Mivel Jehova Isten a Mindenható, a világegyetem szuverén uralkodója és mindenek Teremtője, egyedül neki van abszolút, korlátlan szabadsága (1Mó 17:1; Jr 10:7, 10; Dá 4:34, 35; Je 4:11). Mindenki másnak a neki adatott korlátozott képességeivel kell tevékenykednie, és alá kell vetnie magát Jehova egyetemes törvényeinek (Ézs 45:9; Ró 9:20, 21). Gondoljunk például a gravitációra, a kémiai reakciókat szabályozó törvényekre, a nap hatására vagy a növekedés folyamatára; az erkölcsi törvényekre; az egyének jogaira és tetteire, amelyek befolyásolják mások szabadságát. Tehát Isten összes teremtményének viszonylagos szabadsága van.

Különbség van a korlátozott szabadság és a rabság között. Az Isten által felállított korlátok  közötti szabadság boldogsághoz vezet, ellenben ha valaki teremtmények, a tökéletlenség, a gyengeségek vagy helytelen ideológiák „rabja”, az elnyomáshoz és boldogtalansághoz vezet. A szabadságot nem szabad összekeverni az önrendelkezéssel sem, vagyis azzal, hogy valaki figyelmen kívül hagyja Isten törvényeit, és maga határozza meg, hogy mi helyes és mi helytelen. Ez mások jogainak a megsértéséhez és bajokhoz vezethet – ami jól látszik abból is, hogy milyen következményei lettek annak a független és konok szellemnek, melyet a Kígyó mutatott ki, és adott át Ádámnak és Évának az Édenben (1Mó 3:4, 6, 11–19). Az igazi szabadságot törvény vezérli, Isten törvénye, mely teret ad annak, hogy mindenki teljes mértékben önmaga lehessen, méghozzá helyes, építő és hasznos módon, és amely elismeri mások jogait, és elősegíti mindenki boldogságát (Zs 144:15; Lk 11:28; Jk 1:25).

A szabadság Istene: Jehova a szabadság Istene. Megszabadította Izrael nemzetét az egyiptomi rabságból. Azt mondta nekik, hogy amíg engedelmeskednek a parancsolatainak, szabadok lesznek, azaz megszabadulnak a nélkülözéstől (5Mó 15:4, 5). A Törvény azonban arra is kitért, hogy ha egy ember elszegényedett, eladhatta magát rabszolgának, hogy ki tudja elégíteni a saját maga és a családja szükségleteit. A szolgaság hetedik évében azonban az ilyen héber személyeket a Törvénnyel összhangban szabadon engedték (2Mó 21:2). A jubileumi évben (minden 50. évben) szabadulást hirdettek az országban minden ott lakónak. Minden héber rabszolgát szabadon bocsátottak, és mindenki visszatért örökségének földjére (3Mó 25:10–19).

A Krisztus által elérhető szabadság: Pál apostol arról beszélt, hogy az emberiségnek szüksége van arra, hogy megszabaduljon a „romlottság rabszolgaságából” (Ró 8:21). Jézus Krisztus ezt mondta azoknak a zsidóknak, akik hittek benne: „Ha megmaradtok a szavamban, valóban a tanítványaim vagytok, és megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz titeket.” Azoknak, akik azt gondolták, hogy szabadok, mivel Ábrahám test szerinti leszármazottai, Jézus rámutatott, hogy valójában a bűn rabszolgái, majd ezt mondta nekik: „Ezért, ha a Fiú szabaddá tesz titeket, valóban szabadok lesztek” (Jn 8:31–36; vö.: Ró 6:18, 22).

A Keresztény Görög Iratok úgy beszél Krisztus követőiről, mint akik szabadok. Azt mondta Pál, hogy ’nem egy szolgálólány gyermekei, hanem a szabad asszonyéi’ (Ga 4:31), akire úgy utalt, hogy „a fenti Jeruzsálem” (Ga 4:26). Majd erre ösztönzött: „Ilyen szabadságra [v.: „az asszony szabadságával”, Rbi8, lábj.] tett minket szabaddá Krisztus. Álljatok tehát erősen, és ne hagyjátok magatokat ismét rabszolgaság igájába fogni” (Ga 5:1). Akkoriban egyes férfiak, akik hamisan azt állították, hogy keresztények, a galáciai gyülekezetekbe jártak. Igyekeztek rávenni a galáciai keresztényeket arra, hogy adják fel a Krisztus általi szabadságukat, és hogy azáltal próbáljanak meg igazságossá nyilváníttatni, hogy a Törvény szerint cselekszenek, nem pedig a Krisztusba vetett hit által. Pál arra figyelmeztette a galáciaiakat, hogy ily módon elpártolnának Krisztus ki nem érdemelt kedvességétől (Ga 5:2–6; 6:12, 13).

Azt, hogy a korai keresztények szabadok voltak, azaz nem voltak a bűn és a halál, illetve a félelem szolgaságában („az Isten nem gyávaság szellemét adta nekünk, hanem erőét, szeretetét és józan gondolkodásét”), jól mutatja az, hogy az apostolok beszédbeli nyíltsággal, azaz bátran és nyíltan hirdették a jó hírt (2Ti 1:7; Cs 4:13; Fi 1:18–20). Felismerték, hogy bátran és nyíltan beszélni Krisztusról értékes dolog, olyan, amit ki kell fejleszteniük, meg kell őrizniük és fenn kell tartaniuk, mert így nyerhetik el Isten helyeslését. És ezt jó imában is kérni Istentől (1Ti 3:13; Héb 3:6; Ef 6:18–20).

Megfelelően élni a keresztény szabadsággal: A keresztény írók, akik ihletés alatt írtak, nagyra értékelték, hogy Isten a szándékával összhangban Krisztus által kiterjeszti a ki nem érdemelt kedvességét („ti, természetesen, szabadságra hívattatok el, testvérek”). Ezért újra meg újra azt a tanácsot adták a keresztényeknek, hogy vigyázzanak a szabadságukra, és ne érezzék magukat feljogosítva arra, hogy helytelen módon használják fel azt, belemerülve a test cselekedeteibe (Ga 5:13), vagy leplezve a rosszaságot (1Pt 2:16). Jakab ’a szabadság tökéletes törvényébe való beletekintésről’ beszélt, és rámutatott, hogy aki nem feledékeny hallgató, hanem kitartó cselekvő, az boldog lesz (Jk 1:25).

Pál apostol Krisztus általi szabadságnak örvendett, de nem arra használta, hogy a maga kedvében járjon, vagy hogy megbántson vele másokat. A korintuszi gyülekezetnek írt levelében rámutatott, hogy senkinek sem sértené meg a lelkiismeretét azzal, hogy olyat tesz, amit a Szentírás szerint megtehet, de amit talán azok, akiknek kevesebb ismeretük van, megkérdőjeleznének, és bántaná a lelkiismeretüket. Példának az olyan hús fogyasztását hozza fel, mely bálványnak volt felajánlva, mielőtt a piacra került volna eladásra. Ha ilyen húst enne Pál, akkor az, akinek gyenge a lelkiismerete, talán kritizálná őt – pedig Pál nem élt vissza a szabadságával –, és a bírájává válna, ami viszont nem  lenne helyénvaló. Ezért ezt mondta Pál: „Mert miért ítélje az én szabadságomat másnak a lelkiismerete? Ha hálával részesedem, miért beszéljenek rólam becsmérlően amiatt, amiért én hálát adok?” Mindamellett az apostol eltökélte, hogy a szabadságát építő módon fogja használni, nem pedig ártalmas módon (1Ko 10:23–33).

A keresztények harca és az emberiség reménye: Pál rávilágít, hogy veszély leselkedik a keresztények szabadságára, mert bár ’azon szellem törvénye, amely Krisztus Jézussal egységben levő életet ad, megszabadította őket a bűn és a halál törvényétől’ (Ró 8:1, 2), a testükben munkálkodó bűn és halál törvénye azért küzd, hogy újra rabul ejtse őket. Emiatt a keresztények csak úgy győzhetnek, ha a szellem dolgaira összpontosítanak (Ró 7:21–25; 8:5–8).

Miután Pál vázolja a keresztények harcát, Krisztus társörököseiről beszél, akik „Isten fiai”. Az emberiség többi részére úgy utal, hogy „a teremtés”, és feltárja Isten csodálatos szándékát, miszerint „maga a teremtés meg is fog szabadulni a romlottság rabszolgaságából az Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára” (Ró 8:12–21).

Jelképes értelem: Jób a szenvedései közepette szeretett volna megkönnyebbülésre lelni a halálban, melyet ahhoz hasonlított, mint amikor a nyomorúságot szenvedők megszabadulnak. Nyilvánvalóan a rabszolgák nehéz életére gondolt, amikor ezt mondta: „[A halálban] szabad már urától a rabszolga” (Jób 3:19; vö.: 21. és 22. v.).