A férfiak arcán és állán növő szőrzet; időnként még a felsőajak fölött növő szőrzetet is a szakáll részének tekintik. A Héber Iratokban a zá·qánʹ szót használják a „szakáll”-ra, míg a szá·fámʹ kifejezést, mely az ajakra utal, többféleképpen adják vissza a fordítók, például úgy, hogy „szakáll”, „bajusz” vagy „száj”. Néhányszor nem a szakállra utal a zá·qánʹ szó, hanem az ’állra’ (3Mó 13:29, 30; 14:9).

Az ókorban sok keleti nép körében, így az izraeliták között is, a szakáll a férfiasság és a méltóság jelképe volt. A Törvény, melyet Isten Izraelnek adott, megtiltotta, hogy az izraeliták levágják ’az oldalfürtjeiket’, vagyis a szem és a fül közötti hajrészt, illetve hogy vágják a szakálluk végét (3Mó 19:27; 21:5). Ez a parancs kétségtelenül azért született, mert a pogányoknál ezek a szokások az imádathoz kötődtek.

A mély gyász, a szégyen vagy a megalázottság miatt előfordult, hogy egy férfi a szakállát tépte, vagy ápolatlanul hagyta a szakállát és a bajszát (Ezs 9:3). Mefibóset, Jonatán fia ápolatlanul hagyta a szakállát, és talán ez mutatta Dávidnak, hogy a férfi igazat mondott, amikor azt állította, hogy a szolgája, Ciba megvádolta őt, és hogy ő valójában gyászolt, amikor Dávidnak menekülnie kellett Absolon elől, ellentétben azzal, amit Ciba mondott (2Sá 16:3; 19:24–30). Ha valaki leborotválta vagy lenyírta a szakállát, az szerencsétlenségre vagy a szerencsétlenség miatti keserű bánkódásra utalt (Ézs 7:20; 15:2; Jr 48:37; Ez 5:1).

Amikor Jeruzsálem i. e. 607-ben elpusztult, Sikemből, Silóból és Szamáriából férfiak jöttek, és úgy fejezték ki a keserűségüket, hogy leborotválták a szakállukat, megszaggatták a ruhájukat, és bevagdalták a testüket. Bár felajánlásokat vittek Jehova házához, ezek nem véres áldozatok voltak; valószínűleg azon a helyen mutatták be őket, ahol a templom állt (Jr 41:5). Ezeknek a férfiaknak a szokásai nem voltak teljesen összhangban Isten törvényével; ezt jól mutatja az is, hogy megvagdosták magukat, pedig a Törvény ezt szigorúan megtiltotta (3Mó 19:28; 21:5).

Annak, hogy fontosnak tartották a szakállat, és igyekeztek mindig ápoltnak megőrizni, abban is szerepe volt, ahogyan Ákis, Gát királya gondolkodott Dávidról, amikor az elrejtette épelméjűségét a király szeme elől. Dávid a szakállára folyatta a nyálát, és ez segített meggyőzni a királyt, hogy Dávid megtébolyodott (1Sá 21:13). Később, amikor Hánun, Ammon királya durván megsértette Dávid követeit azzal, hogy a szakállukat félig leborotválta, Dávid együtt érzőn azt mondta nekik, hogy maradjanak Jerikóban, amíg jól meg nem nő a szakálluk. Az ammoniták tudták, hogy ezzel komolyan megsértették Dávidot, és bűzössé lettek előtte, ezért háborúra készülődtek (2Sá 10:4–6; 1Kr 19:1–6).

Már a törvényszövetség létrejötte előtt is szokás volt, hogy a férfiak szakállt viseltek. Bár a héberek nem állítottak olyan emlékműveket, amelyeken saját magukat ábrázolták, Egyiptomban, Mezopotámiában és a Közel-Kelet más területein sok emlékmű és felirat maradt fenn. Ezeken olyan asszír, babilóniai és kánaáni emberek láthatók, akik szakállt viselnek. Már az i. e. harmadik évezredből származó ábrázolásokon is láthatók olyan férfiak, akiknek különböző fazonú szakálluk van. A fent említett nemzetekben az  esetek többségében csak az eunuchokat ábrázolják szakáll nélkül. Izraelben azonban senkit nem tettek eunuchhá, mivel a Törvény szerint az eunuchokat ki kellett zárni Izrael gyülekezetéből (5Mó 23:1).

Mivel a legtöbb sémi származású férfit már a Törvény megszületése előtt is szakállal ábrázolták, logikus azt feltételezni, hogy szakállt viseltek azok a Sémtől származó hűséges férfiak is, akik még az Édenben beszélt nyelvet használták, és akik még kétségtelenül jobban ragaszkodtak azokhoz az ősi szokásokhoz, melyek az ősatyjuk, Sém idejéből származtak. Ez alapján ésszerű azt is feltételezni, hogy Noé, Énók, Sét és Ádám szintén szakállasak voltak.

Hérodotosz (A görög–perzsa háború. II. könyv, 36.) azt írta, hogy az egyiptomiaknál szokás volt leborotválni a hajat és az arcszőrzetet. Egy férfinál a kesergés és az ápolatlanság jele volt, ha hagyta megnőni a haját vagy a szakállát. Ezért amikor Józsefet előhozták a tömlöcből, megborotválkozott, mielőtt bement a fáraó elé (1Mó 41:14). Álszakállt és parókát viszont hordtak az egyiptomiak.

Vajon Jézus viselt szakállt, amikor a földön élt? Ez egy olyan szokás volt, amelyet a zsidók kétségtelenül szigorúan megtartottak. Jézus, aki zsidó volt, „törvény alá született”, és betöltötte a Törvényt (Ga 4:4; Mt 5:17). A törvényszövetség alapján Jézus is Jehova Istennek szentelt személy volt már születésétől fogva, akárcsak a többi zsidó, és kötelessége volt betartani az egész Törvényt, beleértve azt is, hogy nem szabad levágni a szakáll végét. Ezenkívül abban a korban, amikor Jézus a földön élt, a rómaiak között az volt a szokás, hogy nem hordtak szakállt. Ha Jézus nem lett volna szakállas, akkor azzal vádolhatták volna, hogy eunuch vagy római. Érdekes, hogy egy prófécia Jézus szenvedésével kapcsolatban ezt mondja: „Hátamat odafordítottam az ütlegelőknek, és orcámat a szakállamat megtépőknek” (Ézs 50:6).