már akkor is, amikor még nem volt körülmetélve. Továbbá fizikai jele volt annak, hogy Ábrahámnak és Jákobnak a leszármazottai szövetségben állnak Jehovával (Ró 4:11, 12). Isten mindaddig jónak tartotta a körülmetélkedést, míg i. sz. 33-ban véget nem ért a törvényszövetség (Ró 2:25–28; 1Ko 7:19; Cs 15.). Jóllehet a Törvény hatálya alatt szó szerint körülmetélték a férfiakat, Jehova újra meg újra elmondta, hogy neki fontosabb az, amit a körülmetélkedés jelképez, és azt tanácsolta Izraelnek, hogy ’szívük  előbőrét metéljék körül’ (5Mó 10:16; 3Mó 26:41; Jr 9:26; Cs 7:51).

Törvényszövetség: Jehova i. e. 1513-ban kötötte meg Izrael nemzetével a törvényszövetséget, három hónappal azután, hogy elhagyták Egyiptomot (2Mó 19:1). Az egész nemzettel kötötte. Az izraeliták már születésüktől fogva részesei voltak a törvényszövetségnek, és ezért különleges kapcsolatban álltak Jehovával. A Törvény egy rendezett szabálygyűjtemény volt. Angyalok révén közvetítették, közvetítő, azaz Mózes által, és úgy kellett volna hatályba lépnie, hogy meghal Mózes, a „szövetségkötő”. Ehelyett azonban elegendő volt, hogy állatáldozatokat mutattak be a Sínai hegyen (Ga 3:19; Héb 2:2; 9:16–20). Mózes ekkor a feláldozott állatok vérének a felét az oltárra hintette, majd felolvasott a szövetség könyvéből a népnek, az izraeliták pedig megfogadták, hogy engedelmeskednek. Ezután a könyvre és a népre is hintett a vérből (2Mó 24:3–8). A Törvény beiktatásával papok lettek kinevezve, akik Lévi törzséből, azon belül is Kehát családjából és Áron háznépéből kerültek ki (4Mó 3:1–3, 10). A főpapi tisztség apáról fiúra szállt, Áronról Eleázárra, Eleázárról Fineásra, stb. (4Mó 20:25–28; Jzs 24:33; Bí 20:27, 28).

A törvényszövetség szerint, ha az izraeliták megtartják a szövetséget, akkor Jehova nevéről lesznek neveztetve, papok királysága és szent nemzet lesznek, és megáldja őket Isten (2Mó 19:5, 6; 5Mó 28:1–14), ha azonban megszegik, akkor átkozottakká lesznek (5Mó 28:15–68). A törvényszövetség a következők miatt köttetett: hogy nyilvánvalóvá váljanak a törvényszegések (Ga 3:19); hogy a zsidókat Krisztushoz vezesse (Ga 3:24); hogy az eljövendő jó dolgok árnyéka legyen (Héb 10:1; Kol 2:17); hogy megóvja a zsidókat a pogány, hamis vallásoktól, és ne szennyeződjön be Jehova igaz imádata; valamint hogy fennmaradjon a megígért mag leszármazási vonala. Az Ábrahámmal kötött szövetséggel együtt arra szolgált (Ga 3:17–19), hogy Ábrahámnak az Izsákon és Jákobon keresztül megszületett magvából egy szervezett nép legyen.

A törvényszövetségből fakadó áldásokat olyanok is élvezhették, akik nem voltak izraeliták, mivel ha körülmetélkedtek, prozelitákká válhattak, és a Törvényben foglalt áldások nagy része rájuk is kiáradt (2Mó 12:48, 49).

Mikor vált „elavulttá” a törvényszövetség?

A törvényszövetség bizonyos értelemben „elavulttá” vált, amikor Isten Jeremiás próféta által bejelentette, hogy lesz egy új szövetség (Jr 31:31–34; Héb 8:13). I. sz. 33-ban a törvényszövetség megszűnt, amikor Krisztus meghalt a kínoszlopon (Kol 2:14), és az új szövetség lépett a helyébe (Héb 7:12; 9:15; Cs 2:1–4).

Lévi törzsével kötött szövetség: Jehova szövetséget kötött Lévi törzsével, hogy különválasztja őket a hajléknál végzett szolgálatra. Közülük kerültek ki a papok is. Ezt a szövetséget i. e. 1512-ben kötötte meg velük a Sínai-pusztában (2Mó 40:2, 12–16; Ma 2:4). A Kehát családjából való Áron és a fiai szolgáltak papként, a többi lévita más feladatokat látott el, ilyen volt például a hajlék felállítása, szállítása és így tovább (4Mó 3:6–13; 4.). Később hasonló feladatokat végeztek a templomban (1Kr 23.). A beiktatási szertartás i. e. 1512. niszán hó 1–7-ig történt, és a papok niszán hó 8-án kezdték meg a szolgálatukat (3Mó 8.; 9.). A léviták nem kaptak örökséget a földből, viszont kaptak a többi törzstől tizedet és városokat, ahol lakhattak (4Mó 18:23, 24; Jzs 21:41). Mivel Fineás kizárólagos odaadással ragaszkodott Jehovához, Isten békeszövetséget kötött vele. Ez volt „a papság szövetsége neki és az utódainak őutána időtlen időkre” (4Mó 25:10–13). A Lévi törzsével kötött szövetség érvényben volt mindaddig, míg véget nem ért a törvényszövetség (Héb 7:12).

Szövetség, melyet Isten Moáb földjén kötött Izraellel: Közvetlenül azelőtt, hogy Izrael bement az Ígéret földjére, Jehova i. e. 1473-ban szövetséget kötött Izraellel Moáb földjén (5Mó 29:1; 1:3). Mózes ekkor újra felolvasta és elmagyarázta a Törvény nagy részét. Ez a szövetség arra buzdította az izraelitákat, hogy maradjanak hűségesek Jehovához, ezenkívül változtatások és újabb törvények kerültek bele, amelyekre szükségük volt azután, hogy már nem vándoroltak, hanem letelepedtek az Ígéret földjén (5Mó 5:1, 2, 32, 33; 6:1; vö. a 3Mó 17:3–5-öt az 5Mó 12:15, 21-gyel). A törvényszövetség megszűnésével ez a szövetség is véget ért, elvégre a Törvény része volt.

Dávid királlyal kötött szövetség: Jehova valamikor akkor kötötte meg Dáviddal a szövetségét, amikor a király Jeruzsálemben uralkodott (i. e. 1070–1038). A szövetségben az egyik fél Jehova volt, a másik fél pedig Dávid, aki a családját képviselte (2Sá 7:11–16). A szövetségben vázoltak alapján Dávid leszármazási vonalán fog megszületni az a fiú, akié lesz a trón mindörökre, és ő fog házat építeni Jehova nevének. Istennek az volt a szándéka ezzel a szövetséggel, hogy a zsidóknak legyen egy királyi dinasztiájuk; hogy Jézus, Dávid örököse kapja meg Dávid trónjának a törvényes jogát, vagyis „Jehova trónjára” üljön (1Kr 29:23; Lk 1:32); és hogy azonosítani lehessen, hogy Jézus a Messiás (Ez  21:25–27; Mt 1:6–16; Lk 3:23–31). Ez a szövetség nem beszélt papságról. A papok a léviták közül kerültek ki, a királyok pedig Dávid házából, ugyanis a Törvény határozottan elválasztotta a papságot a királyságtól. Mivel Jehova elismeri és mindig is fel fogja használni ezt a királyságot, ezért elmondható, hogy ez a szövetség örök érvényű (Ézs 9:7; 2Pt 1:11).

Szövetség Jézussal, hogy pap lesz Melkisédek módja szerint: Erről a szövetségről a Zsoltárok 110:4-ben olvashatunk, és a Héberek 7:1–3, 15–17 írója a zsoltárok szavait Krisztusra vonatkoztatja. Ezt a szövetséget Jehova csak Jézus Krisztussal kötötte meg. Jézus nyilván erre a szövetségre utalt, amikor szövetséget kötött a követőivel egy királyságra (Lk 22:29). Jehova megesküdött, hogy Jézus Krisztus, az ő égi Fia pap lesz Melkisédek módja szerint. Melkisédek Isten papja volt, és egyben királyként is uralkodott itt a földön. Az ígéret szerint Jézus Krisztus Király is, és Főpap is lesz, de nem a földön, hanem az égben. Véglegesen akkor lett beiktatva a hivatalába, amikor felment az égbe (Héb 6:20; 7:26, 28; 8:1). Ez a szövetség örökkévaló, mivel Jézus Jehova irányítása alatt örökkön örökké Király lesz, és Főpap (Héb 7:3).

Új szövetség: Jehova i. e. a VII. században Jeremiás próféta által egy új szövetségről jövendölt, és elmondta, hogy ez nem olyan lesz, mint a törvényszövetség, amelyet Izrael megszegett (Jr 31:31–34). Jézus Krisztus i. sz. 33. niszán hó 14-én, a halála előtti estén, amikor bevezette az Úr vacsoráját, bejelentette, hogy az áldozatával egy új szövetség fog hatályba lépni (Lk 22:20). A feltámadása utáni 50. napon, 10 nappal azután, hogy felment az Atyjához, a Jehovától kapott szent szellemet kitöltötte a tanítványaira, akik összegyűltek Jeruzsálemben egy felsőszobában (Cs 2:1–4, 17, 33; 2Ko 3:6, 8, 9; Héb 2:3, 4).

Az új szövetséget Jehova kötötte ’Isten Izraelével’, azokkal, akik szellem által születtek, és egységben vannak Krisztussal. Ők alkotják Krisztus gyülekezetét vagy testét (Héb 8:10; 12:22–24; Ga 6:15, 16; 3:26–28; Ró 2:28, 29). Az új szövetséget Jézus Krisztus kiontott vére (feláldozott emberi élete) érvényesítette, miután Jézus felment az égbe Jehovához (Mt 26:28). Amikor Isten kiválaszt valakit, hogy az égi elhívás részese legyen (Héb 3:1), Krisztus áldozata alapján őt is beveszi a szövetségébe (Zs 50:5; Héb 9:14, 15, 26). Jézus Krisztus az új szövetség Közvetítője (Héb 8:6; 9:15), és Ábrahám magvának ő az elsődleges része (Ga 3:16). Mivel ő a Közvetítő, segít a szövetségben levőknek, hogy megbocsáttassanak a bűneik, és ezáltal valóban Ábrahám magvává válhassanak (Héb 2:16; Ga 3:29), Jehova pedig igazságossá nyilvánítja őket (Ró 5:1, 2; 8:33; Héb 10:16, 17).

Ezek a szellem által született keresztények, azaz Krisztus felkent testvérei a Főpap alpapjai lettek, és ’királyi papságot’ alkotnak (1Pt 2:9; Je 5:9, 10; 20:6). Ők papokként ’nyilvános szolgálatot’ végeznek (Fi 2:17), és „egy új szövetség szolgái” (2Ko 3:6). Ezeknek az elhívottaknak hűen és szorosan kell követniük Krisztus nyomdokait, egészen a halálukig. Jehova ekkor papok királyságává teszi őket, isteni természet részeseivé, és mivel ők Krisztus társörökösei az égben, halhatatlansággal és romolhatatlansággal jutalmazza meg őket (1Pt 2:21; Ró 6:3, 4; 1Ko 15:53; 1Pt 1:4; 2Pt 1:4). Ennek a szövetségnek a célja, hogy Jehova népet szerezzen a nevének, és hogy ez a nép Ábrahám „magvának” a része legyen (Cs 15:14). A felkentek Krisztus ’menyasszonyává’ válnak, és ők azok, akiket Krisztus bevesz abba a szövetségbe, melyet a Királyságra kötött, és így vele uralkodhatnak (Jn 3:29; 2Ko 11:2; Je 21:9; Lk 22:29; Je 1:4–6; 5:9, 10; 20:6). Az új szövetség célja alapján arra következtethetünk, hogy addig kell fennmaradnia, míg fel nem támad mindenki, aki ’Isten Izraeléhez’ tartozik, és halhatatlanná nem válik az égben. A szövetség céljának a megvalósulásával azonban örökké tartó áldások járnak, és ezért méltán mondhatjuk róla, hogy „örök szövetség” (Héb 13:20).

Jézus szövetsége a követőivel: Jézus i. sz. 33. niszán hó 14-én kötötte meg a hűséges apostolaival ezt a szövetséget, miután megtartotta velük az Úr vacsoráját. Ennek a 11 hű apostolnak megígérte, hogy trónokon fognak ülni (Lk 22:28–30; vö.: 2Ti 2:12). Később rávilágított, hogy ez az ígéret minden olyan szellem által született kereszténynek szól, aki „győz” (Je 3:21; lásd még: Je 1:4–6; 5:9, 10; 20:6). Ezt a szövetséget pünkösd napján léptette hatályba, amikor felkente szent szellemmel azokat a tanítványait, akik ott voltak Jeruzsálemben egy felső szobában (Cs 2:1–4, 33). Mindazok, akik ragaszkodnak hozzá a próbáik ellenére is, és olyan halált halnak, mint ő (Fi 3:10; Kol 1:24), vele együtt fognak uralkodni a Királyságában. Ez a szövetség örökké érvényben marad (Je 22:5).

Egyéb szövetségek: A szövetség szóban benne van az is, hogy több fél, család vagy állam egyesül házasság, egyezség vagy szerződés által. A szövetségből általában mindkét félnek haszna származik, illetve akik megkötik, többnyire együttesen igyekeznek megvalósítani valamilyen célt. A héber chá·varʹ szó betű szerint azt jelenti, hogy ’hozzáilleszt’, de jelképes értelemben azt is jelentheti, hogy ’szövetségessé válik; társul’ (2Mó 28:7; Zs 94:20; 2Kr 20:35). Az ezzel  rokon chá·vérʹ szó jelentése: ’szövetséges’ vagy ’társ’ (Bí 20:11; Zs 119:63).

Ábrahám egykor szövetséget kötött az amorita Mamréval, Eskollal és Ánerrel. Nem tudni, milyen feltételek mellett kötötték meg a szövetséget, de csatlakoztak Ábrahámhoz, amikor felvonult, hogy kiszabadítsa az unokaöccsét, Lótot a fosztogató királyok kezéből (1Mó 14:13–24). Ábrahám akkoriban jövevényként lakott azon a területen, amelyet kisebb királyságok uraltak, és valószínűleg valamilyen szövetségszerű kijelentésre volt szükség ahhoz, hogy békében lakhasson közöttük. De nem kötelezte el magát szükségtelenül ezek mellett az uralkodók mellett, ami kiderül abból, amit Szodoma királyának mondott (1Mó 14:21–24). Később a filiszteusok királya, Abimélek Gérárban emlékeztette Ábrahámot, hogy azért lakhat jövevényként Filiszteában, mert ő megengedte. Ezután felszólította, hogy esküdjön meg, hogy hűséges lesz hozzá. Ábrahám ebbe beleegyezett, és később, miután egy kút miatt vitatkoztak, szövetséget kötött Abimélekkel (1Mó 20:1, 15; 21:22–34).

Ábrahám fia, Izsák is Gérárban lakott, ám Abimélek később megkérte, hogy menjen el, és ne lakjon a szomszédságában. Izsák ebbe készségesen beleegyezett. De aztán ismét vita kerekedett a kutak miatt, és Abimélek a vezéreivel elment Izsákhoz. Arra kérte, hogy vállaljon esküvel fogadott kötelezettséget, és kössenek szövetséget. Ezzel nyilván azt a szövetséget újították fel, amelyet Ábrahámmal kötöttek. Megesküdtek egymásnak, hogy békében fognak élni (1Mó 26:16, 19–22, 26–31; vö.: 1Mó 31:48–53). Pál apostol később elmondta, hogy ezek a patriarchák hajdanán nyilvánosan kijelentették, hogy ők idegenek és ideiglenes lakosok azon a földön, ahol sátorban laktak, és hogy a valódi alapokkal bíró várost várták, amelynek építője és alkotója az Isten (Héb 11:8–10, 13–16).

Megváltozott a helyzet, amikor Izrael bement Kánaánba, az Ígéret földjére. Isten, a Legfőbb Úr, teljesítve az izraeliták ősatyáinak tett ígéretét, a népet a föld teljes jogú tulajdonosává tette. Ettől kezdve már nem voltak jövevények, és Jehova megtiltotta nekik, hogy szövetséget kössenek az Ígéret földjén élő pogány nemzetekkel (2Mó 23:31–33; 34:11–16). Kizárólag Isten törvényeinek és rendeleteinek kellett alávetniük magukat, nem pedig azon nemzetek törvényeinek, amelyeket el kellett űzniük (3Mó 18:3, 4; 20:22–24). Jehova külön figyelmeztette őket, hogy ne kössenek házassági szövetséget ezekkel a nemzetekkel. Az ilyen házasságok által nemcsak a pogány feleségeikkel kerültek szoros kapcsolatba, hanem a pogány rokonokkal is, akiknek hamis vallásos szokásaik és hagyományaik voltak. Ez pedig csapdába ejthette őket, és hitehagyottakká válhattak (5Mó 7:2–4; 2Mó 34:16; Jzs 23:12, 13).

Házassági szövetség: A héber ’házasságot köt’ jelentésű chá·thanʹ ige a chó·thénʹ (após), a chá·thánʹ (vőlegény, vő), a chó·theʹneth (anyós) és a chathun·náʹ (házasság) szavakkal rokon (1Sá 18:22; 2Mó 3:1; 4:25; 1Mó 19:14; 5Mó 27:23; Én 3:11).

Ábrahám ragaszkodott hozzá, hogy Izsáknak ne a kánaániták közül vegyenek feleséget (1Mó 24:3, 4). Izsák is ezt várta el Jákobtól (1Mó 28:1). Amikor a hivvita Sikem erőszakot követett el Dínán, Hámor, Sikem apja arra buzdította Jákob családját, hogy lépjenek a törzsükkel házassági szövetségre. Jákob fiai azt mondták, hogy ebbe beleegyeznek, ám megszegték a fogadalmukat. Bosszút álltak, amiért csorba esett Dína becsületén, de a hivvita nőket és gyermekeket foglyul ejtették (1Mó 34:1–11, 29). Júda később egy kánaánita nőt vett feleségül (1Mó 38:2), Józsefnek pedig egyiptomi felesége lett (1Mó 41:50). Mózes Cippórát vette nőül, és nyilván őróla mondja a 4Mózes 12:1, hogy „kusita” (2Mó 2:16, 21). Csakhogy ezeket a házasságokat még azelőtt kötötték, hogy megkapták volna a Törvényt, így hát nem szegték meg az abban foglaltakat.

A midiániták elleni csatában az izraeliták csak a szűz lányokat hagyták életben (4Mó 31:3, 18, 35). A Törvény lehetővé tette, hogy feleségül vegyenek árva és szűz hadifoglyokat (5Mó 21:10–14). Az Ígéret földjén az izraeliták sokszor figyelmen kívül hagyták Isten figyelmeztetését, hogy ne kössenek házassági szövetséget a pogányokkal. Ebből sok bajuk származott, és hitehagyottakká váltak (Bí 3:5, 6).

Olykor érdekházasságokat kötöttek. Erre egy példa az, hogy Saul király felajánlotta Dávidnak azt a lehetőséget, hogy vegye feleségül a lányát, Mikált (1Sá 18:21–27). Dávidnak hat felesége is volt, akik később fiút szültek neki Hebronban. Az egyikük Gesúr királyának a lánya volt (2Sá 3:3), és egyesek úgy vélik, hogy Dávid azért vette őt feleségül, hogy gyengítse a riválisa, Is-Bóset hatalmát, ugyanis Gesúr egy kisebb királyság volt, mely Is-Bóset székhelyétől, Mahanaim városától É-ra feküdt. Salamon király az uralkodása elején házassági szövetségre lépett a fáraóval, és elvette a fáraó leányát (1Ki 3:1; 9:16). Ez a házasság, illetve azok, melyeket Salamon moábita, ammonita, edomita, szidóni és hettita nőkkel kötött, végül undorító bálványimádatba vitték a királyt (1Ki 11:1–6). Aháb király házasságra lépett Szidón királyának a lányával, Jezabellel, ami végzetes volt Izrael északi királyságára  nézve (1Ki 16:31–33). Később Josafát király ostobán házassági szövetségre lépett Aháb bálványimádó házával. Ez hosszú éveken át szörnyű bajokat hozott Júda királyságára (2Kr 18:1; 21:4–6; 22:2–4).

Miután a zsidók visszatértek a száműzetésükből, még a papok és a léviták is házasságra léptek kánaáni és más nemzetekből való nőkkel. Ezsdrást ez megdöbbentette és felháborította, ezért nyomban lépéseket tett (Ezs 9:1–3, 12–14; 10:1–5, 10–14, 44). Nehémiás idejében aztán az ammonita Tóbiás házassággal érte el, hogy szoros kapcsolatba kerüljön a jeruzsálemi papi családdal, és sok szövetségese legyen Júda nemesei között. Még azt is elérte, hogy Eliásib pap, megszegve a Törvényt (5Mó 23:3), a templom udvarában egy étkezőhelyiséget készítsen neki. Ám Nehémiás dühösen kihajította Tóbiás minden berendezését az étkezőhelyiségen kívülre (Ne 6:18; 13:4–9, 25–27; lásd: HÁZASSÁG).

Izrael ostobán szövetséget kötött más nemzetekkel: Isten a prófétái által határozottan figyelmeztette a népét, hogy ne kössön szövetséget más nemzetekkel, ám Júda és Izrael királyai rendszeresen figyelmen kívül hagyták a figyelmeztetéseket, vagy azért, mert vészhelyzet állt fenn, vagy azért, mert becsvágy fűtötte őket (Ézs 30:2–7; Jr 2:16–19, 36, 37; Hó 5:13; 8:8–10; 12:1). Ez semmi jóhoz nem vezetett, ahogy a következő példák is mutatják.

Júda királya, Asa a királyi ház kincseivel lefizette I. Ben-Hadádot, Szíria királyát, hogy bontsa fel az Izrael királyával, Baásával kötött szövetségét (1Ki 15:18–20). Mivel nem Jehovára, hanem ’Szíriára támaszkodott’, Hanáni próféta a következő szavakkal marasztalta el: „Ostobán cselekedtél ebben; mostantól fogva bizony háborúk lesznek ellened” (2Kr 16:7–9). Évek múltán Izrael királya, Aháb szövetséget kötött II. Ben-Hadáddal, akit legyőzött. Isten őt is elítélte ezért egy prófétája által (1Ki 20:34, 42). Josafát szövetkezett Ahábbal Szíria ellen, de a támadásuk kudarcba fulladt. Jéhu próféta ekkor ezt kérdezte tőle: „Hát a gonosznak kell segítséget nyújtani? Hát Jehova gyűlölőit kell szeretned? Emiatt Jehova haragja van rajtad” (2Kr 18:2, 3; 19:2). Josafát később társult Izrael királyával, Aháziával, hogy hajókat építsenek, de Jehova egy próféciában ezt elítélte. A prófécia be is teljesedett, amikor a hajók összetörtek (2Kr 20:35–37). Júda királya, Amácija viszont bölcsen megfogadta Isten tanácsát, és nem vette igénybe Izrael zsoldos seregének a szolgálatát, jóllehet ez azt jelentette, hogy elveszítette az értük adott 100 ezüsttalentumot (660 600 dollár) (2Kr 25:6–10).

Az i. e. VIII. században Asszíria kezdett kiemelkedő világhatalom lenni. Ez a tény és a leigázástól való félelem a kisebb királyságokat arra kényszerítette, hogy szövetségeket kössenek és összeesküvéseket szőjenek. (Vö.: Ézs 8:9–13.) Az is félelemmel tölthette el a nemzeteket, ha valamelyikük új fegyvereket készíttetett. (Vö.: 2Kr 26:14, 15.) Izrael királya, Menáhem lefizette az országába betörő Púlt (III. Tiglát-Pilészert), Asszíria királyát (2Ki 15:17–20). Szíria királya, Recin és Izrael királya, Péka összeszövetkeztek Júda királya, Aház ellen. Erre ő a királyi ház és a templom kincseivel lefizette az asszír III. Tiglát-Pilészert, hogy álljon az oldalára, aki ennek fejében elfoglalta a szír Damaszkuszt (2Ki 16:5–9; 2Kr 28:16). Izrael királya, Hósea szövetkezett Egyiptom királyával, Szóval, azt a hiú reményt táplálva magában, hogy le tudja vetni magáról az asszír V. Salmanassár igáját. Mi lett ennek a következménye? Izrael i. e. 740-ben elesett (2Ki 17:3–6). Júda hűséges királya, Ezékiás ellenben egyes-egyedül Jehovára támaszkodott – noha az a hamis vád érte, hogy Egyiptomban bízik –, Jehova pedig megvédte a népet, amikor az asszír Szanhérib meg akarta támadni a várost (2Ki 18:19–22, 32–35; 19:14–19, 28, 32–36; vö.: Ézs 31:1–3).

Júda királysága a pusztulása előtti időkben hol Egyiptommal, hol Babilonnal paktált le, azaz mindkettő hatalommal ’szajhálkodott’ (Ez 16:26–29; 23:14). Joákim uralkodása idején az ország Egyiptom fennhatósága alá került (2Ki 23:34), röviddel ezután pedig Babilon uralma alá (2Ki 24:1, 7, 12–17). Ezért az utolsó király, Sedékiás még kötött egy szövetséget Egyiptommal, hogy Júda kiszabadulhasson Babilon hatalma alól, de a próbálkozása hasztalannak bizonyult, hiszen Jeruzsálem elpusztult (2Ki 24:20; Ez 17:1–15). Ezek a királyok nem fogadták meg Ézsaiás szavait, melyekre Isten ihlette: „Visszatérés és megnyugvás által nyertek megmentést. Erősségetek abban mutatkozik meg, hogy nyugodtak maradtok és bizakodók vagytok” (Ézs 30:15–17).

A makkabeusi időkben a zsidók sok szövetséget kötöttek Szíriával és Rómával politikai előnyöket remélve, ám egyik sem hozta meg a szabadságot Izraelnek. Idővel a szadduceusok szektája kifejezetten előnyösnek tartotta a politikai szövetkezéseket, ugyanis ebben látta a nemzet függetlenségének a lehetőségét. Sem ők, sem a farizeusok nem fogadták el Krisztus Jézus üzenetét a Királyságról, hanem inkább Rómával szövetkeztek, és kijelentették: „Nekünk nem királyunk van, hanem császárunk” (Jn 19:12–15). A politika és a vallás összefonódása,  azaz a Rómával kötött szövetségük azonban kudarcot vallott, amikor i. sz. 70-ben Jeruzsálem elpusztult (Lk 19:41–44; 21:20–24).

A Jelenések 17:1, 2, 10–18; 18:3-ban található jelképes leírás is a politika és a vallás érdekszövetségére utal. (Vö.: Jk 4:1–4.) Így hát az egész Szentírás azt az alapelvet hangsúlyozza, melyet Pál apostol fogalmazott meg: „Ne kerüljetek felemás igába nem hívőkkel. Mert mi közössége van az igazságosságnak és a törvénytelenségnek? Vagy mi részessége van a világosságnak a sötétséggel? . . . »,jöjjetek ki közülük, és különítsétek el magatokat. . .’«” (2Ko 6:14–17).

További szövetségek, melyekről említést tesz a Biblia: a) Amelyet Józsué és Izrael fejedelmei kötöttek Gibeon városának a lakosaival, hogy életben hagyják őket. Az izraeliták csak azért léptek szövetségre velük, mert félrevezették őket (Jzs 9:3–15). Igaz, a gibeoniak az átkozott kánaániták közé tartoztak, akiket az izraelitáknak el kellett volna pusztítaniuk, de annyira kötötte az izraelitákat az, amit a szövetségben ígértek, hogy életben hagyták őket. De a gibeoniak ettől még átkozottak maradtak, hiszen Izrael közösségének favágói és vízhordói lettek (Jzs 9:16, 19–21, 23–27). Viszont ha már az izraeliták megkötötték a szövetséget, tiszteletben tartották azt, így harcoltak a gibeoniakért, és megvédték őket (Jzs 10:6, 7). b) Amelyet Józsué Izraellel kötött, hogy Jehovát fogják szolgálni (Jzs 24:25, 26). c) Amelyet Gileád vénei kötöttek Jeftével Micpában, hogy Gileád lakosainak a fejévé teszik, ha Jehova győzelemre segíti őt az ammoniták ellen (Bí 11:8–11). d) Dávid és Jonatán is szövetséget kötött egymással (1Sá 18:3; 20:11–17; 23:18), noha Saul ezt összeesküvésnek titulálta (1Sá 22:8). e) Tírusz királya, Hírám barátságos volt Dáviddal, mikor az Saul után a trónra került, és megszerette Dávidot (2Sá 5:11; 1Ki 5:1). Salamonnal is jó viszonyban volt, amikor király lett, és egy szerződést kötöttek egymással, melyben az is szerepelt, hogy a templom felépítéséhez szükséges anyagok nagy részét Hírám király fogja biztosítani (1Ki 5:2–18). A szerződésben foglaltak szerint több ezer izraelita munkás mehetett Libanonba és az erdőibe. Hírám még „testvérem”-nek is nevezte Salamont (1Ki 9:13). Tírusz hajósokat adott Salamon hajórajának, melyet Ecjon-Geberben bocsátottak vízre (1Ki 9:26, 27). Amikor később Tírusz királysága Izrael ellen fordult, és átadta Edomnak az izraelita száműzötteket, Jehova azt mondta róla, hogy megszegte ’a testvéri szövetségét’ (Ám 1:9). f) Amelyet Jójada pap kötött a káriai testőrségnek és a kengyelfutóknak a századparancsnokaival (2Ki 11:4; 2Kr 23:1–3). g) Amelyet az izraeliták kötöttek Jehovával, hogy elbocsátják a más nemzetből való feleségeiket (Ezs 10:3). h) Jehova szövetsége, amelyben megígéri, hogy a szolgáját a nép szövetségéül adja (Ézs 42:6; 49:8). i) Amelyet Dávid kötött Hebronban Izrael valamennyi vénjével (1Kr 11:3). j) Amelyet a nép kötött Asa uralma idején, hogy keresni fogják Jehovát teljes szívükből és lelkükből (2Kr 15:12). k) Amelyet Jósiás kötött Jehovával, hogy megtartja Jehova parancsolatait, amelyek a Törvényben vannak lejegyezve (2Kr 34:31). l) Amelyet a Jeruzsálemben uralkodó „kérkedők” ’kötöttek a Halállal’, mert tévesen azt hitték, hogy ettől biztonságban lesznek (Ézs 28:14, 15, 18).