A létszükségleti dolgok vagy az anyagi javak hiánya; illetve utalhat arra, hogy valaki szánalomra méltó a szellemi hiányosságai miatt.

A szegénység régi keletű probléma. Az évszázadok folyamán a szükségben levők általában jóval többen voltak, mint a gazdagok. Miután egy asszony nagylelkűen bánt Jézussal, ő elismerte azt a szomorú tényt, hogy a gyarló emberek között mindig is lesz szegénység. Ezt mondta a tanítványainak: „Mert a szegények mindig veletek vannak, és amikor csak akartok, mindig tehettek velük jót, de én nem vagyok mindig veletek” (Mk 14:7). A Biblia kiegyensúlyozottan beszél erről a nehézségről: egyrészről együttérzést tanúsít azok iránt, akik elnyomástól szenvednek, másrészről viszont megfeddi azokat, akik ’a saját testüket emésztik’, vagyis a tunyaság miatt szegények (Pr 4:1, 5; Pl 6:6–11). A Szentírás fontosabbnak tartja a szellemi gazdagságot az anyagi gazdagságnál (1Ti 6:17–19), ezért írja ezt az apostol: „Mert semmit sem hoztunk a világba, és ki sem vihetünk semmit. Így hát, ha van élelmünk és ruházatunk meg hajlékunk, elégedettek leszünk ezekkel” (1Ti 6:7, 8). De a Biblia nem mondja, hogy önmagában a szegénység erény lenne, és arra figyelmeztet, hogy a rendkívüli szegénység miatt valaki arra érezhet kísértést, hogy lopjon (Pl 6:30, 31; 30:8, 9; ellentét végett lásd: Ef 4:28).

Szegények Izraelben: Jehova szándékának nem volt a része, hogy akárcsak egyetlen izraelita is szegény legyen. A nemzet földet kapott örökségül (4Mó 34:2–12). Az összes izraelita család kapott egy részt ebből az örökségből, így fenn tudták tartani magukat. Ezalól csak a léviták voltak kivételek, mert ők megkapták a föld termésének tizedét a szentélynél végzett szolgálatukért (4Mó 18:20, 21). Az izraeliták számára a földbirtok biztosítva volt. Az örökségekről szóló törvények garantálták, hogy a föld mindig ugyanannak a családnak vagy törzsnek fog a birtokában maradni, amelyiké eredetileg is volt (4Mó 27:7–11; 36:6–9; 5Mó 21:15–17; lásd: ÖRÖKSÉG). A földet nem lehetett örökre eladni (3Mó 25:23). A jubileumi évben az összes örökségként kapott földbirtok, melyet eladtak, visszakerült a jogos tulajdonosához (3Mó 25:13). Tehát még ha egy ember elvesztette is a birtokát a nemtörődömsége miatt, az utódai öröksége nem veszett el örökre.

Ha az izraeliták hűségesen ragaszkodtak Isten törvényéhez, akkor az nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ne legyen szegénység közöttük (5Mó 15:4, 5). Ám ha engedetlenek voltak, akkor nem áldotta meg őket Jehova, és elszegényedtek az olyan bajok miatt, mint az ellenséges seregek betörése vagy a súlyos aszály (5Mó 28:22–25; vö.: Bí 6:1–6; 1Ki 17:1; 18:17, 18; Jk 5:17, 18). A lusta (Pl 6:10, 11; 10:4; 19:15; 20:13; 24:30–34), a részeges, a falánk (Pl 23:21) vagy az élvezeteket kereső (Pl 21:17) személyek elszegényedhettek, és a családjukat is szegénységre juttathatták. Az előre nem látható események miatt is szegénnyé válhatott valaki. Egy haláleset özveggyé vagy árvává tehetett némelyeket. Egy baleset vagy egy betegség átmenetileg, vagy akár véglegesen is, megakadályozhatott valakit abban, hogy elvégezze a létfontosságú munkákat. Mindezek miatt mondhatta ezt Jehova Izraelnek: „A szegény. . . sosem fogy ki a földről” (5Mó 15:11).

A Törvény azonban sokat segített a szegényeknek, hogy meg tudjanak küzdeni a helyzetükkel. Aratáskor joguk volt tallózni a szántóföldeken, a gyümölcsösökben és a szőlőkben, és így nem kellett kenyérért koldulniuk, vagy lopniuk (3Mó 19:9, 10; 23:22; 5Mó 24:19–21). Egy szükségben levő izraelita kamatmentesen kaphatott kölcsönt, és a többi izraelitának nagylelkűen kellett bánnia vele (2Mó 22:25; 3Mó 25:35–37; 5Mó 15:7–10; lásd: ADÓS, ADÓSSÁG). Ha szerette volna rendbe hozni az anyagi helyzetét, akkor időlegesen eladhatta a földjét vagy önmagát rabszolgának (3Mó 25:25–28, 39–54). A Törvény megengedte a szegényeknek, hogy kisebb értékű felajánlásokat mutassanak be a szentélynél, hogy ne legyen rajtuk túl nagy teher (3Mó 12:8; 14:21, 22; 27:8).

Isten törvénye előírta, hogy pártatlanul kell megítélni mind a gazdagot, mind a szegényt, és nem szabad kedvezni egyiknek sem a helyzete miatt (2Mó 23:3, 6; 3Mó 19:15). Ám amikor Izrael nemzete hűtlenné vált, a szegényeket gyakran elnyomták (Ézs 10:1, 2; Jr 2:34).

Szegények az i. sz. első században: Úgy tűnik, hogy az i. sz. első században a zsidók között igen súlyos szegénység uralkodott. A babiloni száműzetés óta felettük uralkodó idegen hatalmak kétségtelenül megnehezítették, hogy be lehessen tartani a mózesi törvényt, mely szerint az örökségül kapott birtokok védelmet élveztek. (Vö.: Ne 9:36, 37.) A vallási vezetők, különösen a farizeusok, többet foglalkoztak a hagyományokkal, mint azzal, hogy beleplántálják az emberekbe az őszinte szeretetet az embertársaik iránt és a tiszteletet az idős és szűkölködő szülők iránt (Mt 15:5, 6; 23:23; vö.: Lk 10:29–32). A pénzszerető  farizeusokat vajmi kevéssé érdekelte a szegények sorsa (Lk 16:14).

Ezzel szemben Krisztus Jézus ’szánalmat érzett a sokaság iránt, mert elcsigázottak és hányatott sorsúak voltak, mint a pásztor nélküli juhok’ (Mt 9:36). Az, hogy a szegényeknek és az elnyomottaknak hirdette a jó hírt, annyira élesen különbözött a judaizmus vallási vezetőinek a magatartásától, hogy ez is egy bizonyíték volt arra, hogy valóban ő a Messiás (Mt 11:5; Lk 4:18; 7:22). Azok, akik jól reagáltak az üzenetére, lehetőséget kaptak arra is, hogy egy csodálatos kiváltságnak örvendjenek, vagyis hogy örököljék az egek Királyságát (Mt 5:3; Lk 6:20).

Istennel szövetséges viszonyban álló népként a zsidóknak kötelességük volt segíteni a szükségben lévő honfitársaikon (Pl 14:21; 28:27; Ézs 58:6, 7; Ez 18:7–9). Ezt felismerve Zákeus így kiáltott fel, miután elfogadta Jézust Messiásként: „Íme! Javaim felét, Uram, odaadom a szegényeknek” (Lk 19:8). Ugyanezért mondhatta Krisztus Jézus a következőket: „amikor vendégséget rendezel, szegényeket, nyomorékokat, sántákat, vakokat hívjál meg, és boldog leszel, mivelhogy nincs miből visszafizetniük neked” (Lk 14:13, 14). Máskor pedig erre buzdított egy fiatal és gazdag elöljárót: „adj el mindent, amid van, oszd szét a szegényeknek, és kincsed lesz az egekben; és jöjj, légy a követőm!” (Lk 18:22). Az, hogy ez az ember nem volt hajlandó lemondani a javairól, hogy másoknak segítsen, azt mutatta, hogy nem törődött igazán az elnyomottakkal, tehát nem voltak meg benne azok a tulajdonságok, melyek szükségesek lettek volna, ha Jézus tanítványa akar lenni (Lk 18:23).

Jézus arra buzdított másokat, hogy segítsenek a szegényeknek, és ez összhangban volt a tetteivel. Isten Fiaként az égben mindene megvolt. Bár „gazdag volt, szegénnyé lett”. A földön szegény emberként meg tudta váltani az emberiséget, elérhetővé téve az emberek számára a lehető legnagyobb kincset, nevezetesen azt, hogy Isten fiai lehetnek, ha követik őt (2Ko 8:9). Ezenkívül más nagyszerű szellemi kincsek is elérhetővé váltak a számukra. (Vö.: 2Ko 6:10; Je 2:9; 3:17, 18.)

Továbbá Jézus személyesen is törődött a szegényekkel, amikor a földön élt. Neki és az apostolainak volt egy közös pénzalapjuk, amelynek köszönhetően segíteni tudtak a szükségben lévő izraelitáknak (Mt 26:9–11; Mk 14:5–7; Jn 12:5–8; 13:29). Később ugyanilyen szeretetteljes törődést mutattak a szegények iránt a keresztények is, hiszen anyagilag segítették a szegény testvéreiket (Ró 15:26; Ga 2:10). Ám néhányan elmulasztottak törődni a szegényekkel, ezért Jakab tanítvány szükségét látta, hogy megdorgálja őket, amiért kivételeznek a gazdagokkal, és lenézik a szegényeket (Jk 2:2–9).

Természetesen csak azok kaptak anyagi segítséget, akik méltók voltak rá. Semmiképpen sem akarták, hogy lustává váljon valaki emiatt. Pál apostol ezt írta a tesszalonikaiaknak: „Ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék” (2Te 3:10; lásd: IRGALMAS ADOMÁNYOK; KOLDULÁS).