Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

Szőlő

Szőlő

Egy olyan növény, amelynek hosszú, vékony vesszői a földön kúsznak, illetve kacsokkal felkapaszkodnak valahova. A legelterjedtebb a bortermő szőlő (Vitis vinifera). A héber geʹfen szó általában ’szőlőtőre’ vagy ’szőlőre’ utal (4Mó 6:4; Bí 13:14), de van egy kivétel, amikor olyan „vadindát” jelent, amely vadtököt terem (2Ki 4:39). A görög amʹpe·losz szó a bortermő szőlőre utal, az am·pe·lónʹ pedig a szőlőskertre.

A szőlőművelés története a következő kijelentéssel kezdődik: „Noé. . . szőlőt ültetett” (1Mó 9:20). Melkisédek, Sálem királya „kenyeret és bort” vitt Ábrahám elé, ami azt bizonyítja, hogy már i. e. 1933 előtt is nőtt szőlő Kánaán földjén (1Mó 14:18). Az egyiptomi feliratok arról számolnak be, hogy i. e. a második évezredben szőlőt szüreteltek, és szőlőt tapostak borsajtókban; emellett a fáraóknak voltak pohárnokaik (1Mó 40:9–13, 20–23). Ám Egyiptom bortermelésére Jehova súlyos csapást mért, amikor jégesővel „pusztította szőlőjüket” (Zs 78:47; 105:33).

Azok a kémek, akik bementek az Ígéret földjére, a „szőlő, füge és gránátalma földjére”, egy akkora szőlőfürttel tértek vissza Eskol völgyéből, hogy azt két embernek kellett vinnie egy rúdon (5Mó 8:8; 4Mó 13:20, 23, 26). Azt mondják az itt termő szőlőfürtökről, hogy elérik a 4,5-5,5 kg-ot is. Egy szőlőfürt állítólag 12 kg-ot nyomott, egy másik pedig több mint 20 kg-ot.

A bibliai beszámolók szerint Eskol völgyén kívül még a következő vidékek voltak szőlőtermesztő területek: Én-Gedi a Holt-tengernél (Én 1:14), Sikem (Bí 9:26, 27), Siló (Bí 21:20, 21), valamint a Jordán túloldalán Sibma, Hesbon és Elealé (Ézs 16:7–10; Jr 48:32).

Szőlőművelés: A szőlőskertek gyakran domboldalakon voltak. Szokás volt kerítéssel vagy fallal körbevenni a szőlőskerteket (4Mó 22:24; Pl 24:30, 31), valamint lombsátrat vagy őrtornyot építeni a kertekhez (Ézs 1:8; 5:2), hogy megvédjék azokat a tolvajoktól, illetve attól, hogy az állatok, például a rókák vagy a vadkanok megdézsmálják a gyümölcsöt (Zs 80:8, 13; Én 2:15). A mózesi törvény megengedte, hogy a szőlőskerteknél járók ehessenek jóllakásig, de nem volt szabad edényben elvinni a gyümölcsből, mert az lopásnak számított (5Mó 23:24).

Kényelmi szempontból a szőlőskertek közelében borsajtót és sajtókádat ástak, mivel a szőlőszemeket általában kipréselték, hogy bort készítsenek (Ézs 5:2; Mk 12:1; lásd: BOR ÉS EGYÉB RÉSZEGÍTŐ ITALOK). Persze a friss gyümölcsből is ettek sokat, és egy részét a napon aszalták, mazsolát készítve belőle (1Sá 25:18; 30:12; 2Sá 16:1; 1Kr 12:40).

Az ókorban különféle módszerek voltak arra, ahogyan a szőlőskerteket beültették szőlővel. A szőlőtöveket olykor szisztematikusan ültették a jól előkészített talajba, olyan sorokba, amelyek egymástól legalább 2,5 m-es távolságra voltak. A mózesi törvény szerint más növények magvát nem lehetett a szőlőskertbe vetni, de fákat, például fügefát, ültethettek a szőlősbe (5Mó 22:9; Lk 13:6, 7). Néha hagyták, hogy a szőlő a domboldalon nőjön a földön, és csak a fürtöket támasztották meg villás ágú karókkal, de gyakoribb volt, hogy a szőlőt felfuttatták egy favázra, hogy lugast alkosson, illetve az, hogy befuttattak vele egy kőhalmot.

A szőlőt meg kell metszeni, hogy jól teremjen. Jézus azt mondta, hogy „minden. . . szőlővesszőt, amely nem terem gyümölcsöt, [Isten] eltávolít, és amelyik gyümölcsöt terem, azt mind megtisztítja [megmetszi], hogy több gyümölcsöt teremjen” (Jn 15:2). Azzal, hogy megmetszették a termékeny ágakat, a terméketleneket pedig levágták, lehetővé tették, hogy a növény elérje a termőképessége legjavát, és jobb gyümölcsöt teremjen. A bibliai területeken a szőlőt tavasszal, március környékén kezdték megmetszeni, majd megismételték áprilisban, és ha szükséges volt, májusban is (2Kr 26:10; Ézs 18:5; Lk 13:7).

A termékeny szőlő megfelelő műveléssel, egyebek mellett metszéssel, szokatlanul nagy kort élhet meg, és rendkívül magasra nőhet. Jerikóban állítólag volt egy szőlő, amely több mint 300 évig élt, és a tőkéjének az átmérője csaknem 46 cm volt. Voltak olyan öreg tőkék, amelyek elérték a több mint 9 m-es magasságot, tehát valóban beszélhetünk a ’szőlőtő fájáról’. De akármilyen magas is az erdő fáihoz viszonyítva, a szőlőtő fájából nem lehet „botot [készíteni], hogy munkát végezzenek vele”, sem „szeget, hogy ráakasszanak valamilyen eszközt”, ugyanis túl puha, és egyenesnek sem elég egyenes ahhoz, hogy deszkát vágjanak belőle. A szőlőtő fája ezért jól szemlélteti Jeruzsálem hűtlen lakosait, hisz ez a fa csak arra jó, hogy tűzre vessék tüzelőként. Jézus is azt mondta, hogy a terméketlen szőlő végső sorsa az lesz, hogy tűzbe vetik (Ez 15:2–7; Jn 15:6).

A sikeres szüret az éneklés, vigalom ideje volt, amelyben a szőlőt szüretelők és a borsajtót taposók vettek részt (Bí 9:27; Ézs 16:10; Jr 25:30; lásd: PRÉS, SAJTÓ). Vidám időszak volt ez a szegényeknek és az országban élő jövevényeknek is, akiknek megengedték, hogy a szüret után böngésznek a szőlőskertekben (3Mó 19:10; 5Mó 24:21). Ha viszont elszáradtak a szőlőtövek, vagy nem termett szőlő, illetve ha a szőlőskertek tövissel benőtt, elhagyatott pusztasággá váltak, akkor az a szerencsétlenség és nagy bánat ideje volt (Ézs 24:7; 32:10, 12, 13; Jr 8:13).

A sabbattal kapcsolatos törvények megkövetelték, hogy a tulajdonosok minden hetedik évben és a jubileum idején hagyják műveletlenül a szőlőskertjeiket. Ilyenkor nem volt szabad sem megmetszeniük a szőlőt, sem szüretelniük (3Mó 25:3–5, 11). De ezekben az években bárki (a tulajdonosok, a rabszolgák, a jövevények és a szegények) nyugodtan ehetett abból, ami magától nőtt, és ez az állatokra is igaz volt (2Mó 23:10, 11; 3Mó 25:1–12).

Szemléltetésekben és jelképes értelemben: A Biblia írói gyakran utaltak a szőlőre, hisz az emberek széles körben ismerték. Tudták, hogyan kell művelni, milyen a termőképessége, ismerték a szüretet és az ahhoz kapcsolódó böngészést. A bőven termő szőlőskertek Jehova áldását tükrözték (3Mó 26:5; Ag 2:19; Za 8:12; Ma 3:11; Zs 128:3). Szállóigévé vált az a mondás, amely a békét és a biztonságot idézi fel: „Mindenki saját szőlője és fügefája alatt ül” (1Ki 4:25; 2Ki 18:31; Ézs 36:16; Mi 4:4; Za 3:10).

A terméketlen szőlő annak volt a jele, hogy valaki már nem élvezi Isten jóindulatát (5Mó 28:39). Izrael olyan volt, mint szőlő a pusztában, de elkorcsosult szőlőtővé vált (Hó 9:10; 10:1), vadszőlőt termő, idegen szőlőtővé (Ézs 5:4; Jr 2:21). Jeremiás és Ezékiel idejében volt egy közmondás, amely arra utalt, hogy az éretlen szőlő, mivel savanyú, elvássa az ember fogát (Jr 31:29, 30; Ez 18:2).

Voltak, akik ’Szodoma szőlőtövét’ megpróbálták több olyan növénnyel is azonosítani, amely a Holt-tenger környékén honos. Ez a kifejezés csak egyszer fordul elő a Bibliában (5Mó 32:32), itt viszont a szövegkörnyezet egyértelműen arra utal, hogy jelképes értelemről van szó. A Biblia több ízben is az erkölcsi romlottságot és a gonoszságot szemlélteti Szodomával (Ézs 1:10; 3:9; Jr 23:14).

Jézus sokszor beszélt szőlőskertekről és a bennük termő szőlőről (Mt 20:1–16). Például mindössze három nappal a halála előtt elmondta a gonosz szőlőművesekről szóló szemléltetését (Mk 12:1–9; Lk 20:9–16; lásd: SZEMLÉLTETÉSEK).

Amikor bevezette az Úr vacsoráját, ’a szőlő termését’ használta ’a szövetség vérének’ a jelképeként. Földi életének ezen az utolsó éjszakáján azt is elmondta magáról, hogy ő „az igazi szőlőtő”, és hogy az Atyja „a szőlőműves”. Tanítványait ’szőlővesszőkhöz’ hasonlította, amelyeket vagy megmetszenek, hogy több gyümölcsöt teremjenek, vagy levágnak (Mt 26:27–29; Mk 14:24, 25; Lk 22:18; Jn 15:1–10).

Prófétai értelem: Amikor Jákob megáldotta Júdát, a szavai próféciát tartalmaztak: „Kifejlett szamarát szőlőtőhöz [lag·geʹfen] köti, szamárkancájának csikóját pedig nemes szőlőtőhöz [welasz·szó·ré·qáʹ]; borban mossa öltözékét, és a szőlő vérében ruháját. Bortól vörösek szemei” (1Mó 49:8–12). A héber szó·ré·qáʹ kifejezés a legjobban termő, legjobb minőségű vörös szőlőre utal. (Vö. az Ézs 5:2-vel és a Jr 2:21-gyel, ahol a fentebb említett kifejezéssel rokon szó·réqʹ szó fordul elő.) Néhány nappal azelőtt, hogy egy olyan feliratot függesztettek a kínoszlopra Jézus feje fölé, amelyen ez állt: „A zsidók királya” (Mk 15:26), a Júda törzséből származó Jézus Krisztus bevonult Jeruzsálembe egy szamárcsikón, bemutatva, hogy ő a város királya (Mt 21:1–9; Za 9:9). Igaz, Jézus nem kötözte a szamárkanca csikóját szó szerinti szőlőtőhöz, de királyi jogigényét egy jelképes, szellemi szőlőtőhöz, mégpedig Isten Királyságához kötötte. (Vö.: Mt 21:41–43; Jn 15:1–5.)

Amellett, hogy Jákob próféciájának ilyen nagy jelentősége van, szó szerint is beteljesedett Júda törzsén, amikor ez a törzs megkapta az örökségét az Ígéret földjén. Ez az örökség magában foglalta Júda hegyvidékét termékeny völgyeivel és ’domboldalaival’, amelyek tele voltak teraszosan ültetett szőlőskertekkel (Ézs 5:1).

Miután a Jelenések könyve ’a föld aratnivalójáról’ ír, arról olvashatunk, hogy egy angyal a következő parancsot kapja: „szüreteld le a föld szőlőjének fürtjeit, mert beértek már a szemei.” Az angyal pedig leszüretelte „a föld szőlőjét, és az Isten haragjának nagy borsajtójába vetette”. Ez a szőlő nem az „az igazi szőlőtő”, amely gyümölcsöt terem Isten dicsőségére. ’A föld szőlője’ egyértelműen ártalmas gyümölcsöt terem, hiszen Isten parancsára elpusztítják (Je 14:15, 18, 19).