A görög pneuʹma (szellem) szó a pneʹó szóból származik, amelynek a jelentése: ’lehel vagy fúj’. A héber rúʹach (szellem) szóról is azt gondolják, hogy egy olyan szóból származik, amelynek ugyanez a jelentése. Tehát a rúʹach és a pneuʹma szavak alapjelentése ’lélegzet, lehelet’, de tágabb értelemben is használatosak. (Vö.: Ha 2:19; Je 13:15.) A következőket is jelenthetik még: szél; az élő teremtmények életereje; az ember szelleme; szellemi lények, például Isten és az angyalok; Isten tevékeny ereje vagy szent szelleme. (Vö.: KBL. 877–879. o.; BDB. 924–926. o.; G. Friedrich [szerk.]: Theologisches Wörterbuch zum Neuen Testament. VI. köt. 1959, 330–450. o.) Mindezekben egyvalami közös: olyan erőre utalnak, amely ugyan láthatatlan az emberek számára, de van rá bizonyíték, hogy aktívan működik. Vagyis ennek a láthatatlan erőnek látható jelei vannak.

Egy másik héber szó, a nesá·máʹ (1Mó 2:7), ugyancsak azt jelenti, hogy ’lélegzet, lehelet’, de nem olyan tág a jelentése, mint a rúʹach szónak. Úgy tűnik, a görög pno·éʹ szónak is szűkebb a jelentése (Cs 17:25). A görög Septuaginta fordítói ezzel a szóval adták vissza a nesá·máʹ szót.

Szél: Vegyük először azt a jelentést, amelyet talán a legkönnyebb megérteni. A szövegkörnyezetből sok esetben kiderül, hogy a rúʹach jelentése ’szél’, mint például a következő kifejezésekben: ’keleti szél’ (2Mó 10:13), ’négy szél’ (Za 2:6). Ezt az is egyértelművé teszi, hogy a szövegkörnyezetben gyakran szerepelnek a felhő vagy vihar szavak, illetve hogy valami elfújja a szalmát vagy valami hasonlót (4Mó 11:31; 1Ki 18:45; 19:11; Jób 21:18). Mivel a négy szél a négy égtájat jelöli (É, D, K, Ny), ezért a rúʹach szót ’iránynak’ vagy ’oldalnak’ is lehet fordítani (1Kr 9:24; Jr 49:36; 52:23; Ez 42:16–20).

 A Jób 41:15, 16 azt írja a leviatán egymáshoz szorosan illeszkedő pikkelyeiről, hogy „még csak levegő [werúʹach] sem jut közéjük”. A rúʹach szó ebben az esetben is áramló levegőt jelent, nem csupán mozdulatlan levegőt. Tehát egy láthatatlan erő fogalmáról van szó, és ez a héber rúʹach szónak az alapvető jelentése.

Úgy tűnik, a Keresztény Görög Iratokban csak a János 3:8-ban fordul elő a pneuʹma szó „szél” értelemben.

Az ember nem uralhatja, nem irányíthatja, nem birtokolhatja a szelet, és nem szabhat neki határt. Éppen ezért a „szél [rúʹach]” gyakran olyasmit jelöl, amely irányíthatatlan vagy elérhetetlen az ember számára, vagyis megfoghatatlan, átmeneti, hiábavaló és nincs igazi haszna. (Vö.: Jób 6:26; 7:7; 8:2; 16:3; Pl 11:29; 27:15, 16; 30:4; Pr 1:14, 17; 2:11; Ézs 26:18; 41:29.) Erről részletesebben a SZÉL szócikkben találhatunk leírást.

Szellemi lények: Bár Istent nem láthatják az emberek (2Mó 33:20; Jn 1:18; 1Ti 1:17), ő él, és mindent felülmúló erőt tud kifejteni a világegyetemben mindenütt (2Ko 3:3; Ézs 40:25–31). Krisztus Jézus ezt mondta: „Az Isten Szellem [Pneuʹma]”. Pál apostol pedig ezt írta: „Jehova. . . a Szellem” (Jn 4:24; 2Ko 3:17, 18). Az a templom, mely Krisztusra mint alapszegletkőre épül, ’olyan hely, ahol Isten lakozik szellem által’ (Ef 2:22).

Ez nem azt jelenti, hogy Isten pusztán egy erő, mint a szél, hiszen neki van személyisége és teste. A Szentírásból egyértelműen kiderül, hogy ő személy. Sőt, van egy hely, ahol lakik, ezért mondhatta el Krisztus, hogy ’elmegy az Atyához’, hogy „megjelenjen az Isten személye előtt [szó szerint: ’Isten arca előtt’]” értünk (Jn 16:28; Héb 9:24; vö.: 1Ki 8:43; Zs 11:4; 113:5, 6; lásd: JEHOVA: A név mögött álló Személy).

Isten az 1Mózes 6:3-ban magáról szólva használja a „szellemem” (rú·chíʹ) szót, amely azt is jelentheti, hogy ’én, a Szellem’, ahogy a „lelkem” (naf·síʹ) szó is jelentheti azt, hogy ’én, a személy’, vagyis az ’én személyem’ (Ézs 1:14; lásd: LÉLEK: Isten lelke). Ezzel azt, hogy ő égi, szellemi lény, szembeállítja azzal, hogy az ember földi, hús-vér lény.

Isten Fia: Isten ’egyszülött fia’, a Szó, szellemi lény volt, akárcsak az Atyja, tehát „Isten formájában létezett” (Fi 2:5–8), de később „testté lett”, azaz emberré vált, és Jézusként az emberek között lakott (Jn 1:1, 14). Földi élete végén ’halálra juttatták a testben, de megeleveníttetett a szellemben’ (1Pt 3:18). Atyja feltámasztotta, és megadta neki, amit kért, vagyis megdicsőítette maga mellett azzal a dicsőséggel, amely megvolt a Fiának még az emberré válása előtt (Jn 17:4, 5). Isten „életadó szellemmé” tette őt (1Ko 15:45). A Fiú ekkor ismét láthatatlanná vált az embereknek, olyanná, aki „megközelíthetetlen világosságban lakik, akit az emberek közül senki nem látott, és nem is láthat” (1Ti 6:14–16).

Más szellemi lények: A Szentírás az eredeti szövegben számos helyen rúʹachnak és pneuʹmának nevezi az angyalokat (1Ki 22:21, 22; Ez 3:12, 14; 8:3; 11:1, 24; 43:5; Cs 23:8, 9; 1Pt 3:19, 20). A Keresztény Görög Iratokban az esetek nagy többségében a gonosz szellemi lényeket, a démonokat kell érteni alatta (Mt 8:16; 10:1; 12:43–45; Mk 1:23–27; 3:11, 12, 30).

A Zsoltárok 104:4 azt írja Istenről, hogy az „angyalait szellemekké teszi, szolgáit emésztő tűzzé”. Néhány bibliafordítás ezt a következőképpen vagy ehhez hasonlóan adja vissza: „A ki a szeleket teszi követeivé, a lángoló tüzet szolgáivá” (Kár., ÚRB, Kat., IMIT). A héber szövegnek ez utóbbi fordítása is megfelelő (vö.: Zs 148:8), de az, ahogyan Pál apostol ezt a verset idézi (Héb 1:7), megegyezik a görög Septuagintával, ez pedig a bekezdés elején megadott fordítással van összhangban. (A Héberek 1:7-ben a görög szövegben a határozott névelő [tusz] az „angyalok” szó előtt áll, nem a „szellemek” [pneuʹma·ta] előtt, ami azt mutatja, hogy akikről a versben valójában szó van, azok az angyalok.) A Barnes’ Notes on the New Testament c. könyv (1974) ezt írja: „Ésszerű azt feltételezni, hogy [Pál], aki a héber nyelv tudósa volt, jobban átlátta a mondat szerkezetét [a Zs 104:4-ben], mint mi. És szinte biztos, hogy olyan értelemben használta fel érvként, ahogy ezt a részt azok értették, akiknek íródott, vagyis akik szintén jól ismerték a héber nyelvet és irodalmat.” (Vö.: Héb 1:14.)

Noha Isten angyalai emberi testet tudnak ölteni, és meg tudnak jelenni az emberek előtt, alapvetően nem hús-vér lények, tehát láthatatlanok. Ám aktívak, és hatalmas erejük van, ezért a rúʹach és pneuʹma szavak jól jellemzik őket.

Az Efézus 6:12 arról ír, hogy a keresztények „nem vér és test ellen” viaskodnak, „hanem a kormányzatok ellen, a hatalmak ellen, e sötétség világuralkodói ellen, az égi helyeken levő gonosz szellemi erők ellen”. A vers vége a görög szövegben szó szerint így hangzik: „az égi [helyeken] lévő gonoszság szellemi (dolgai) [gör.: pneu·ma·ti·kaʹ] ellen.” Vannak bibliafordítók, akik felismerték, hogy itt nem egy elvont fogalomról, ’lelki gonoszságról’ (Kár., 1918) van szó, hanem szellemi lényekről, akik gonoszak. Ezért néhány bibliafordítás ezt így adja vissza: „a rosszaság szellemi lényei ellen” (Csia), „a gonoszság  szellemi lényei ellen” (Vida), „az égi magasságoknak gonosz szellemei ellen” (Kat.).

Isten tevékeny ereje, azaz a szent szellem: A rúʹach és a pneuʹma szavak a legtöbb esetben Isten szellemét, azaz a tevékeny erejét, a szent szellemet jelölik.

Nem személy: Csak az i. sz. IV. században vált hivatalos egyházi tantétellé, hogy a szent szellem egy személy, és része egy „Istenségnek”. A korai egyházatyák nem ezt tanították. Az i. sz. II. században élt Jusztinosz vértanú azt tanította, hogy a szent szellem olyasvalami, ami által az Isten befolyásol vagy véghezvisz valamit. Hippolütosz sem tartotta személynek a szent szellemet. Maga a Szentírás is egyöntetűen azt mutatja, hogy Isten szent szelleme nem személy, hanem az ő tevékeny ereje, amely által megvalósítja a szándékát és az akaratát.

Először is meg kell jegyezni, hogy az 1János 5:7-ben az a rész, amelyet egyes fordítások úgy adnak vissza, hogy „a mennyben, az Atya, az Íge és a Szent Lélek: és ez a három egy” (Kár.), nem volt benne az eredeti szövegben, csak később toldották be. A Katolikus fordítás a következő jegyzetet fűzi a fenti részlethez: „Ez egyetlenegy görög szövegben sincs meg, sőt még a Szent Jeromos-féle fordítás régebbi példányaiból is hiányzik”. Bruce Metzger az A Textual Commentary on the Greek New Testament c. művében (1975, 716–718. o.) nyomon követi, hogyan került be az írásszövegbe ez a betoldás. Elmondja, hogy ez a rész először az i. sz. IV. századból való Liber Apologeticus c. tanulmányban jelent meg, a régi latin fordítások és a Vulgata kézirataiban pedig csak a VI. század elejétől fordul elő. Vannak bibliafordítók, katolikusok és protestánsok egyaránt, akik nem vették be ezt a részt a főszövegbe, mert felismerték, hogy betoldás (ÚRB, Kat., ÚEF).

A megszemélyesítés még nem teszi személlyé: Igaz, Jézus azt mondta a szent szellemről, hogy „segítő”, és úgy beszélt róla, mint ami „megtanít”, ’tanúskodik’, „tanúbizonysággal szolgál”, „bevezet”, „szól”, „hall” és ’kap’. Továbbá a görög szövegben Jézus a „segítő” szóra olykor hímnemű személyes névmásokkal utalt. (Vö.: Jn 14:16, 17, 26; 15:26; 16:7–15.) Csakhogy nem szokatlan, hogy a Szentírás megszemélyesít valamit. A Példabeszédek könyve is megszemélyesíti a bölcsességet (1:20–33; 8:1–36), és az eredeti héber szöveg nőnemű névmásokkal utal rá. A Máté 11:19 és a Lukács 7:35 is megszemélyesíti a bölcsességet, amikor úgy ír róla, hogy „cselekedetei”, illetve ’gyermekei’ vannak. Pál apostol megszemélyesítette a bűnt, a halált és a ki nem érdemelt kedvességet, és ’királynak’ nevezte ezeket (Ró 5:14, 17, 21; 6:12). Azt írta a bűnről, hogy ’indíttatást kap’, ’mohó kívánságot hoz létre’, ’tévútra vezet’ és ’megöl’ (Ró 7:8–11). De nyilvánvaló, hogy Pál nem gondolta, hogy a bűn személy.

Tehát a szövegkörnyezet alapján kell megvizsgálni János evangéliumában azokat a szavakat, amelyeket Jézus mondott a szent szellemről. Jézus megszemélyesítette a szent szellemet, amikor úgy beszélt róla, hogy a „segítő” (ez a görög nyelvben a hímnemű pa·raʹklé·tosz főnév). János ezért joggal utalt hímnemű személyes névmásokkal a szent szellemre mint ’segítőre’. Ám ugyanebben a szövegkörnyezetben, ahol a görög pneuʹma szó fordul elő, János egy semleges nemű névmást használt a szent szellemre, a pneuʹma ugyanis semleges nemű. Így hát, amikor János a pa·raʹklé·tosz szóra hímnemű személyes névmással utalt, akkor ezzel a nyelvtani szabályokat követte, és nem egy tantételt akart bevezetni (Jn 14:16, 17; 16:7, 8).

A Szentírás nem utal arra, hogy személy: Mivel Isten maga is Szellem és szent, és mivel a hűséges angyalfiai is szellemek és szentek, ezért ha a „szent szellem” személy lenne, akkor a Szentírás nyilván megkülönböztetné minden más „szent szellemtől”, és jelölné, hogy ez egy személy. Elvárható lenne, hogy legalább határozott névelőt használjon minden esetben, amikor nem „Isten szent szellemének” nevezi, illetve nem ehhez hasonló kifejezésben fordul elő. Ez legalább megkülönböztetné A SZENT SZELLEMET a többi szent szellemtől. Ezzel szemben számos esetben a „szent szellem” kifejezés az eredeti görög szövegben határozott névelő nélkül jelenik meg, ami arra utal, hogy nem személy. (Vö.: Cs 6:3, 5; 7:55; 8:15, 17, 19; 9:17; 11:24; 13:9, 52; 19:2; Ró 9:1; 14:17; 15:13, 16, 19; 1Ko 12:3; Héb 2:4; 6:4; 2Pt 1:21; Júd 20; Int és más sorközi fordítások.)

Hogyan lehet megkeresztelkedni a „nevében”? A Máté 28:19 arról beszél, hogy „az Atyának, a Fiúnak és a szent szellemnek nevében” kell megkeresztelkedni. A „név” szó nem csak valakinek a személynevét jelentheti. Ha például magyarul azt mondjuk, hogy „a törvény nevében”, vagy „a cég nevében”, akkor sem arra gondolunk, hogy a törvény vagy a cég személy. Ezekben a kifejezésekben a „nevében” ezt jelenti: ’a törvényes jogok, felhatalmazás alapján, hivatalosan’; ’a céget képviselve’. A „név” jelentésű görög szónak (oʹno·ma) is lehet ilyen értelme. Bár néhány fordítás szó szerint adja vissza a Máté 10:41 görög szövegét, és azt mondja, hogy „a ki befogadja a prófétát próféta nevében, prófétának jutalmát veszi; és a ki befogadja az igazat igaznak nevében, igaznak jutalmát veszi” (Kár., Maszny.), ám több fordítás ezt így  vagy hasonlóképpen adja vissza: „Aki befogad egy prófétát azért, mert az próféta”, és „aki pedig egy igaz embert fogad be azért, mert az igaz” (ÚRB, Kat., B.–D., ÚV). Robertson a Word Pictures in the New Testament c. művében (1930, I. köt. 245. o.) ezért mondja a következőket a Máté 28:19-ről: „A név szó (onoma) használata megszokott a Septuagintában és a papiruszokon abban az értelemben, hogy felhatalmaznak valakit valamire.” Ennélfogva ha valaki „a szent szellemnek nevében” keresztelkedik meg, az azt jelenti, hogy elismeri, hogy ez a szellem Istentől származik, és hogy az Ő akaratával összhangban működik.

Mi bizonyítja még, hogy nem személy? Az is további bizonyíték arra, hogy a szent szellem nem személy, ahogyan más élettelen dolgokat jelentő szavakkal együtt jelenik meg, például a víz és a tűz szóval (Mt 3:11; Mk 1:8). Ezenkívül a keresztényekről azt mondja a Szentírás, hogy „szent szellemben” keresztelkednek meg (Cs 1:5; 11:16). Arra buzdítja az embereket, hogy ’szellemmel teljenek be’, és ne borral (Ef 5:18). Azt is mondja még, hogy az emberek nemcsak szent szellemmel ’telnek be’, hanem bölcsességgel, hittel (Cs 6:3, 5; 11:24) és örömmel (Cs 13:52). A 2Korintusz 6:6-ban pedig a szent szellem kifejezés számos hasonló tulajdonság közé ékelődik. Nem nagyon valószínű, hogy ilyen megfogalmazások születtek volna, ha a szellem egy személy, egy istenség volna. Igaz, a Biblia azt írja, hogy a szellem „tanúskodik” (Cs 5:32; 20:23), de az 1János 5:6–8-ban ugyanezt elmondja a vízről és a vérről is. Jóllehet néhány írásszöveg azt mondja a szellemről, hogy „tanúskodik”, ’szól’ vagy ’mond’ valamit, más írásszövegekből egyértelműen kiderül, hogy valaki által beszél, és nincs saját hangja. (Vö.: Héb 3:7; 10:15–17; Zs 95:7; Jr 31:33, 34; Cs 19:2–6; 21:4; 28:25.) Ezért a szellem a rádióhullámokhoz hasonlítható, amelyek képesek valakinek a mikrofonba mondott szavait közvetíteni a távolabb élőknek, akiknek olyan, mintha az üzenetet a rádió hangszórója „mondaná”. Isten a szelleme által közvetíti az üzenetét és az akaratát a földön élő szolgái elméjébe és szívébe, akik pedig tovább tudják azokat adni másoknak.

Különbség van az „erő” és a „tevékeny erő” között: Tehát amikor a rúʹach és a pneuʹma szavak Isten szent szellemére utalnak, akkor Isten láthatatlan tevékeny erejét jelentik, amelyet ő arra használ fel, hogy megvalósítsa a szándékát és az akaratát. „Szent”, mert Istentől való, és nem embertől, és „a szentség szelleme”, mert semmi rossz nincs benne (Ró 1:4). Nem egyszerűen Jehova „ereje”, mert ez más héber és görög szavaknak a megfelelője (héb.: kóʹach; gör.: düʹna·misz). A rúʹach és a pneuʹma szoros összefüggésben van ezekkel a kifejezésekkel, sőt párhuzamban áll velük, ami azt mutatja, hogy alapjában véve van ugyan kapcsolat közöttük, de mégsem egy és ugyanaz az értelmük (Mi 3:8; Za 4:6; Lk 1:17, 35; Cs 10:38). Az „erő” alapvetően az a képesség, hogy valaki valamit meg tud tenni. Nyugalmi állapotban is lehet, azaz tétlenül szunnyadhat valakiben vagy valamiben. A „tevékeny erő” azonban inkább a kifejtett erőre utal, és talán így lehetne meghatározni: ’olyan hatás, mely mozgásra vagy mozgásváltoztatásra késztet’. Az „erőt” az akkumulátorban szunnyadó energiához lehetne hasonlítani, a „tevékeny erőt” pedig az áramhoz, amely ebből az akkumulátorból áramlik. A „tevékeny erő” tehát pontosabban adja vissza azt, ahogyan a héber és görög szavak Isten szellemére utalnak, és ezt a Szentírás is megerősíti.

A teremtéskor: Jehova Isten az anyagi világegyetemet a szelleme, azaz a tevékeny ereje által hozta létre. A földünk kezdeti állapotáról ezt írja a beszámoló: „Isten tevékeny ereje [v. „szelleme” ‹rúʹach›] lebegett a vizek felett” (1Mó 1:2). A Zsoltárok 33:6 kijelenti: „Jehova szavára álltak elő az egek, szájának szelleme által egész seregük.” Isten a szellemét ki tudja bocsátani, mintha csak erőteljes fújás volna, hogy az erőt fejtsen ki, noha nem ér hozzá ahhoz, amin kifejti a hatását. (Vö.: 2Mó 15:8, 10.) Egy mestermunkás a kezével vagy az ujjaival alkot valamit, Isten pedig a szellemével. Ezért mondja a Biblia a szellemről, hogy Isten „keze” vagy „ujja”. (Vö. a Zs 8:3; 19:1-et és a Mt 12:28-at a Lk 11:20-szal.)

A tudomány azt mondja, hogy az anyag mechanikai (rendezett) energia, és elismeri, hogy „az anyag átalakulhat energiává, és az energia is anyaggá” (The World Book Encyclopedia. 1987, 13. köt. 246. o.). A világegyetemünk roppant terjedelme alapján, amit eddig az emberek fel tudtak tárni a távcsöveikkel, csak halvány elképzelésünk lehet arról, hogy mennyire kimeríthetetlen Jehova Isten ereje. Ézsaiás próféta ezt írta: „Ki mérte fel Jehova szellemét. . .?” (Ézs 40:12, 13, 25, 26).

Az élet és a nemzőképesség forrása: Nemcsak az élettelen teremtésmű, hanem az összes élő teremtmény is Jehova szelleme működésének köszönheti a létét, mivel az első teremtett élőlényektől származik minden ma élő lény. (Vö.: Jób 33:4; lásd a „ Lélegzés, élet lehelete, életerő” alcímet.) Jehova a szent szellemével újjáélesztette Ábrahám és Sára nemzőképességét, ezért lehetett Izsákról elmondani, hogy ’a szellem szerint született’ (Ga 4:28, 29). Isten ugyancsak  a szelleme által helyezte át a Fiának az életét az égből a földre, előidézve, hogy egy zsidó szűz, Mária megfoganjon (Mt 1:18, 20; Lk 1:35).

Isten szolgáit segíti: Isten szelleme legfőképpen úgy működik, hogy tájékoztat valamiről, megmagyaráz és feltár dolgokat. Ezért imádkozhatott Dávid ily szavakkal: „Taníts meg engem akaratodat cselekedni, mert te vagy Istenem. Szellemed jó, az vezessen engem az egyenesség földjén!” (Zs 143:10). Jóval korábban József Isten segítségével tudta megfejteni a fáraó álmait, amelyek egyben próféciák is voltak. Az egyiptomi uralkodó felismerte, hogy Isten szelleme van Józsefen (1Mó 41:16, 25–39). A próféciák jó példák arra, hogy a szellem tud segíteni a megértésben. Pál apostol szerint egy prófécia sem származik abból, hogy egy ember értelmezni tudja a körülményeket és az események menetét, és a prófétáknak nincs veleszületett adottságuk arra, hogy megmagyarázzák vagy értelmezzék ezeket, vagy hogy előre megmondják, mi fog történni. Nem, ezeket az embereket „a szent szellem vezette”, azaz Isten tevékeny ereje ösztönözte vagy irányította (2Pt 1:20, 21; 2Sá 23:2; Za 7:12; Lk 1:67; 2:25–35; Cs 1:16; 28:25; lásd: PRÓFÉCIA; PRÓFÉTA). Tehát a teljes Írás „Istentől ihletett [gör.: the·oʹpneu·sztosz, szó szerint: ’Istentől lehelt’]” (2Ti 3:16). A szellem különféleképpen működhetett ezeken az embereken, más-más módokon vezethette őket. Időnként látomásokat vagy álmokat láttatott velük (Ez 37:1; Jóe 2:28, 29; Je 4:1, 2; 17:3; 21:10). De az minden esetben elmondható, hogy úgy hatott az elméjükre és a szívükre, hogy olyasmit tegyenek, ami összhangban van Isten szándékával (Dá 7:1; Cs 16:9, 10; Je 1:10, 11; lásd: IHLETÉS).

Isten szelleme tehát nem csupán feltárja Isten akaratát vagy segít megérteni azt, hanem erőt ad az ő szolgáinak, hogy végrehajtsák az akaratát. A szellem ösztönző erőként hat rájuk, készteti és hajtja őket. Ahogy Márk mondta, a szellem arra „késztette” Jézust, hogy a keresztelkedése után menjen a pusztába (Mk 1:12; vö.: Lk 4:1). Olyanná válhat bennük, akár a ’tűz’, melynek hatására ’izzanak’ (1Te 5:19; Cs 18:25; Ró 12:11). Olyan intenzitású erő, mely arra sarkallja őket, hogy elvégezzenek egy munkát. (Vö.: Jób 32:8, 18–20; 2Ti 1:6, 7.) Megkapják a szellem erejét, vagy ’megerősödnek a szellem által’ (Lk 2:27; Ef 3:16; vö.: Mi 3:8). Ennek ellenére a szellem nem egy tudat alatti, vak ösztön, hiszen hatással van az elméjükre és a szívükre, és tudatosan együttműködhetnek a tevékeny erővel, amelyet megkaptak. Ezért mondhatta Pál apostol azoknak, akik a keresztény gyülekezetben megkapták a prófétálás ajándékát, hogy „a prófétáknak ellenőrzés alatt kell tartaniuk az ajándékokat, amelyeket a szellem a prófétáknak adott”, mert így tartható fenn a rend (1Ko 14:31–33).

Hogyan működik? Az elektromos áram rengeteg dologra felhasználható, ugyanígy Isten szelleme által az emberek is el tudják látni azt a sokféle feladatot, mellyel meg lettek bízva (Ézs 48:16; 61:1–3). Pál így írt a szellem természetfölötti ajándékairól: „Az ajándékoknak pedig különböző fajtái vannak, de ugyanaz a szellem; és különböző fajtái vannak a szolgálatoknak, mégis ugyanaz az Úr; és különböző fajtái vannak a munkálkodásoknak, mégis ugyanaz az Isten viszi véghez valamennyi munkálkodást mindenkiben. De a szellem megnyilvánulása kinek-kinek hasznos célra adatik” (1Ko 12:4–7).

A szellem alkalmassá tud tenni valakit egy munkára vagy egy tisztségre. Jóllehet Bécalel és Oholiáb már azelőtt is érthettek a mesterségükhöz, hogy megkapták a megbízatást a hajlék, a felszerelési tárgyak és a papi ruhák elkészítésére, Isten ’betöltötte őket a szellemével, hogy legyen bennük bölcsesség, értelem és ismeret’, és úgy tudják elvégezni a munkát, ahogy azt elhatározta. A szellem ügyesebbé és hozzáértőbbé tette őket, és abban is segítette őket, hogy át tudják adni a tudásukat másoknak (2Mó 31:1–11; 35:30–35). Később Dávid ihletés útján kapta meg, milyen tervek alapján készüljön majd el a templom, vagyis a szellem segítette Dávidot abban, hogy el tudja végezni a nagyszabású előkészületi munkákat (1Kr 28:12).

Isten szelleme működött Mózesen, és lehetővé tette, hogy prófétáljon, hogy csodákat hajtson végre, valamint hogy vezesse a népet és bíráskodjon felette. Ezzel bemutatta, milyen szerepe lesz a jövőben Krisztus Jézusnak (Ézs 63:11–13; Cs 3:20–23). Mózes azonban tökéletlen ember lévén túl nehéznek találta a feladatot, ezért Isten „elvett a szellemből, mely rajta [Mózesen] volt, és ráhelyezte. . . hetven vénre”, hogy segítsenek neki a teher hordozásában (4Mó 11:11–17, 24–30). A szellem Dávidon is működni kezdett, miután Sámuel felkente őt. Vezette, és felkészítette arra, hogy majd királyként uralkodjon (1Sá 16:13).

Mózes utódja, Józsué „telve volt a bölcsesség szellemével”. Arra azonban nem képesítette a szellem, hogy úgy prófétáljon, vagy hogy olyan csodákat hajtson végre, mint Mózes (5Mó 34:9–12). Ám képessé tette Józsuét arra, hogy vezesse Izrael hadjáratát, amikor meghódították Kánaán földjét. Jehova szelleme hasonlóképpen ’körülvett’ embereket, és arra ’ösztönözte’ őket, hogy harcoljanak Isten népéért. Ilyen harcos  volt például Otniel, Gedeon, Jefte és Sámson (Bí 3:9, 10; 6:34; 11:29; 13:24, 25; 14:5, 6, 19; 15:14).

Isten szelleme erőt adott a szolgáinak ahhoz, hogy bátran, még az életüket is kockára téve hirdessék az igazságot az ellenségeknek (Mi 3:8).

Jehova kegyének a jele volt, ha ’kiárasztotta a szellemét’ a népére, aminek áldások és jólét lett az eredménye (Ez 39:29; Ézs 44:3, 4).

Az ítélet meghozatalakor és végrehajtásakor: Isten a szelleme által ítéli meg az embereket és a nemzeteket, és végre is hajtja az ítéletét, megbüntetve vagy elpusztítva őket (Ézs 30:27, 28; 59:18, 19). Ezekben az esetekben találóan ’fúvásnak’ adják vissza a rúʹach szót (Ézs 25:4; 27:8). Isten szelleme mindenhová eljut, és segítheti vagy megbüntetheti azokat, akikre Isten a figyelmét fordítja (Zs 139:7–12).

A Jelenések 1:4 azt mondja, hogy Isten trónja előtt ’hét szellem’ van, majd hét üzenetről ír, amelyek mindegyike ezzel a figyelmeztetéssel zárul: „Akinek van füle, hallja meg, mit mond a szellem a gyülekezeteknek” (Je 2:7, 11, 17, 29; 3:6, 13, 22). Ezek az üzenetek olyan ítéleteket tartalmaznak, melyek arra ösztönzik az érintetteket, hogy vizsgálják meg a szívüket, és arról is szólnak, milyen jutalommal jár a hűség. A könyv látomásai alapján Istennek ez a „hét szelleme” a Fiánál van (Je 3:1); a Szentírás ’hét tűzlámpának’ is nevezi (Je 4:5); valamint a levágott bárány hét szemének, és „ezek a szemek az Istennek az egész földre elküldött hét szellemét jelentik” (Je 5:6). A hetes szám más prófétai írásokban a teljességet jelképezi. (Lásd: SZÁMOK.) A jelek szerint a hét szellem a megdicsőített Jézus Krisztusnak, Isten Bárányának azt a képességét jelképezi, hogy mindent meg tud figyelni és vizsgálni, tehát semmi sem kerüli el a figyelmét, ami a földön történik.

Isten Szava a szellem ’kardja’ (Ef 6:17). Felszínre hozza, milyen az ember valójában, feltárja, mi van mélyen a szívében, milyen tulajdonságai vannak, amiről nem is tud, és hozzájárul ahhoz, hogy vagy meglágyítsa a szívét, és cselekedje Jehova akaratát (amelyet Isten Szavából tudhat meg), vagy lázadóként megkeményítse a szívét. (Vö.: Héb 4:11–13; Ézs 6:9, 10; 66:2, 5.) Isten Szavának tehát nagy szerepe van abban, hogy tudni lehessen, kit vagy mit ítél el Isten. Ezenkívül Isten beszéde vagy üzenete mindenképpen valóra válik, ami olyan lesz, mint amikor a tűz megemészti a szalmát, illetve a pöröly szétzúzza a kősziklát (Jr 23:28, 29). Isten legfőbb Szószólójaként, ’Isten Szavaként’ Krisztus Jézus kihirdeti Isten ítéletüzeneteit, és felhatalmazása van arra, hogy elrendelje ezeknek az ítéleteknek a végrehajtását. Nyilván erre utal az a kifejezés, hogy „szájának szellemével [tevékeny erejével]” fog végezni Isten ellenségeivel. (Vö.: 2Te 2:8; Ézs 11:3, 4; Je 19:13–16, 21.)

„Segítő” a gyülekezetben: Jézus, az ígéretéhez híven, amikor felment az égbe, szent szellemet, azaz tevékeny erőt kért az Atyjától, és Isten felhatalmazta őt arra, hogy felhasználja a szellemét. Jézus pedig pünkösdkor ’kitöltötte’ azt a hűséges követőire, és azóta is megteszi ezt azokkal, akik Istenhez térnek őáltala, azaz Isten Fia által (Jn 14:16, 17, 26; 15:26; 16:7; Cs 1:4, 5; 2:1–4, 14–18, 32, 33, 38). Korábban vízben keresztelkedtek, de pünkösdkor mindannyian e g y szellem által ’keresztelkedtek meg egy testté’. Ez talán ahhoz hasonlítható, mint amikor egy vasdarab mágneses térbe kerül, és így feltöltődik mágneses erővel (1Ko 12:12, 13; vö.: Mk 1:8; Cs 1:5). A tanítványokon már korábban is működött Isten szelleme, hiszen ki tudtak űzni démonokat. (Vö.: Mt 12:28; Mk 3:14, 15.) Ekkor azonban fokozottabban és új módokon fejtette ki rajtuk a hatását. (Vö.: Jn 7:39.)

Messiás-Királyként Krisztus Jézuson megnyugszik „a bölcsesség és az értelem szelleme, a tanács és a hatalmasság szelleme, az ismeretnek és Jehova félelmének szelleme” (Ézs 11:1, 2; 42:1–4; Mt 12:18–21). Abban mutatkozik meg ez az erő, amely előmozdítja az igazságosságot, hogy Jézus Isten tevékeny erejével vagy szellemével irányítja a keresztény gyülekezetet a földön, mivel Isten őt nevezte ki, hogy legyen a gyülekezet Feje, Tulajdonosa és Ura (Kol 1:18; Júd 4). Mint „segítő”, ez a szellem innentől kezdve segített a gyülekezet tagjainak, hogy jobban megértsék Isten akaratát és szándékát, és hogy feltáruljon előttük Isten prófétai Szava (1Ko 2:10–16; Kol 1:9, 10; Héb 9:8–10). Erőt kaptak, hogy mint tanúk szolgáljanak a földön (Lk 24:49; Cs 1:8; Ef 3:5, 6). Megkapták a szellem természetfölötti ajándékait, és ez képessé tette őket arra, hogy idegen nyelveken beszéljenek, prófétáljanak, gyógyítsanak, és más olyan cselekedeteket hajtsanak végre, amelyek segítették őket a jó hír hirdetésében, valamint bizonyították, hogy a megbízatásuk Istentől van, és ő támogatja őket (Ró 15:18, 19; 1Ko 12:4–11; 14:1, 2, 12–16; vö.: Ézs 59:21; lásd: AJÁNDÉKOK ISTENTŐL: A szellem ajándékai).

A gyülekezetek Felvigyázójaként Jézus a szellem által irányította, hogy kiket válasszanak ki arra, hogy ellássanak valamilyen megbízatást, felvigyázók vagy tanítók legyenek, illetve hogy ’helyreigazítsanak’ másokat a gyülekezetben (Cs 13:2–4; 20:28; Ef 4:11, 12). Irányította és korlátozta is őket, megmutatva, mire kell összpontosítaniuk az erőfeszítéseiket a szolgálatban (Cs  16:6–10; 20:22), és hatékonnyá tette őket mint ’Krisztus leveleinek’ íróit. Ezeket a leveleket Isten szelleme véste hústáblákra, az emberi szívekre (2Ko 3:2, 3; 1Te 1:5). Az ígéretnek megfelelően a szellem felfrissítette emlékezetüket, serkentette gondolkodóképességüket, és felbátorította őket a tanúskodásra, akár még uralkodók előtt is. (Vö.: Mt 10:18–20; Jn 14:26; Cs 4:5–8, 13, 31; 6:8–10.)

Mint „élő kövek”, Krisztusra alapozott szellemi templommá formálódtak, ahol „szellemi áldozatokat” lehetett felajánlani (1Pt 2:4–6; Ró 15:15, 16), szellemi énekeket lehetett énekelni (Ef 5:18, 19), és ahol Isten szellem által lakik (1Ko 3:16; 6:19, 20; Ef 2:20–22; vö.: Ag 2:5). Isten szelleme rendkívüli erő, mely egyesít, és mindaddig, amíg a keresztények szabad utat engedtek ennek az erőnek, a szeretet békés egyesítő kötelékében lehettek, hűségesen ragaszkodva Istenhez, a Fiához és egymáshoz (Ef 4:3–6; 1Jn 3:23, 24; 4:12, 13; vö.: 1Kr 12:18). Amikor megkapták a szellem ajándékát, ez nem valamilyen fizikai munkában segítette őket, ahogyan az Bécalellel és másokkal történt, akik építettek, illetve elkészítettek valamit, hanem szellemi munkára tette alkalmassá őket, azaz arra, hogy tanítsanak, vezessenek, pásztorkodjanak és tanácsot adjanak. Az általuk alkotott szellemi templomot Isten szellemének gyönyörűséges gyümölcsével ékesítették, és ez a gyümölcs – a „szeretet, öröm, béke, hosszútűrés, kedvesség, jóság, hit” és más hasonló tulajdonságok – egyértelmű bizonyíték volt arra, hogy Isten szelleme működik bennük és közöttük (Ga 5:22, 23; vö.: Lk 10:21; Ró 14:17). Legfőképpen emiatt jellemezte őket ékes rend, és ezért tudták hatékonyan vezetni a gyülekezetet (Ga 5:24–26; 6:1; Cs 6:1–7; vö.: Ez 36:26, 27). Alárendelték magukat a ’szellem törvényének’, amely hatékony erő volt ahhoz, hogy igazságossá váljanak, és legyőzzék a bűnös test veleszületett hajlamait (Ró 8:2; Ga 5:16–21; Júd 19–21). Isten rajtuk működő szellemében bíztak, nem pedig a fizikai képességeikben, a származásukban és a neveltetésükben (1Ko 2:1–5; Ef 3:14–17; Fi 3:1–8).

Ha kérdések merültek fel, a szent szellem segített a döntéshozatalban. Ilyen volt például a körülmetélkedés kérdése is, amelyben a Jeruzsálemben lévő apostolok és vének testülete, azaz tanácsa hozott döntést. Péter ekkor elmondta, hogy a nemzetekből való, körülmetéletlen emberek is megkapták a szellemet. Pál és Barnabás beszámolt arról, mi mindent tett a szellem a szolgálatuk során, amikor ezek között az emberek között voltak. És nyilván a szent szellem segített Jakabnak abban, hogy felidézze Ámós próféciáját, aki előre megmondta, hogy a nemzetekből valók segítségül fogják hívni Isten nevét. Ezek alapján Isten szent szelleme egyetlen irányba mutatott. A testület ezt elismerte, és ezért írták a döntésüket tartalmazó levélben: „Mert a szent szellem és mi magunk jónak találtuk, hogy semmi további terhet ne rakjunk rátok a következő szükséges dolgokon kívül” (Cs 15:1–29).

Felken, nemz, ’szellemi életet’ ad: Amikor Jézus megkeresztelkedett, Isten felkente őt szent szellemmel (Mk 1:10; Lk 3:22; 4:18; Cs 10:38). A szent szellem kitöltésekor Isten Jézus tanítványait is felkente. A szellemmel való felkenetésük a „záloga” volt az égi örökségüknek, amelyre ekkor lettek elhívva (2Ko 1:21, 22; 5:1, 5; Ef 1:13, 14). Ezenkívül a szellem tanúskodott nekik arról, hogy Isten „nemzette” őket, vagyis a fiaivá lettek, és azt az ígéretet kapták, hogy az égben fognak élni szellemi lényekként (Jn 3:5–8; Ró 8:14–17, 23; Tit 3:5; Héb 6:4, 5). Tisztára mosattak, megszenteltettek és igazságossá nyilváníttattak „Jézus Krisztus, a mi Urunk nevében, és a mi Istenünk szellemével”, azzal a szellemmel, amely képessé tette Jézust arra, hogy váltságul adja az életét, és hogy Isten főpapja legyen (1Ko 6:11; 2Te 2:13; Héb 9:14; 1Pt 1:1, 2).

Az égi elhívásuknak és az örökségüknek köszönhetően Jézus szellemmel felkent követői szellemi életet éltek, jóllehet még tökéletlen, hús-vér emberek voltak. Minden bizonnyal erre utalt Pál apostol, amikor szembeállította a testi apákat Jehova Istennel, ’szellemi életük Atyjával [szó szerint: ’a szellemek Atyjával’]’ (Héb 12:9; vö.: 23. v.). Krisztus társörököseiként azt az ígéretet kapták, hogy szellemi testben fognak feltámadni, és az ő égi képmását fogják viselni. Ezért úgy kellett élniük a földön, hogy ’egy szellemet’ alkotnak ővele, azaz egységben vannak vele mint Fővel, és nem hagyják, hogy testük erkölcstelen vágyai uralják őket, ami még ahhoz is vezethetett volna, hogy egy szajhával válnak ’egy testté’ (1Ko 6:15–18; 15:44–49; Ró 8:5–17).

Hogyan kaphatjuk meg és tarthatjuk meg Isten szellemét? A szent szellem Isten ’ajándéka’, amelyet szívesen ad azoknak, akik tiszta szívből vágynak rá, és kérik tőle (Cs 2:38; Lk 11:9–13). Az a fontos, hogy az embernek helyén legyen a szíve (Cs 15:8), de az is, hogy tudja, mit vár el tőle Isten, és aszerint cselekedjen. (Vö.: Cs 5:32; 19:2–6.) Ha egy keresztény megkapja Isten szellemét, nem szabad annak ’bánatot okoznia’ azáltal, hogy figyelmen kívül hagyja (Ef 4:30; vö.: Ézs 63:10), vagyis nem úgy él, amire a szellem ösztönözné őt; hogy más célokra vágyik a szívében, mint amelyre buzdítaná; és hogy elveti  Isten ihletett Szavát és tanácsát, illetve nem alkalmazza a benne megírtakat (Cs 7:51–53; 1Te 4:8; vö.: Ézs 30:1, 2). Ha valaki képmutató, talán ’megpróbálja kijátszani’ a szent szellemet, amely által Krisztus a gyülekezetet irányítja. Katasztrofális következménye van annak, ha valaki ily módon ’próbára teszi’ a szellem hatalmát (Cs 5:1–11; ellentét végett lásd: Ró 9:1). A szellem elleni káromlásnak és megbocsáthatatlan bűnnek számít, ha valaki szántszándékkal szembeszáll olyasmivel, és fellázad olyasmi ellen, amiből egyértelműen látszik, hogy a szellem működésének az eredménye (Mt 12:31, 32; Mk 3:29, 30; vö.: Héb 10:26–31).

 Lélegzés, élet lehelete, életerő: Az ember teremtéséről szóló beszámoló elmondja, hogy Isten megformálta az embert a föld porából, és „az orrába lehelte [a ná·fachʹ egy alakja] az élet leheletét [a nesá·máʹ egy alakja], így lett az ember élő lélekké [neʹfes]” (1Mó 2:7; lásd: LÉLEK). A neʹfes szó betű szerinti jelentése ’lélegző’, vagyis ’lélegző teremtmény’, és utalhat akár emberre, akár állatra. A nesá·máʹ tulajdonképpen azt is jelentheti, hogy ’lélegző lény [v. teremtmény]’, és ebben az értelemben valójában a lélek jelentésű neʹfes szinonimája. (Vö.: 5Mó 20:16; Jzs 10:39, 40; 11:11; 1Ki 15:29.) Az 1Mózes 2:7 akkor használja a nesá·máʹ szót, amikor leírja, hogy Isten élettel töltötte meg Ádám testét, és az „élő lélekké” lett. Más írásszövegekből azonban kiderül, hogy itt nem egyszerűen a lélegzésről van szó, vagyis a levegő ki- és belélegzéséről. Például az özönvízről szóló beszámolóban az 1Mózes 7:22 a bárkán kívül rekedt emberek és állatok pusztulásáról a következőket írja: „Minden, aminek az orrában az életerő [v. szellem ‹rúʹach›] lehelete [a nesá·máʹ egy alakja] működött, vagyis minden, ami a szárazföldön volt, meghalt.” A nesá·máʹ (lehelet) tehát közvetlen összefüggésben van a rúʹach szóval, és itt a szellemet, vagyis az életerőt jelöli, amely minden élő lélekben, emberben és állatban egyaránt működik.

A Theologischen Wörterbuch zum Neuen Testament (VI. köt. 334. o.) kijelenti: „A lélegzést csak a mozgásból lehet észrevenni [a mellkas v. az orrcimpa mozgásából], és ez ugyanakkor az élet jele, feltétele, az élet pedig, úgy tűnik, főleg a lélegzéshez köthető.” Így hát a rúʹach (életerő) velejárója a nesá·máʹ (lehelet v. lélegzés), mely létfeltétele annak, hogy az élő teremtményekben megmaradjon az életerő. A tudósok tanulmányaiból kiderül például, hogy a test százbillió sejtjének mindegyikében élet van, és bár percenként több milliárd sejt elhal, folyamatosan új, élő sejtek jönnek létre. Az élő sejtekben lévő életerőt az oxigén tartja fenn, amely lélegzéssel kerül be a testbe, és a vérkeringéssel minden sejthez eljut. Oxigén nélkül egyes sejtek pár percen belül, más sejtek egy kicsit hosszabb idő múlva meghalnak. Jóllehet az ember életben marad, ha néhány percig nem lélegzik, de a sejtekben lévő életerő nélkül meghal, és egyetlen ember sem tudja újraéleszteni. A Héber Iratokat az ember Tervezője és Alkotója ihlette, és a rúʹach szóval szemmel láthatóan az életerőre utalt, magára az életre, a nesá·máʹ szóval pedig a lélegzésre, amely az életet fenntartja.

Minthogy a lélegzés ennyire összefügg az élettel, számos írásszövegben egyértelmű párhuzam vonható a nesá·máʹ és a rúʹach között. Jób ezekkel a szavakkal érzékeltette, hogy nem akar igazságtalanná válni: „amíg teljes bennem leheletem [a nesá·máʹ egy alakja], és orromban van Isten szelleme [werúʹach], nem szól igazságtalanságot az ajkam” (Jób 27:3–5). Elihu pedig ezt mondta: „Ha [Isten] magához vonja az ember szellemét [a rúʹach egy alakja] és leheletét [a nesá·máʹ egy alakja], minden test egyaránt kimúlik [azaz: ’kilehel’], és a földi ember visszatér a porba” (Jób 34:14, 15). A földön lévő teremtményekről, az emberekről és az állatokról írva hasonló gondolatot fogalmaz meg a Zsoltárok 104:29: „Ha elveszed [Isten elveszi] szellemüket, kimúlnak, és porrá lesznek újra.” Az Ézsaiás 42:5 ezt írja Jehováról: „kiteríti a földet és annak termését. . . leheletet ad a rajta levő népnek, és szellemet a rajta járóknak”. A lehelet vagy lélegzés (nesá·máʹ) tartja fenn az emberek életét, a szellem (rúʹach) pedig erővel látja el őket, vagyis a szellem az az életerő, amely élő és mozgó teremtménnyé teszi az embert. (Vö.: Cs 17:28.) Az ember nem hasonlítható az általa készített élettelen, nem lélegző és nem mozgó bálványokhoz (Zs 135:15, 17; Jr 10:14; 51:17; Ha 2:19).

Bár a nesá·máʹ (lélegzés, lehelet) és a rúʹach (szellem, tevékeny erő, életerő) időnként szinonimái egymásnak, mégsem jelentik ugyanazt. Igaz, a „szellemről” (rúʹach) időnként úgy beszél a Biblia, mintha lélegzetvétel vagy lehelet (nesá·máʹ) volna, de ez alighanem azért van, mert a lélegzés a legszembetűnőbb bizonyítéka annak, hogy életerő van a testben (Jób 9:18; 19:17; 27:3).

Az Ezékiel 37:1–10-ben található látomás, amelyben egy száraz csontokkal teli völgy látható, arról szól, hogy a csontok összeálltak, inak, hús és bőr került rájuk, „lehelet [werúʹach] azonban nem volt bennük”. Ezékielnek prófétálnia kellett „a szélnek [há·rúʹach]”, és ezt mondta:  „A négy szél [a rúʹach egy alakja] felől jöjj el, ó, szél, és fújj ezekre a megöltekre, hogy életre keljenek.” A négy szélre való utalás mutatja, hogy a rúʹach szónak ebben az esetben a szél a megfelelő fordítása. Amikor pedig ez a „szél”, amely egyszerű légmozgás, bekerült a látomásban szereplő halottak orrába, az ’leheletté’ vált bennük, amely ugyancsak egy fajta légmozgás. Ennélfogva ebben a versben (10. v.) helyesebb a rúʹach szót „lehelet”-nek fordítani, mint „szellem”-nek vagy „életerő”-nek. Ezékiel azt láthatta, hogy a testek lélegezni kezdenek, az életerőt, vagyis szellemet azonban, amely a testeket erővel töltötte fel, nem láthatta. A 11–14. versből kiderül, hogy ez a látomás Izrael népe szellemi (nem fizikai) újjáéledésének a jelképe volt, ugyanis a nép egy ideig szellemileg halott állapotban volt a babiloni száműzetés miatt. Mivel fizikailag már életben voltak és lélegeztek, ésszerű módon a 14. versben a rúʹach szó ’szellemnek’ lett fordítva, Isten ugyanis ebben a versben arról beszél, hogy a népébe helyezi ’a szellemét’, hogy életre keljenek szellemi értelemben.

Hasonló látomás található a Jelenések 11. fejezetében. Ebben a részben ’két tanúról’ van szó, akiket megölnek, és a holttestüket három és fél napig az utcán hagyják. Ezután „az élet szelleme [v. lehelet, pneuʹma] áradt beléjük az Istentől, és lábra álltak” (Je 11:1–11). Ez a látomás ismét kézzel fogható módon érzékelteti a szellemi újjáéledést. Az is kiderül belőle, hogy a görög pneuʹma, akárcsak a héber rúʹach, az Istentől származó életadó erőt is jelképezheti, amely élővé teszi az embereket. Ahogy a Jakab 2:26 kijelenti: „a test halott szellem [pneuʹma·tosz] nélkül” (Int).

Mindezeket figyelembe véve tehát, amikor Isten megalkotta az embert az Édenben, és az orrába lehelte „az élet leheletét [a nesá·máʹ egy alakja]”, nyilvánvalóan nemcsak megtöltötte az ember tüdejét levegővel, hanem előidézte, hogy az életerő, azaz a szellem (rúʹach) élettel töltse meg Ádám testének a sejtjeit (1Mó 2:7; vö.: Zs 104:30; Cs 17:25).

A szülők a fogantatáskor ezt az életerőt átadják az utódaiknak. Mivel eredetileg Jehovától származik az ember életereje, és ő teremtette az embert úgy, hogy gyermeket tudjon nemzeni, ezért elmondható, hogy az életünk tőle van, bár nem közvetlenül, hanem csak közvetve, a szüleink révén. (Vö.: Jób 10:9–12; Zs 139:13–16; Pr 11:5.)

Az életerő nem személy: Amint már írtuk, a Szentírás a rúʹach, vagyis az életerő szóval nemcsak az emberekre, hanem az állatokra is utal (1Mó 6:17; 7:15, 22). A Prédikátor 3:18–22-ből kiderül, hogy az ember ugyanúgy meghal, mint az állatok, mert „egy szellemük [werúʹach] van mindegyiküknek”, vagyis mindkettőben életerő van, „úgyhogy nem áll felette az ember az állatnak”. Ebből nyilvánvaló, hogy a „szellem”, vagyis az életerő (rúʹach) ebben az értelemben nem személy. Szemléltetésképpen ezt egy másik láthatatlan erőhöz hasonlíthatjuk, az áramhoz, amelyet különféle készülékek működtetésére használhatunk. Áram kell ahhoz, hogy főzzünk a tűzhelyen, a ventilátor keverje a levegőt, a számítógéppel különböző feladatokat el tudjunk végezni, vagy hogy a televízió képeket és hangokat közvetítsen. Csakhogy az áram nem veszi fel azoknak a készülékeknek a tulajdonságait, amelyeket működtet.

A Zsoltárok 146:3, 4 azt mondja, hogy amikor az embernek „kimegy a szelleme [a rúʹach egy alakja], és ő visszatér földjébe, azon a napon elvesznek gondolatai.” Az ember testének sejtjeiben lévő szellem vagy tevékeny erő nem veszi fel a sejteknek, mondjuk az agysejteknek a tulajdonságait, és nem kezd el gondolkozni. Ha a szellem, vagyis az életerő (rúʹach; pneuʹma) személy volna, akkor ez azt jelentené, hogy azoknak az asszonyoknak a gyermekei, akiket Illés és Elizeus próféta feltámasztott, valahol léteztek volna, és az öntudatuknál lettek volna, míg halottak voltak. És ez igaz lenne Lázárra is, aki négy nappal a halála után lett feltámasztva (1Ki 17:17–23; 2Ki 4:32–37; Jn 11:38–44). Ha ez így lenne, akkor nyilván emlékeztek volna arra, hogy öntudatuknál voltak, és amikor feltámadtak, meséltek volna erről. De semmi sem utal rá, hogy bármelyikük is beszélt volna ilyesmiről. Így hát a halott ember személyisége nem él tovább az életerőben, azaz a szellemben, amely már nem működik egy halottnak a sejtjeiben.

A Prédikátor 12:7-ből kiderül, hogy amikor az ember meghal, a teste visszatér a porba, „és a szellem visszatér az igaz Istenhez, aki adta azt”. Maga az ember sosem volt az égben Istennél, tehát ami „visszatér” Istenhez, az nem más, mint az életerő, amely élővé tette az embert.

A Zsoltárok 31:5-ben Dávid a következőket mondta, amit Jézus is idézett a halálakor (Lk 23:46): „kezedre bízom szellemem”. Mivel az emberben (illetve az állatokban) lévő életerő, azaz szellem nem személy, egyértelmű, hogy ez azt jelenti, hogy arra kérték Istent, hogy őrizze meg magánál ezt az életerőt. (Vö.: Cs 7:59.) Ehhez azonban nincs feltétlenül szükség arra, hogy az erő szó szerint felmenjen a földről Istenhez az égbe. A Biblia arról ír, hogy Isten „megérezte” az állatáldozatok illatát (1Mó 8:20, 21), noha ez  az illat nyilván a föld légkörén belül maradt. Ehhez hasonlóan Isten jelképes értelemben fogadhatja el, azaz ’vonhatja magához’ a rábízott szellemet, vagyis életerőt, amihez pedig nincs szükség arra, hogy szó szerint eltávozzon az erő a földről (Jób 34:14; Lk 23:46). Tehát, ha egy ember Istenre bízza a szellemét, ez kétségtelenül azt jelenti, hogy reménykedik abban, hogy Isten vissza fogja adni neki ezt az életerőt, amikor feltámasztja. (Vö.: 4Mó 16:22; 27:16; Jób 12:10; Zs 104:29, 30.)

Szemléletmód: A rúʹach és a pneuʹma szavak alapvető jelentése a lélegzethez vagy a légmozgáshoz köthető, de egy fajta erőre is utalnak, valamilyen beállítottságra, gondolkodásmódra vagy érzésre, amelyek valamilyen tettre vagy életútra sarkallhatnak. Bár ez a fajta erő láthatatlan, az eredménye látható. A magyar nyelvben is vannak olyan kifejezések, amelyek hasonlítanak a „szellem”-nek fordított héber és görög szavaknak erre a jelentésére. Például van olyan kifejezés, hogy „nyugodt légkör”, és olyan is, hogy „megtört szellem”, ami arra utal, hogy valaki elkedvetlenedik. Egy csoportot irányító erőre úgy utalhatunk, hogy „közösségi szellem”. Metaforaként beszélhetünk „a békétlenség szelleméről”, „a változás szeléről”, illetve a „forradalom szeléről”. Mindezekkel a kifejezésekkel arra a láthatatlan erőre utalunk, amely valakiben dolgozik, és arra készteti, hogy mondjon vagy tegyen valamit.

Ehhez hasonlóan arról olvashatunk, hogy Ézsau hettita feleségei „megkeserítették Izsák és Rebeka életét [szó szerint: ’szellemét’]” (1Mó 26:34, 35), és hogy Aháb rosszkedvű, azaz szó szerint „szomorú szellemű” volt, és emiatt nem volt étvágya (1Ki 21:5). A „féltékenység szelleme” arra késztethetett egy férfit, hogy gyanakvóan bánjon a feleségével, vagy akár házasságtöréssel vádolja (4Mó 5:14, 30).

Az az értelem, hogy egy erő késztet, lendületet ad vagy hajt valakit, hogy valamit tegyen vagy mondjon, látható abból is, hogy például Józsuéra úgy utaltak, mint „akiben szellem van” (4Mó 27:18), Kálebre pedig úgy, hogy „másfajta szellem van benne”, mint a többi izraelitában, akiket elcsüggesztett a tíz kém által hozott rossz hír (4Mó 14:24). Illés igen lendületesen, nagy erővel és buzgón szolgálta Istent, Elizeus pedig Illés utódjaként kétszeres részt kért abból a szellemből, amely Illésen volt (2Ki 2:9, 15). Keresztelő Jánost ugyanolyan hév és buzgalom jellemezte, mint IIlést, ezért volt János nagy hatással a hallgatóira, és ezért lehetett elmondani róla, hogy „Illés szellemével és erejével” járt (Lk 1:17). Salamon gazdagsága és bölcsessége pedig olyannyira lenyűgözte Sába királynőjét, hogy „a lélegzete is elállt [szó szerint: ’nem volt benne több szellem’]” (1Ki 10:4, 5). Az eredeti nyelveken ugyanebben az értelemben mondható el, hogy az ember szellemét ’felindítják’, ’felserkentik’ (1Kr 5:26; Ezs 1:1, 5; Ag 1:14; vö.: Pr 10:4); hogy a szellem ’nyugtalanná válik’ vagy ’háborog’ (1Mó 41:8; Dá 2:1, 3; Cs 17:16); ’lecsillapodik’ (Bí 8:3); ’nyomorúsága van’, ’elalél’ (Jób 7:11; Zs 142:2, 3; vö.: Jn 11:33; 13:21); ’feléled’, ’újjáéled’ vagy ’felüdül’ (1Mó 45:27, 28; Ézs 57:15, 16; 1Ko 16:17, 18; 2Ko 7:13; vö.: 2Ko 2:13).

A szív és a szellem: A szív gyakran együtt szerepel a szellem szóval, ami azt mutatja, hogy egyértelmű kapcsolat van közöttük. Mivel a jelképes szívet a Biblia összekapcsolja a gondolkodással és az indítékkal, és közvetlen összefüggés van a szív és az érzelem között (lásd: SZÍV), ezért nagy szerepe van abban, hogy milyen lesz az ember szelleme (szemléletmódja). A 2Mózes 35:21 párhuzamba állítja a szellemet és a szívet, mivel arról ír, hogy „mindazok, akiket a szívük indított, és mindazok, akiket a szellemük indított”, adományt vittek a találkozás sátrához. Ezzel szemben, amikor a kánaániták megtudták, hogy Jehova milyen hatalmas tetteket hajtott végre Izraelért, ’megolvadt a szívük, és nem maradt senkiben sem szellem’, vagyis semmi sem ösztönözte őket arra, hogy harcoljanak az izraelita seregekkel (Jzs 2:11; 5:1; vö.: Ez 21:7). A Szentírás ilyen, és ehhez hasonló kifejezéseket is használ: ’a szív fájdalma’, ’a szellem megtörése’ (Ézs 65:14; vö.: Zs 34:18; 143:4, 7; Pl 15:13). Mivel az embert ösztönző erő nagy hatással van az elmére, Pál minden bizonnyal ezért figyelmeztetett a következőkre: „meg kell pedig újulnotok az elméteket mozgató erőben [a pneuʹma egy alakja], és fel kell öltenetek az új egyéniséget, amely Isten akarata szerint teremtetett igazi igazságosságban és lojalitásban” (Ef 4:23, 24).

A Biblia kiemeli, hogy nagyon fontos kordában tartani az embernek a „szellemét”. „Mint egy áttört, fal nélküli város, olyan az az ember, aki nem tartja féken szellemét” (Pl 25:28). Ha valakit ingerelnek, talán ostobán cselekszik, és türelmetlenül „szabadjára ereszti indulatát [szó szerint: ’szellemét’]”, a bölcs azonban „nyugton tartja mindvégig” (Pl 29:11; vö.: Pl 14:29, 30). Mózes egyszer hagyta, hogy az izraeliták felbosszantsák, és ’megkeserítsék a szellemét’, ezért „elhamarkodottan szólt ajkaival”, ami aztán a vesztét okozta (Zs 106:32, 33). Így hát „jobb a haragra lassú ember annál, aki erős, és aki uralkodik szellemén annál, aki várost foglal el” (Pl 16:32). Ebben nagy szerepe van az alázatosságnak (Pl 16:18, 19; Pr 7:8, 9); az „alázatos szellemű,  dicsőséget szerez” (Pl 29:23). Az ismeret és a tisztánlátás segít abban, hogy az ember „higgadt szellemű” maradjon, azaz hogy fékezze a nyelvét (Pl 17:27; 15:4). Jehova ’megvizsgálja a szellemet’, és megítéli azokat, akik nem ’vigyáznak a szellemükre’ (Pl 16:2; Ma 2:14–16).

Egy közösségre jellemző szellem: Ahogy egy embernek, úgy egy csoportnak is lehet valamilyen szelleme, azaz szemléletmódja (Ga 6:18; 1Te 5:23). A keresztény gyülekezetet egységes szellemnek kell jellemeznie, vagyis a gyülekezet Fejének, Krisztus Jézusnak a szellemét kell visszatükröznie (2Ko 11:4; Fi 1:27; vö.: 2Ko 12:18; Fi 2:19–21).

Pál „a világ szellemét” szembeállítja Isten szellemével (1Ko 2:12). Mivel Isten ellensége irányítja a világot (1Jn 5:19), ezért olyan szellem jellemző a világra, amely a bukott test vágyainak és az önzésnek kedvez, és Isten ellenségévé teszi az embert (Ef 2:1–3; Jk 4:5). Ahogy az a hűtlen Izraellel is történt, a világ tisztátalan szelleme bálványimádásra, illetve paráznaságra ösztönöz, legyen szó akár fizikai, akár szellemi paráznaságról (Hó 4:12, 13; 5:4; Za 13:2; vö.: 2Ko 7:1).