A „szemléltetés” szót a görög pa·ra·bo·léʹ (szó szerint: ’egymás mellé állítás vagy helyezés’) kifejezésből fordítják. A görög szó jelentése igen sokrétű, és magában foglal többek közt ’példázatokat’ vagy ’példabeszédeket’ is; ezek rövid elbeszélések, amelyeknek erkölcsi tanulságuk van.

A Máté 13:34, 35 jól mutatja, hogy a Szentírás a pa·ra·bo·léʹ szót tág értelemben használja. Itt Máté elmondja, hogy Jézus Krisztusról megjövendölték, hogy „szemléltetésekben” (ÚV), „példázatokban” (Kár., ÚRB) fog beszélni. Máté a Zsoltárok 78:2-t idézte, mely versben a ’példabeszéd’ (héb.: má·sálʹ) szó szerepel, és az evangéliumíró ezt a szót a görög pa·ra·bo·léʹ szóval adta vissza. Ahogyan a pa·ra·bo·léʹ görög kifejezés szó szerinti jelentése mutatja, ez a nyelvi eszköz tanításra, illetve egy gondolat közvetítésére szolgált: úgy magyaráztak meg egy dolgot, hogy egy másik, hasonló dolgot „állítottak mellé”. (Vö.: Mk 4:30.) A legtöbb magyar fordítás a „példabeszéd” vagy „példázat” szavakat használja, ám a görög szó ennél tágabb jelentést hordoz magában.

Például a Héberek 9:9-ben és a 11:19-ben a legtöbb fordítás kénytelen volt a „példázat” szó helyett más kifejezést használni. A 9:9-ben a hajlékot, vagyis a sátort, melyet az izraeliták a pusztában használtak, Pál apostol úgy nevezi, hogy „szemléltetés [pa·ra·bo·léʹ; „utalás” (Kat.), „példa” (ÚEF)] a meghatározott időre”. A másik versben az apostol azt írja Ábrahámról, hogy visszakapta Izsákot a halálból „szemléltetésképpen” (ÚV) (en pa·ra·bo·léiʹ; „példaképen”, Kár., „előképül”, Kat.). Az „orvos, gyógyítsd meg magad” mondás szintén egy pa·ra·bo·léʹ (Lk 4:23). Mindezek fényében egy átfogóbb kifejezés, például a „szemléltetés” (ÚV) szó, segít, hogy következetesen lehessen fordítani a pa·ra·bo·léʹ szót az előfordulási helyein.

Egy ehhez kapcsolódó másik kifejezés az „allegória” (gör.: al·lé·go·riʹa). Ez egy hosszabb gondolatsoron végigvonuló metafora, melyben az események sorozata más eseményeket jelképez, a szereplői pedig gyakran valaminek a jelképei, vagy meg vannak személyesítve. Pál a görög al·lé·go·reʹó (allegorizál) igét használja a Galácia 4:24-ben (Rbi8, lábj.) Ábrahámmal, Sárával és Hágárral kapcsolatban. Fordítják úgy is ezt a szót, hogy ’példáz’ (Kár.), ’jelképes értelem’ (Kat.), ’képletes értelem’ (B.–D.) vagy ’jelképes dráma’ (ÚV).

János apostol egy másik kifejezést használ (pa·roi·miʹa), mely azt jelenti, hogy ’hasonlat’ (Jn 10:6; 16:25, 29). Ezt többféleképpen is fordítják, például ’példázat’ (Kár.), ’példabeszéd’  (Kat.), „képletesen” (B.–D.) vagy ’hasonlat’ (ÚV). Péter ugyanezt a kifejezést használja, amikor arról a ’példabeszédről’ ír, mely szerint az eb visszatér a maga okádásához, és a disznó is, hogy a sárban hemperegjen (2Pt 2:22).

Hatásosságuk: A szemléltetések legalább ötféle okból hatásos tanítási eszközök: 1. Megragadják és lekötik a figyelmet; kevés olyan dolog kelt akkora érdeklődést, mint egy történet vagy egy megtörtént eset. Ki ne ismerné a tékozló fiúról vagy az elveszett juhról szóló szemléltetést? 2. Gondolkodásra késztetik az embert; az egyik legjobb agytorna az, ha rá kell jönni egy hasonlat jelentésére, arra, hogy milyen elvont igazságokat szemléltet. 3. Érzéseket váltanak ki, és mivel általában nyilvánvaló, hogy hogyan kell alkalmazni az elhangzott igazságokat, megérintik a szívet, és hatással vannak a lelkiismeretre. 4. Segítenek az emlékezésben; könnyű később újra visszaemlékezni a történetre és az alkalmazására. 5. Az igazság sértetlen marad általuk, hiszen minden időben és korban alkalmazhatóak és érthetőek. Ez azért van így, mert az élettel és a természettel kapcsolatos dolgokról szólnak, míg a puszta szavak jelentése változhat. Ez részben magyarázat arra, hogy a Bibliában található igazságok miért érthetőek ugyanolyan világosan ma is, mint akkor, amikor elmondták vagy leírták őket.

Céljuk: Ahogyan láttuk, a szemléltetések elsődleges célja az, hogy tanítsanak valamit. De a Bibliában szereplő szemléltetéseknek más céljuk is van:

1. Az embernek időnként mélyebbre kell ásnia, hogy jobban megértsen egy szemléltetést, és eljusson az a szívéhez. Ez elveheti a kedvét annak, aki nem szereti Istent, aki nem érdeklődik igazán, és nem akarja, hogy az igazság megérintse a szívét (Mt 13:13–15). Isten nem ilyen személyeket keres. A szemléltetések az alázatosakat arra indítják, hogy kérdéseket tegyenek fel, hogy több magyarázatot kapjanak; erre a büszke személyek nem hajlandók. Jézus ezt mondta: „Akinek van füle, hallja!” Sokan, akik hallgatták Jézus szavait, elmentek, de a tanítványok odamentek hozzá, és kérték, hogy magyarázza meg nekik a hallottakat (Mt 13:9, 36).

2. A szemléltetések elrejtik az igazságot azok elől, akik visszaélnének vele, és ezáltal kelepcébe akarnák ejteni Isten szolgáit. Jézus egy adópénzérmével kapcsolatos szemléltetéssel válaszolt a farizeusok fogós kérdésére, akik csak hibát akartak keresni a beszédében. Ezt mondta nekik: „Fizessétek hát vissza a császárnak, ami a császáré, az Istennek pedig, ami az Istené.” Így hagyta, hogy az ellenségei maguk értelmezzék ezeket a szavakat. Másrészről Jézus tanítványai tökéletesen értették, hogy itt a semlegesség alapelvéről van szó (Mt 22:15–21).

3. Mivel annak, aki hallja a szemléltetést, saját magának kell magára alkalmaznia a benne rejlő alapelveket, egy egyértelmű figyelmeztetést és dorgálást is meg lehet fogalmazni benne, ugyanakkor a hallgató nem tud mit felelni, hiszen nincs semmi, ami alapján meg tudná cáfolni az elbeszélőt. Amikor a farizeusok amiatt bírálták Jézust, hogy együtt eszik az adószedőkkel és a bűnösökkel, ezt válaszolta nekik: „Az egészségeseknek nincs szükségük orvosra, a betegségben szenvedőknek viszont igen. Menjetek hát, és tanuljátok meg, mit jelent ez: »Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot.« Mert nem azért jöttem, hogy az igazságosakat, hanem hogy a bűnösöket hívjam” (Mt 9:11–13).

4. Még ha abból a célból mondanak is el egy szemléltetést, hogy helyreigazítsanak vele valakit, el lehet érni általa, hogy a hallgatót ne vakítsa el az előítélet. Így a szemléltetéssel sokkal többet lehet elérni, mintha pusztán kijelentenék a tényeket. Ez volt a helyzet akkor is, amikor Nátán megfeddte Dávid királyt, amiért bűnt követett el Betsabéval, és megölette Uriást. Nátán halló fülekre talált, amikor elmondta a szemléltetését (2Sá 12:1–14). Abban is egy szemléltetésnek volt szerepe, hogy a gonosz Aháb király a tudtán kívül azokat az alapelveket mérlegelte, melyek azzal voltak kapcsolatban, hogy ő engedetlenül életben hagyta Isten ellenségét, a szíriai királyt, Ben-Hadádot. A király saját maga fölött mondta ki az ítéletet (1Ki 20:34, 38–43).

5. A szemléltetések cselekvésre késztetik az embereket, és ezáltal felszínre kerül az igazi énjük, az, hogy őszintén szolgálják-e Istent, vagy sem. Akkor, amikor Jézus azt mondta, hogy „aki a testemmel táplálkozik, és a véremet issza, annak örök élete van”, „a tanítványai közül sokan elmentek a hátrahagyott dolgokhoz, és nem jártak vele többé”. Ily módon Jézus kirostálta azokat, akik nem őszinte szívből hittek benne (Jn 6:54, 60–66).

Megfelelő nézőpont és megközelítés: A Bibliában a szemléltetések több mindent is magukban hordoznak. Alapelveket fogalmaznak és magyaráznak meg, és gyakran prófétai jelentésük és alkalmazásuk is van. Sőt, néhány szemléltetésnek van prófétai jelentése arra az időre, amikor elmondták, illetve a nem sokkal későbbi időre, továbbá más szemléltetéseknek van még egy további beteljesedése is a távoli jövőben.

Létezik két téves nézet, melyek útjában állhatnak annak, hogy meg lehessen érteni a Biblia szemléltetéseit.  Az egyik nézet az, hogy a szemléltetések nem többek jó történeteknél, példáknál vagy leckéknél. A tékozló fiúról szóló példázatot néhányan például csak egy szépirodalmi műnek tartják; a gazdag emberről és Lázárról szóló szemléltetést pedig egy példának arra, hogy a halál után jutalmat vagy büntetést kap az ember.

Ennél a pontnál érdemes megjegyezni, hogy bár a szemléltetések az életről és a természetben megfigyelhető dolgokról szólnak, nem feltétlenül megtörtént esetek. Bár egyes szemléltetések úgy kezdődnek, hogy „egyszer”, „egy embernek volt”, „volt egy ember”, „egy bizonyos ember” vagy hasonló kifejezésekkel, az elbeszélő Isten szellemének a hatása alatt gondolta ki őket, és azok voltak, amit a nevük is tükröz: szemléltetések vagy példázatok (Bí 9:8; Mt 21:28, 33; Lk 16:1, 19). Jézus Krisztusról ezt mondták: „Jézus mindezeket szemléltetésekben mondta a sokaságnak. Szemléltetés nélkül nem is beszélt nekik” (Mt 13:34; Mk 4:33, 34).

A másik tényező, ami megnehezíti a megértést az, hogy aprólékosan próbálják alkalmazni a szemléltetést, megpróbálva a beszámoló szó szerinti eseményeinek minden egyes részletére egy jelképes, egyéni alkalmazást vagy magyarázatot találni.

A helyes megközelítés ez: először el kell olvasni a szövegkörnyezetet, megtudva azt, hogy milyen körülmények között és helyzetben hangzott el a szemléltetés. Például amikor Izrael vezetőit és népét úgy nevezi a Szentírás, hogy „Szodoma vezérei” és „Gomorra népe”, egy olyan népre gondolunk, amely súlyos bűnöket követett el Jehova ellen (Ézs 1:10; 1Mó 13:13; 19:13, 24). Amikor a zsoltáríró azt kérte imában Jehovától, hogy tegye olyanná Istennek és népének az ellenségeit, ’mint Midiánt’, az jut az eszünkbe, hogy Isten népének az elnyomói, a midiániták teljesen ki lettek irtva, több mint 120 000-en lettek kivágva (Zs 83:2, 3, 9–11; Bí 8:10–12).

Ezenkívül gyakran nyújt segítséget a Törvénynek és az adott kor szokásainak és nyelvének az ismerete. Például a Törvény ismerete segít megértenünk a vonóhálóról szóló szemléltetést (Mt 13:47–50). Ha tudjuk, hogy Jézus szolgálata idején Palesztinában a gyümölcsfák után adót kellett fizetni, és hogy a terméketlen fákat kivágták, segít jobban megérteni, hogy Jézus miért idézte elő egy gyümölcstelen fügefa elszáradását, szemléltetésül használva fel azt (Mt 21:18–22).

És végezetül, a szemléltetésekben szereplő dolgoknak nem lehet egyéni értelmezést adni, mely személyes nézőpontot vagy valamilyen filozófiai irányzatot tükröz. A keresztényekre a következő szabály érvényes: „az Isten dolgait sem ismerte meg senki, csak az Isten szelleme. Mi pedig nem a világ szellemét kaptuk, hanem azt a szellemet, amely az Istentől van, hogy megismerhessük azokat, amiket az Isten adott nekünk kedvesen. Ezeket szóljuk is, de nem emberi bölcsesség által tanított szavakkal, hanem a szellem által tanítottakkal, szellemi dolgokat szellemi szavakkal kapcsolva össze” (1Ko 2:11–13).

E szabály alkalmazása jól illusztrálható a Jelenések könyve 6. fejezetében szereplő prófétai szemléltetéssel. Itt négy ló van megemlítve, amelyek közül az első fehér színű (Je 6:2). Mit jelképez ez a ló? A Biblia más részei, illetve a szövegkörnyezet segít megértenünk a jelentését. A Példabeszédek 21:31 ezt mondja: „Előkészítik a lovat a csata napjára”. A fehér szín gyakran az igazságosságot jelképezi. Isten ítélőszéke, vagy trónja fehér; az égben levő seregek is fehér lovakon ülnek, és fehér, tiszta, finom lenvászonba vannak öltözve (Je 20:11; 19:14; vö.: Je 6:11; 19:8). Tehát arra következtethetünk, hogy a fehér ló az igazságos háborút jelképezi.

A fekete lovon ülő lovasnál egy mérleg van, melyen élelmiszert mérnek ki (Je 6:5, 6). Nyilvánvalóan itt az éhínség van ábrázolva, mivel Ezékiel az éhínségről szóló próféciájában ezt a kijelentést kapta: „Az eledeled, amelyet eszel, súlyra lesz kimérve”, „a kenyeret majd súlyra kimérve és aggódva eszik, a vizet is mérték szerint és borzadva isszák” (Ez 4:10, 16). Ha megértjük a Biblia jelképes nyelvezetét, például, hogy mit jelentenek a szemléltetésekben szereplő állatok, az gyakran segít jobban megértenünk a szellemi dolgokat. (Lásd: ÁLLATOK JELKÉPES ÉRTELEMBEN.)

A szemléltetések nagy részét azért érthetjük meg, mert a Biblia saját maga magyarázza meg őket; legtöbbször a szemléltetés után beszámol arról, hogy hogyan teljesedett be. Ezek közül kettő: Ezékiel lyukat tört magának egy falban, és az arcát eltakarva átment rajta (Ez 12:1–16; 2Ki 25:1–7, 11; Jr 52:1–15); Ábrahám megpróbálta feláldozni Izsákot, de Isten közbelépésének köszönhetően visszakapta őt (ezek a szemléltetések a valóságban is megtörtént események voltak, a szereplők tulajdonképpen eljátszották azt, ami történni fog) (1Mó 22:9–13; Héb 11:19). Sok más szemléltetést Jézus Krisztus magyarázott meg, különösen azokat, melyeket ő maga mondott el. Sok esetben pedig a modern kori események segítenek megérteni egy Bibliában szereplő szemléltetés beteljesedését.

Szemléltetések a Héber Iratokban: A héber próféták és bibliaírók Jehova szellemének  a hatására számtalan találó szemléltetést jegyeztek le. Szemléltetés szerepel a Mózes első könyvében, ahol Jehova Ábrahámnak tett ígérete olvasható, miszerint megsokasítja a magvát, „mint az egek csillagait, és mint a homokszemeket a tengerparton” (1Mó 22:15–18). Azért, hogy Jehova rámutasson Júda népének szomorú helyzetére, melybe a bűn miatt jutott, arra indította Ézsaiást, hogy ahhoz hasonlítsa a nép helyzetét, mintha egy visszataszító betegségben szenvedne: „Az egész fej beteg, az egész szív erőtlen . . . Sebek, zúzódások és friss sebhelyek – nem nyomták ki, nem is kötözték be, és olajjal sem lágyították azokat” (Ézs 1:4–6). Jehova prófétai üzeneteket adott át Nabukodonozor királynak látomásban, amikor a király egy hatalmas szobrot, illetve egy ég felé nyúló fát látott. Dániel pedig több vadállatot is látott látomásban, melyek bizonyos földi uralmakat jelképeztek (Dá 2.; 4.; 7.).

A próféták gyakran egy szót vagy kifejezést használtak egy személyre vagy csoportra, hogy annak a szónak a tulajdonságaival jelképesen felruházzák az adott személyt vagy csoportot. Például Jehováról azt olvashatjuk, hogy „Izrael Kősziklája”, ’kőszirt és erőd’; ez azt a képet közvetíti, hogy Isten a biztonság megingathatatlan forrása (2Sá 23:3; Zs 18:2). Júdáról azt írja a Biblia, hogy „oroszlánkölyök” (1Mó 49:9), az asszírokról pedig azt, hogy Isten haragjának „vesszeje” (Ézs 10:5).

Számos alkalommal a próféták el is játszották a rájuk bízott üzenetet, így sokkal nagyobb hatást értek el, mintha csak elmondták volna. Jeremiás megjövendölte, hogy milyen csapások fogják sújtani Jeruzsálemet, és úgy tette ezt nyomatékossá, hogy összetört egy korsót a nép összegyűlt vénei és papjai előtt. Azt is megjövendölte, hogy sok király Babilon igája alá fog kerülni, és ezt úgy szemléltette, hogy kötelékeket és igarudakat küldött el nekik (Jr 19.; 27.). Ézsaiás mezítelenül és mezítláb járt, hogy megmutassa az izraelitáknak, hogy az egyiptomiak és az etiópok – akiktől segítséget vártak az izraeliták – így fognak száműzetésbe menni (Ézs 20.). Ezékiel rávéste egy téglára Jeruzsálem városát, és ostromsáncot emelt ellene, majd egy vas sütőlapot tett a mintául szolgáló tégla és maga közé, és az oldalára feküdt, arccal a tégla felé; így mutatta be Jeruzsálem jövőbeli ostromát (Ez 4.).

Időnként az elbeszélő egy történetet mondott el az üzenete alátámasztására. Jótám is ezt tette, hogy rámutasson Sikem földtulajdonosainak, hogy mennyire ostobák voltak, amiért egy olyan hitvány embert választottak királynak, mint Abimélek (Bí 9:7–20). Ezékiel könyvében két sasról és egy szőlőtőről szóló beszámoló olvasható, mely bemutatja, hogy milyen viszonyban lesz Júda Babilonnal és Egyiptommal (Ez 17.). Ezenkívül elmondott egy történetet két nővérről is, Oholáról és Oholibáról, akik prostituáltak lettek, és ezzel szemléltette Szamária (azaz Izrael tíztörzs-királysága), illetve Jeruzsálem (Júda) tetteit (Ez 23.).

Ez csupán néhány a Héber Iratokban szereplő sok-sok szemléltetésből. Szinte mindegyik bibliaíró és próféta használt szemléltetéseket, némelyiket közvetlenül Isten mutatta meg nekik látomásban, vagy szóban mondta el őket, de az is előfordult, hogy a szemléltetés egy létező dolog volt, például a hajlékot „szemléltetés”-nek nevezi a Szentírás (Héb 9:9).

Szemléltetések a Görög Iratokban: A Keresztény Görög Iratokban is rengeteg kifejező szemléltetés van. Jézus Krisztusról ez olvasható: „Soha senki nem beszélt még úgy, mint ez az ember.” Soha egyetlen ember sem meríthetett akkora ismeretből, mint amekkora Jézusnak volt (Jn 7:46). Isten őáltala teremtett meg mindent (Jn 1:1–3; Kol 1:15–17). Jézus nagyon jól ismerte a teremtésművet. Így hát érthető, hogy a hasonlatai miért voltak olyan találóak, és miért tükröződött éleslátás abban, ahogyan bemutatta az emberi érzéseket. Olyan volt, mint a régen élt bölcs férfi, aki ezt mondta: „És azon túl, hogy az egybegyűjtő bölcs lett, a népet is folyton ismeretre tanította, s gondolkodott, alaposan kutatott, hogy összerendezhessen sok példabeszédet. Az egybegyűjtő igyekezett gyönyörűséges szavakat találni, és az igazság pontos szavait leírni” (Pr 12:9, 10).

Jézus helyénvalóan úgy azonosította a tanítványait, mint akik „a föld sója” és „a világ világossága” (Mt 5:13, 14). Arra buzdította őket, hogy ’gondosan figyeljék meg az ég madarait’, és ’okuljanak a mező liliomainak példájából’ (Mt 6:26–30). Saját magát egy pásztorhoz hasonlította, aki kész meghalni a juhaiért (Jn 10:11–15). Ezt mondta Jeruzsálemről: „mily gyakran akartam egybegyűjteni gyermekeidet, miként a tyúk a szárnya alá gyűjti csibéit! De ti nem akartátok” (Mt 23:37). A képmutató vallásvezetőket ’vak vezetőknek’ nevezte, ’kik a szúnyogot kiszűrik, de a tevét lenyelik’ (Mt 23:24). Arról a személyről, aki megbotránkoztat másokat, kijelentette: „Előnyösebb lenne neki, ha malomkövet akasztanának a nyakába, és a tengerbe dobnák” (Lk 17:1, 2).

Jézus szemléltetései között voltak olyanok, amelyek a Héber Iratokban található példabeszédekhez hasonlóan rövidek és velősek voltak, ám  általában hosszabbakat mondott el, melyek terjedelmükben és jellegükben egy történethez hasonlítottak. Jézus a szemléltetéseit többnyire a körülötte lévő teremtésből és a mindennapi élet szokásaiból vette; utalt még egyes eseményekre, elképzelhető helyzetekre, illetve a hallgatói által ismert, korábban megtörtént eseményekre.

Néhány Jézus főbb szemléltetései közül: A következő bekezdésekben hasznos információk találhatók Jézus Krisztus 30 szemléltetésének a hátteréről és szövegkörnyezetéről. Ezeket a szemléltetéseket a földi szolgálata során mondta el, és az evangéliumírók jegyezték le őket.

1. A két adós (Lk 7:41–43). A szemléltetésben az egyik adós tízszer akkora összeggel tartozik, mint a másik. A két adósról szóló példázat célja, illetve az alkalmazása kiderül a szövegkörnyezetből, a Lukács 7:36–40-ig és a 44–50-ig terjedő versekből.

A szemléltetést azért mondta Jézus, mert felismerte, milyen véleménnyel van a vendéglátója, Simon arról az asszonyról, aki bejött, és megkente Jézus lábát illatos olajjal. Hívatlan vendégek jelenléte bizonyos alkalmakon nem volt szokatlan. Úgy tűnik, hogy néhány esetben a hívatlan személyek bemehettek a helyiségbe az étkezés alatt, és leülhettek a fal mellé. Onnan tudtak beszélgetni azokkal, akik a helyiség közepén az asztalhoz telepedtek. Jézus találóan alkalmazta a két adósról szóló példázatot: rámutatott, hogy Simon nem mosta meg a lábát, nem üdvözölte csókkal, és nem kente meg a fejét olajjal; ezek udvariassági szokások voltak, melyekben a vendégeket részesítették. Az asszony – jóllehet sok bűne volt – nagyobb szeretetet és vendégszeretetet mutatott Jézus iránt, pedig nem ő látta vendégül. Ezután ezt mondta Jézus az asszonynak: „Megbocsáttattak bűneid.”

2. A magvető (Mt 13:3–8; Mk 4:3–8; Lk 8:5–8). Magában a szemléltetésben nincs semmi, ami segítene a jelentésének a megértésében, ám a Máté 13:18–23-ban, a Márk 4:14–20-ban és a Lukács 8:11–15-ben világos magyarázat szerepel. Arra helyezi a hangsúlyt a szemléltetés, hogy milyen körülmények befolyásolják a földet, azaz a szívet, valamint hogy milyen tényezők akadályozhatják a magnak, vagyis a Királyság szavának a növekedését.

Az akkori időkben különféleképpen vetették a magot. Egy elterjedt módszer az volt, hogy a magvetőnek volt egy maggal teli tarisznyája, melyet a csípőjére erősített, és keresztbe felkötötte a vállára. Máskor a felsőruha egy részéből egy öblös részt formáltak, és ebbe tették a magot. A magot úgy vetették, hogy járás közben kézzel szétszórták, és amilyen gyorsan csak lehetett, befedték földdel, nehogy a varjak és a hollók felszedjék őket. De ha a magvető felszántatlanul hagyott gyalogutakat a szántóföldek között, vagy ha néhány mag az út mellé, a kemény talajra hullott, a madarak felkapkodták azokat. A ’sziklás helyek’ nem olyan területek voltak, ahol szanaszét sziklák voltak a földben, hanem ahogy a Lukács 8:6 mondja, a magok „sziklára” hulltak, vagyis egy rejtett sziklarétegre, melyen csak egy vékony réteg föld volt. Az ide hullott magokból kifejlődő növények hamar elszáradtak a nap melegétől. A tövises földet valószínűleg felszántották, de nem gyomlálták ki, vagyis a gyomok növekedtek, és megfojtották az elültetett magokat. A magok százszoros, hatvanszoros és harmincszoros terméshozama nagyon is reális volt. Akik Jézust hallgatták, tudták, hogyan vetik a magot, és hogy milyen talajtípusok vannak.

3. A búza és a gyom (Mt 13:24–30). Jézus megmagyarázta a szemléltetést, és ez a Máté 13:36–43-ban került feljegyzésre. Jézus szembeállította a „búzát”, vagyis ’a királyság fiait’ a ’gyommal’, vagyis ’a gonosznak fiaival’.

A Közel-Keleten nem volt ismeretlen, hogy valaki gyűlöletből gyomot vessen a búza közé. Az itt említett „gyom” az általános nézet szerint a mérgező konkolyperjére (Lolium temulentum) utal. Sokak szerint a magjaiban tenyésző gomba miatt mérgező. Míg a gyom teljesen ki nem fejlődik, nagyon hasonlít a búzára, de később már könnyedén meg lehet különböztetni őket. Ha valaki megenné ezt a gyomot, szédülést idézne elő nála, illetve bizonyos esetekben akár halált is okozhat. A gyom gyökérzete könnyen összefonódik a búzáéval, ezért ha az aratás előtt irtanák ki, a búzát is kitépnék vele együtt, még akkor is, ha meg lehet különböztetni őket.

4. A mustármag (Mt 13:31, 32; Mk 4:30–32; Lk 13:18, 19). A beszámoló szerint a téma „az egek királysága”. Ahogy az más szövegrészekből látható, ez a kifejezés a Királyság néhány jellegzetességére utal. Ez a szemléltetés két dolgot emel ki: 1. a Királyság-üzenet bámulatos növekedését; 2. védelmet élveznek azok, akik elfogadják az üzenetet.

A mustármag apró, ezért szemléltethet bármit, ami rendkívül kicsi (Lk 17:6). Amikor a mustárnövény kifejlődik, akár 3–4,5 m magasra is nőhet, erős ágai lesznek, és ahogy Jézus is mondta, jóformán olyan lesz, mint egy „fa”. Ehhez hasonlóan a keresztény gyülekezet kezdetben, i. sz. 33-ban nagyon kicsiny volt. Az I. században azonban gyorsan növekedett, napjainkban pedig a mustárfa ágai olyan nagyra nőttek, hogy az minden várakozást felülmúlt (Ézs 60:22).

 5. A kovász (Mt 13:33). A téma itt is „az egek királysága”. A „három nagy mérce” három szaʹta, azaz három szea lisztet jelent, összesen kb. 22 l-t. Ehhez a mennyiséghez képest a kovász mennyisége nagyon kevés, viszont minden körülötte lévő dologra hatással van. A Királyságnak melyik jellegzetességéről beszél ez a szemléltetés? A kovász hatásához hasonlóan a Királysággal kapcsolatos szellemi növekedés is láthatatlan az emberi szemek előtt, de folyamatos és mindent átható. A nagy mennyiségű lisztben lévő kovászhoz hasonlóan a Királyság-prédikáló munka, melynek a szellemi növekedés köszönhető, olyan méreteket ölt, hogy ma a Királyságot „a föld legtávolabbi részéig” prédikálják (Cs 1:8).

6. Az elrejtett kincs (Mt 13:44). A szemléltetést Jézus nem a sokaságnak, hanem a tanítványainak mondta (Mt 13:36). A beszámoló szerint ’az egek királyságáról’ van szó, melyre ha valaki rátalál, nagy örömet okoz neki. Ehhez viszont az szükséges, hogy változtatásokat és kiigazításokat tegyen az életében, és először a Királyságot keresse, mindent feladva érte.

7. A kereskedő, aki gyöngyöket keres (Mt 13:45, 46). Jézus a tanítványainak mondta el ezt a szemléltetést. Az egek Királyságát egy drága gyöngyhöz hasonlítja, mely annyira értékes, hogy egy kereskedő mindenét eladja, csak hogy megszerezhesse.

A gyöngyök értékes drágakövek, melyek kagylókban és néhány más puhatestűben találhatók. Nem minden gyöngy „drága”; lehet, hogy némelyik nem áttetsző fehér, hanem sárga, vagy sötétebb árnyalatú, vagy talán nem sima a felülete. Az ókori Közel-Keleten az emberek sokra becsülték a gyöngyöt, mely gyönyörködtette a tulajdonosát. Ebben a szemléltetésben a kereskedő gyöngyöket keresett; képes volt felmérni ennek a gyöngynek a kimagasló értékét, és kész volt eladni mindenét, és vállalni minden szükséges vesződséget azért, hogy megszerezze. (Vö.: Lk 14:33; Fi 3:8.)

8. A vonóháló (Mt 13:47–50). Ebben a szemléltetésben Jézus azoknak a kiválogatásáról beszél, akik nem alkalmasak arra, hogy belépjenek az egek Királyságába. A 49. vers szerint a beteljesedés csúcspontja „a világrendszer befejezésekor” lesz.

A vonóhálót kötélből vagy lenből készítették, és úgy használták, hogy végighúzták a víz alján. Egy vonóhálóval mindenféle halat össze lehetett gyűjteni. A szemléltetés nagyon találó volt Jézus tanítványainak, hiszen néhányuk halász volt. Tudatában voltak annak, hogy bizonyos halak hasznavehetetlenek, és el kell dobni őket, mivel a mózesi törvény értelmében azok a halak, melyeknek nem volt uszonyuk és pikkelyük, tisztátalanok voltak, és nem lehetett őket megenni (3Mó 11:9–12; 5Mó 14:9, 10).

9. Az irgalmatlan rabszolga (Mt 18:23–35). A Máté 18:21, 22-ben olvashatunk arról a helyzetről, melynek hatására Jézus elmondta ezt a szemléltetést, az alkalmazás pedig a 35. versben található. Azt emeli ki a szemléltetés, hogy milyen elenyésző az az adósság, mellyel az embertársaink tartoznak nekünk, ahhoz képest, amennyivel mi tartozunk Istennek. Nekünk, bűnös embereknek, akiknek Isten olyan nagy adósságot bocsátott meg Krisztus áldozata által, mélyen belevési az elménkbe, hogy meg kell bocsátanunk az embertársaink ellenünk elkövetett, viszonylag jelentéktelen bűneit.

Egy dénár egynapi munkabérnek felelt meg. Ennélfogva 100 dénár (a kisebb adósság) kb. egyharmad évnyi bérnek megfelelő adósság volt. A 10 000 ezüsttalentum (a nagyobb adósság) 60 millió dénár volt. Ennyi pénzért több ezer életidőt kellett volna ledolgozni. Az is mutatja, hogy milyen hatalmas adósságról volt itt szó, hogy Josephus szerint Júdea, Idumea és Szamária néhány más várossal együttesen 600 talentum adót fizettek akkoriban évente, míg Galilea és Perea 200 talentumot. Maga Jézus kimondja azt az alapelvet (a 35. versben), melyet a példázat tartalmaz: „Hasonlóképpen fog bánni az én égi Atyám is veletek, ha ki-ki közületek meg nem bocsát szívéből a testvérének.”

10. Az irgalmas szamaritánus (Lk 10:30–37). A szövegkörnyezetből, a Lukács 10:25–29-ből kiderül, hogy a szemléltetés arra a kérdésre adott válaszként hangzott el, hogy „ki valójában a felebarátom?”. A 36. és a 37. versben található a szemléltetésből levonandó helyes következtetés.

A Jeruzsálem és Jerikó közti út elhagyatott, vad vidéken vezetett át, ahol gyakran történtek fosztogatások. Annyira veszélyes volt itt utazni, hogy időnként helyőrségek állomásoztak az út mentén, hogy megvédjék az utazókat. Jerikó kb. 23 km-re K-ÉK-re feküdt Jeruzsálemtől. Jézus szeretett volna rámutatni, hogy ki az a ’felebarát’, aki iránt a Törvény szerint szeretetet kell mutatni, ezért elmondta, hogyan bánt egy pap és egy lévita egy olyan emberrel, akit a rablók kifosztottak az úton, majd félholtan otthagyták. A papok feladata az volt, hogy a jeruzsálemi templomnál áldozatokat mutassanak be, a léviták pedig a papok munkáját segítették. A szamáriaiak elismerték a Törvényt, mely a Pentateuchusban (Mózes öt könyvében) volt feljegyezve, ellenben a zsidók nem mutattak feléjük felebaráti érzéseket, mi több, nem is érintkeztek velük (Jn 4:9). Mély megvetéssel tekintettek  a szamáriaiakra (Jn 8:48), és voltak olyan zsidók, akik nyilvánosan átkozták őket a zsinagógáikban, és naponta azért imádkoztak Istenhez, hogy nehogy örök életet kapjanak a szamáriaiak. A szamáriai a sérült férfi sebeire olajat és bort öntött, ezeket általában gyógyító céllal használták. A szamáriai két dénárt hagyott a fogadósnál, hogy viselje gondját a férfinak; ez kb. kétnapi munkabérnek megfelelő összeg volt (Mt 20:2).

11. Az elszánt és rendületlen barát (Lk 11:5–8). A szemléltetést akkor mondta el Jézus, amikor a tanítványai arra kérték, hogy tanítsa meg őket imádkozni (Lk 11:1–4). A 9. és 10. versből kiderül, hogy nem az a szemléltetés tanulsága, hogy Isten zaklatásnak veszi, ha kérünk tőle valamit, hanem az, hogy elvárja tőlünk, hogy állandóan kérjünk.

A vendéglátás egy olyan kötelesség volt a Közel-Keleten, melyben az emberek igyekeztek kitenni magukért. Még ha egy vendég váratlanul, éjfélkor érkezett is, talán a bizonytalan utazási körülmények miatt, a vendéglátója kötelesnek érezte magát, hogy élelemről gondoskodjon a számára. Mivel nem volt könnyű pontosan megítélni, hogy egy háztartásnak mennyi kenyérre lesz szüksége, az emberek gyakorta kértek kölcsön egymástól kenyeret. A szemléltetésben szereplő szomszéd már nyugovóra tért. Néhány házban, különösen a szegényekében, talán csak egyetlen nagy helyiség volt, így ha a szomszéd felkelt volna, azzal az egész családját zavarta volna. Ebből adódott, hogy a férfi nem mutatott hajlandóságot arra, hogy eleget tegyen a kérésnek.

12. Az esztelen gazdag ember (Lk 12:16–21). Ez a szemléltetés akkor hangzott el, amikor egy férfi megkérte Jézust, hogy döntsön el egy örökséggel kapcsolatos vitát. Ahogy a 15. versből kiderül, a szemléltetés lényege az, hogy „még ha bőségnek örvend is valaki, az élete nem azokból a dolgokból származik, amelyek vannak neki”. Ezt érdemes összevetni azzal, amit Jézus a tanítványainak mondott a 22. verstől kezdődően.

A Törvény előírta, hogy a legidősebb fiúnak két részt kell örökölnie apja minden tulajdonából (5Mó 21:17). A vita minden bizonnyal azért támadt, mert nem tartották tiszteletben ezt a törvényt; ez volt az oka annak, hogy Jézus a mohóság ellen figyelmeztetett.

13. A terméketlen fügefa (Lk 13:6–9). Ez a szemléltetés i. sz. 32 vége felé hangzott el, három teljes évvel azután, hogy Jézus megkeresztelkedett. Nem sokkal előtte számoltak be Jézusnak arról, hogy Pilátus megöletett néhány galileait. Aztán Jézus arra az esetre utalt, amikor 18 személyre rádőlt a torony Siloámban, és elmondta a hallgatóinak, hogy hacsak nem tanúsítanak megbánást, mindannyian elpusztulnak (Lk 13:1–5). Ezután mondta el a fügefáról szóló szemléltetést.

Szokás volt, hogy a szőlőkben bizonyos távolságokra füge- és olajfákat is ültettek, ennélfogva, ha egy évben nem volt olyan jó a szőlő terméshozama, valamennyi bevételük így is lett a földtulajdonosoknak. A dugványról szaporított új fák két-három éven belül már teremtek egy-két fügét. Kétségkívül figyelemre méltó a szemléltetésben említett három év és a Jézus hároméves szolgálata közti párhuzam. Mivel a fákat megadóztatták, egy gyümölcstelen fa terhet rótt a tulajdonosára, ezért kivágták.

14. A nagy vacsora (Lk 14:16–24). Az 1–15-ig terjedő versek adják meg a szövegkörnyezetet; a szemléltetést egy étkezés során mondta el Jézus egy vendégnek, aki előzőleg ezt mondta: „Boldog, aki az Isten királyságában eszik kenyeret.”

Az volt a szokás, hogy az előzőleg meghívottakat értesítették, ha az étel elkészült. Azok, akik mentegetőztek, hogy nem tudnak jelen lenni a nagy vacsorán, más dolgokat részesítettek előnyben, melyek egyébként ésszerűek lettek volna. Ám a reakciójuk napvilágra hozta, hogy valójában nem akartak elmenni a vacsorára, illetve nem tisztelték eléggé a vendéglátót. Azoknak a többségét, akiket később meghívtak – a szegényeket, a nyomorékokat, a vakokat, a sántákat és másokat –, az emberek általánosságban véve méltatlannak tartották arra, hogy részt vegyenek egy ilyen alkalmon. (Vö.: 13. v.)

15. Az elveszett juh (Lk 15:3–7). A Lukács 15:1, 2-ből kiderül, hogy az indította Jézust ennek a szemléltetésnek az elmondására, hogy a farizeusok és az írástudók morogtak amiatt, mert Jézus szívesen fogadta a bűnösöket és az adószedőket. A Máté 18:12–14-ben is fel lett jegyezve egy hasonló szemléltetés, de az egy másik alkalommal hangzott el.

Az adószedőket, különösen azokat, akik zsidók voltak, gyűlölték és megvetették a munkájuk miatt, mivel a gyűlölt rómaiaknak gyűjtötték be az adót. Jézus az elveszett juhról szóló szemléltetését a mindennapi életből vette, ezért a hallgatói azonnal megértették. Az elveszett juh segítségre szorul, ezért a pásztornak kell elmennie megkeresni őt. Az, hogy az égben öröm lesz egyetlen bűnös miatt, aki megbánást tanúsít, éles ellentétben áll azzal, hogy az írástudók és a farizeusok morogtak amiatt, hogy Jézus odafigyelt a bűnös személyekre.

 16. Az elveszett drachma (Lk 15:8–10). Jézus közvetlenül az elveszett juhról szóló szemléltetés után mondta el ezt a szemléltetést. A Lukács 15:1, 2-ből kiderül, milyen körülmények között hangzott el. Az alkalmazás a 10. versben van megfogalmazva.

Egy drachma 0,65 dollárnak, majdnem egynapi munkabérnek felelt meg. Ám ez az elveszett érme különösen értékes lehetett; meglehet, hogy egy tíz részből álló sorozatnak volt a része, talán családi ékszer volt, vagy egy nyakláncnak egy darabja. A kereséshez meg kellett gyújtani egy lámpát, mivel az otthonokba a fény csak egy kicsi nyíláson tudott bejutni – már ha volt ilyen nyílás –, a söprés pedig megkönnyítette a keresést, hiszen legtöbbször a padló csak a puszta föld volt.

17. A tékozló fiú (Lk 15:11–32). A farizeusok és az írástudók morogni kezdtek, mivel Jézus szívesen fogadta az adószedőket és a bűnösöket, és együtt evett velük. Jézus azzal válaszolt nekik, hogy elmondta az elveszett juhról, az elveszett drachmáról, majd a tékozló fiúról szóló példázatot.

A fiatalabb fiú öröksége a zsidó törvény alapján a fele volt annak, amit az idősebb testvér kapott (5Mó 21:17). A fiatalabb fiú egy távoli országba ment; ehhez hasonlóan az adószedők is olyanok voltak a zsidók szemében, mint akik elhagyták őket, hogy Rómát szolgálják. A fiú arra kényszerült, hogy disznókat őrizzen. Mivel a disznót tisztátalan állatnak minősítette a Törvény, ez nagyon lealacsonyító volt egy zsidó számára (3Mó 11:7). Amikor a fiú hazatért, nem azt kérte, hogy úgy fogadják őt, mint fiút, hanem mint bérest. Ellentétben a rabszolgákkal egy béres még csak nem is tartozott a birtokhoz; egy kívülálló volt, akit legtöbbször csak egy napra fogadtak fel (Mt 20:1, 2, 8). Az apa hozatott neki egy köntöst, mégpedig a legjobbat. Ez nem egy egyszerű ruhadarab volt, hanem feltehetőleg egy gazdagon díszített ünnepi öltözet, melyet a nagyra becsült vendégeknek szoktak adni. A gyűrű és a saru valószínűleg a méltóság és egy szabad ember ismertető jegyei voltak.

18. Az igazságtalan sáfár (Lk 16:1–8). A szemléltetés tanulsága a 9–13-ig terjedő versekben található. A sáfár nem az igazságtalansága miatt kapott dicséretet, hanem a gyakorlati bölcsességéért.

A sáfár egy bizalmi állást töltött be, az volt a feladata, hogy intézze az ura ügyeit (1Mó 24:2; 39:4). Jézus szemléltetésében a sáfár elbocsátása azt jelentette, hogy elküldték a házból, de nem kapott semmilyen támogatást. Az, hogy elengedett valamennyit az ura adósainak tartozásából, nem jelentett neki pénzbevételt. Azért tette, hogy barátokat szerezzen magának, akik talán jóindulattal lesznek iránta a jövőben. 100 bát olaj 2200 l-t jelent, 100 kór búza pedig 22 000 l-t.

19. A gazdag ember és Lázár (Lk 16:19–31). A Lukács 16:14, 15 rámutat a szemléltetés előzményére, miszerint a pénzszerető farizeusok figyeltek és kajánul mosolyogtak. De Jézus ezt mondta nekik: „Ti azok vagytok, akik igazságosnak jelentitek ki magatokat az emberek előtt, de az Isten ismeri a szíveteket; mert ami az emberek között magasztos, az az Isten szemében utálatosság.”

A gazdag ember „bíborba meg lenvászonba” volt öltözve; ez hasonlított ahhoz a nagyon drága ruházathoz, melyet csak a hercegek, nemesek és papok hordtak (Esz 8:15; 1Mó 41:42; 2Mó 28:4, 5). A hádesz, ahová a gazdag ember került, a halottak közös sírja. A Jelenések 20:14 világossá teszi, hogy a szemléltetésben szereplő hádesz nem lehet a lángoló tűz helye, mivel a vers azt mondja, hogy a halált és a hádeszt „a tűz tavába” vetik. Ebből kifolyólag a gazdag ember halála és az, hogy a hádeszben van, jelképes értelmű. A Szentírás máshol is beszél a jelképes halálról (Lk 9:60; Kol 2:13; 1Ti 5:6). Tehát a tüzes gyötrelmet akkor élte át a gazdag ember, amikor jelképesen halott volt, de tulajdonképpen mint ember még élt. Isten Szava úgy utal a tűzre, mint Isten tüzes ítéletüzeneteire (Jr 5:14; 23:29); arról a munkáról pedig, melyet Isten prófétái végeznek, vagyis hogy kihirdetik Isten ítéleteit, azt mondja, hogy ’kínzás’ azoknak, akik Istennek és a szolgáinak ellenségei (Je 11:7, 10).

A Lázár név a héber Eleázár görögösített formája, és a jelentése az, hogy ’Isten segített’. A kutyák, melyek nyaldosták Lázár fekélyeit, minden valószínűség szerint dögevők voltak, és az utcákon kóboroltak; az emberek tisztátalannak tartották őket. Lázár Ábrahám keblénél volt, ami azt jelenti, hogy kegyelt személy volt. (Vö.: Jn 1:18.) Ez a szókép abból a szokásból származik, hogy étkezésekkor az emberek úgy telepedtek le az asztalhoz, hogy hátra tudtak dőlni egy barátjuk mellére (Jn 13:23–25).

20. A semmirekellő rabszolgák (Lk 17:7–10). A 10. versben olvasható a szemléltetés tanulsága.

Gyakran a rabszolgák nemcsak az uruk szántóföldjein dolgoztak, hanem ők szolgálták fel a vacsorát is. Nemhogy megszokott volt a részükről, hogy megvárták, míg az uruk evett, és csak utána ettek ők, hanem sokszor vita tárgya volt, hogy melyiküket éri az a megtiszteltetés, hogy megvárhatja az urát. Ez nem egy pluszteher volt a számukra, hanem úgy tekintettek rá, mint ami kijár az uruknak.

 21. Az özvegy és a bíró (Lk 18:1–8). Az 1. vers szerint a szemléltetés arról szól, hogy ’mindig imádkozni kell, és nem szabad feladni’. A 7. és 8. versben található az alkalmazás. Az előző fejezet 20–37-ig terjedő verseinek a fényében különösen helyénvaló volt ez az ima fontosságáról szóló szemléltetés.

Úgy tűnik, a bíró nem tartozott a zsidó bírósági rendszerhez. Az első században négy zsidó bíróság volt: 1. a falubíróság, mely három férfiból állt; 2. hét falubeli vénből álló bíróság; 3. jeruzsálemi alsóbb bíróságok, melyek mindegyike 23 főből állt; ilyen bíróságokat Palesztina más nagyobb városaiban is felállítottak; 4. a legfelsőbb bíróság, a Nagy Szanhedrin, melynek 71 tagja volt, Jeruzsálemben ülésezett, és az egész nemzetre kiterjedt a hatásköre. (Lásd: BÍRÁSKODÁS.) A szemléltetésben szereplő bíró nem illik bele a zsidó bírói rendszerbe, melyben a bíróságok legalább három férfiból álltak; valószínűleg ő egy rómaiak által kinevezett bíró vagy tisztviselő volt. Egyértelműen kijelentette, hogy Istent nem féli, és az emberek véleménye sem befolyásolja. A szemléltetés nem azt mondja, hogy Isten olyan lenne, mint ez az igazságtalan bíró, hanem szembeállítja egymással Istent és a bírót. Ha ez a bíró is azt tette végül, ami helyes, mennyivel inkább teszi azt Isten! Az özvegy kitartása tettekre indította az igazságtalan bírót; Isten szolgáinak is kitartóaknak kell lenniük az imában. Isten igazságos, és válaszolni fog az imáikra, hogy érvényesüljön az igazság.

22. Az öntelt farizeus és a bűnbánó adószedő (Lk 18:9–14). A szemléltetés előzménye a 9., a célja pedig a 14. versben található.

Akik a templomba mentek imádkozni, nem mentek be a szenthelyre vagy a szentek szentjébe, hanem csak a templom körüli udvarokba léphettek be. A szemléltetésben szereplő férfiak – akik zsidók voltak – valószínűleg a külső udvarban álltak, az úgynevezett asszonyok udvarában. A farizeusok büszkék és önteltek voltak, megvetéssel tekintettek másokra (Jn 7:47, 49). Hetente kétszer böjtöltek, jóllehet ezt nem követelte meg a mózesi törvény. A feljegyzések szerint azért, hogy mások felfigyeljenek az áhítatosságukra, a piacnapokat választották a böjtölésre, amikor sokan voltak a városban, illetve azokat a napokat, amikor a zsinagógákban különleges szolgálatokat végeztek, és amikor a „helyi szanhedrin” összeült (Mt 6:16; vö.: 10:17, Rbi8, lábj.). A zsidó adószedők elmehettek a templomhoz, de a Rómának végzett szolgálatuk miatt gyűlölték őket.

23. A munkások, akiknek egy dénárt fizettek (Mt 20:1–16). Jézus részben ezzel a szemléltetéssel válaszolt Péter kérdésére, mely a Máté 19:27-ben van feljegyezve: „Íme! Mi mindent elhagytunk, és követtünk téged; mink lesz hát minekünk?” Figyelemre méltó a Máté 19:30 és a 20:16 is.

A szőlőszüret megterhelő időszak volt a szőlőtulajdonosoknak. Voltak olyan munkások, akiket a szüret egész idejére alkalmaztak, míg másokat az éppen felmerülő szükségletnek megfelelően. A nap végén kifizették a béreket, ami összhangban volt a mózesi törvénnyel; a szegény munkásoknak ez létszükséglet volt (3Mó 19:13; 5Mó 24:14, 15). Egynapi munkabér egy dénár (0,74 dollár) volt, egy római ezüstérme. Az i. sz. első században a napot – napfelkeltétől naplementéig – a zsidók 12 egyenlő részre osztották: tehát a 3. óra kb. 8 és 9 óra között lehetett, a 6. óra kb. 11 és 12 óra között, a 9. óra kb. 14 és 15 óra között, a 11. óra pedig kb. 16 és 17 óra között.

24. A minák (Lk 19:11–27). A szemléltetést Jézus i. sz. 33-ban mondta el, akkor, amikor utoljára ment fel Jeruzsálembe (Lk 19:1, 28). A 11. versben olvasható, hogy miért mondta el Jézus a szemléltetést: „azt hitték, hogy az Isten királysága nyomban meg fog mutatkozni.”

A Római Birodalomban nem volt szokatlan, hogy egy előkelő származású ember Rómába utazzon, hogy királyi hatalmat kérjen magának. Arkelausz, Nagy Heródes fia is ezt tette, de a zsidók 50 követet küldtek Augusztusz udvarába, hogy bevádolják, és ha csak lehetséges, megakadályozzák, hogy hatalmat kapjon. Az ezüstmina (65,4 dollár), melyet a rabszolgák kaptak, 88 napi munkabérnek felelt meg.

25. A két gyermek (Mt 21:28–31). Jeruzsálem templomában mondta el Jézus ezt a szemléltetést, amikor a 23. versben található kérdésekre válaszolt: „Milyen hatalommal teszed ezeket? És ki adta neked ezt a hatalmat?” Válaszként Jézus több szemléltetést is elmondott, hogy rámutasson a vallásvezetőknek, hogy milyen emberek is ők valójában.

A 31. és a 32. versben Jézus elmondta a szemléltetés alkalmazását. Feltárta, hogy a főpapok és a befolyásos vének, akikhez beszélt, az első gyermekhez hasonlítottak: azt állították, hogy Istent szolgálják, de valójában nem ez volt a helyzet. Másrészről viszont az adószedők és a szajhák, akik hittek Keresztelő Jánosnak, olyanok voltak, mint a második gyermek: először gorombán elutasították, hogy szolgálják Istent, de aztán megbánták tettüket, és megváltoztak.

26. A gyilkos szőlőművesek (Mt 21:33–44; Mk 12:1–11; Lk 20:9–18). A jeruzsálemi templomban hangzott el, mindössze három nappal  azelőtt, hogy megölték Jézust, Isten Fiát. Ez a szemléltetés is arra a kérdésre volt válasz, hogy honnan van Jézusnak hatalma (Mk 11:27–33). Közvetlenül a szemléltetés után az evangéliumi beszámolók azt mondják, hogy a vallásvezetők felismerték, hogy róluk beszél (Mt 21:45; Mk 12:12; Lk 20:19).

A szőlő körüli kerítés talán kőből (Pl 24:30, 31) vagy sövényből volt (Ézs 5:5). A borsajtót sokszor sziklába vájták, és kétszintes volt, a szőlő leve a felső részből lefolyt az alsóba. A torony egy kilátóhely volt az őr számára, aki távol tartotta a tolvajokat és az állatokat. Esetenként a felfogadott szőlőművesek a gyümölcs bizonyos hányadát kapták meg fizetségként. Máskor a szőlőművesek bérleti díjat fizettek a tulajdonosnak, vagy megállapodtak vele, hogy mennyi termést adnak neki. A szemléltetésben feltehetőleg ez utóbbiról volt szó. A szőlőművesek arra gondoltak, hogy a fiú, vagyis az örökös megölésével megszerezhetik maguknak a szőlőt, hiszen a szőlő ültetője külföldön van. Az Ézsaiás 5:1–7 szerint ’Jehova szőlőskertje’ „Izrael háza”. Az evangéliumírók szerint Jézus a Zsoltárok 118:22, 23-ból idézett, mint ami kulcsfontosságú a szemléltetés megértéséhez.

27. A király fiának menyegzője (Mt 22:1–14). Ahogyan az az 1. versből kiderül, Jézus egy beszélgetés folytatásaként mondta el ezt a szemléltetést, és részben ezzel válaszolt arra a kérdésre, hogy milyen hatalom által végzi a munkáját (Mt 21:23–27). A 2. és a 14. versben található a szemléltetés alkalmazása.

Néhány hónappal korábban Jézus elmondott egy hasonló szemléltetést egy nagy vacsoráról, amelyre sokakat meghívtak. Azonban a meghívottak mással voltak elfoglalva, és figyelemre sem méltatták azt a személyt, aki szerette volna vendégül látni őket (Lk 14:16–24). Ebben a szemléltetésben viszont Jézus – csupán három nappal a halála előtt – nem pusztán arról beszélt, hogy a meghívottak nem akartak eljönni, hanem arról is, hogy gyilkos indulat volt néhányukban. A király képviselőinek a megölése lázadással ért fel; ezért a király seregei elpusztították a gyilkosokat, és felégették a városukat. Ez egy királyi menyegző volt, és valószínű, hogy az ilyen alkalmakkor a vendéglátó, vagyis a király egy különleges öltözetet adott a vendégeinek. Ha így volt, akkor az, hogy az egyik vendég nem vette fel a menyegzői ruhát, azt jelentette, hogy visszautasította a király által felajánlott öltözetet.

28. A tíz szűz (Mt 25:1–13). A többi közt Jézus ezzel az ’egek királyságával’ kapcsolatos szemléltetéssel adott választ arra a kérdésre, melyet a tanítványai tettek fel neki a Máté 24:3 szerint. A szemléltetés célja konkrétan meg van fogalmazva a Máté 25:13-ban.

Akkoriban a menyegzőnek fontos része volt az, hogy a menyasszonyt ünnepélyesen elvitték az apja házából a vőlegény vagy a vőlegény apjának házába. Este a vőlegény a legszebb ruhájába öltözve elindult otthonról a menyasszonya szüleihez, és a barátai mind elkísérték. Majd onnan a menet – melyhez csatlakoztak zenészek, énekesek és rendszerint lámpákat vivő személyek is – elindult a vőlegény háza felé. Az út mentén kíváncsi tekintetek szegeződtek a menetre; néhányan még csatlakoztak is hozzá, különösen fiatal lányok, akik lámpákat tartottak a kezükben (Jr 7:34; 16:9; Ézs 62:5). A vonulók nem siettek, mivel semmi okuk nem volt rá, ezért talán késlekedtek, és későn értek a vőlegény házához, így hát azok, akik az út mentén várakoztak rájuk, lehet, hogy elálmosodtak, és elnyomta őket az álom. Az énekszót és az örvendezést elég messziről is hallani lehetett, és akik meghallották a hangokat így kiáltottak: „Itt a vőlegény!” Amikor a vőlegény és a násznép bement a házba, és bezárult az ajtó, a későn jövő vendégek már nem tudtak bemenni. A lámpákat, melyeket a menetben lévők magukkal vittek, olaj táplálta, és sokszor kellett újratölteni őket.

29. A talentumok (Mt 25:14–30). Ezt a szemléltetést, mely egy olyan emberről szól, aki külföldre készül utazni, Jézus négy tanítványának mondta el csupán három nappal a halála előtt, vagyis nem sokkal azelőtt, hogy felment volna az égbe. Többek közt ez a szemléltetés is azért hangzott el, hogy válaszoljon a Máté 24:3-ban található kérdésre (Mk 13:3, 4).

A minákról szóló szemléltetésben minden rabszolga csak egy minát kapott, ám ezzel ellentétben ebben a szemléltetésben a talentumokat „kinek-kinek a maga képessége szerint” osztották ki (Lk 19:11–27). Itt minden bizonnyal ezüsttalentumokról van szó, és ahhoz, hogy valaki akkoriban megkeressen egy ekkora összeget, úgy 20 éven át kellett dolgoznia. A rabszolgák mindegyikének szem előtt kellett volna tartania az ura érdekeit, ezért szorgalmasan és bölcsen kellett volna kereskedniük azokkal a javakkal, melyeket az uruk rájuk bízott. Azt mindenképpen megtehették volna, hogy a pénzt letétbe helyezik a bankároknál. Tehát még ha ők maguk nem akarják is személyesen gyarapítani uruk vagyonát, a pénz nem áll hasztalanul magában, hanem kamatot hoz. De a gonosz és rest rabszolga elrejtette a földbe a rá bízott talentumot, és ezzel tulajdonképpen az ura érdekei ellen cselekedett.

 30. A juhok és a kecskék (Mt 25:31–46). A 31., 32., 41. és a 46. versekből kiderül, hogy a szemléltetés arról szól, hogy a nemzetekből való embereket különválasztják és megítélik, amikor az Emberfia megérkezik dicsőségében. Ez a szemléltetés is része Jézus válaszának, amit a tanítványai azon kérdésére adott, hogy ’mi lesz a jele a jelenlétének és a világrendszer befejezésének’ (Mt 24:3).

A juhok és a kecskék a Közel-Keleten általában együtt legelnek, és a pásztor könnyen felismeri a kétféle állatot, amikor külön akarja választani őket. Jézus a szemléltetésében nem azt akarta mondani, hogy a kecskék megvetendő állatok lennének. (Az évenkénti engesztelés napján kecskék vérét használták fel, hogy engesztelést szerezzenek Izrael bűnéért.) Tehát a kecskék egyszerűen csak az emberek egy csoportját jelképezik, míg a juhok egy másik csoportot. Az, hogy a ’juhok’ az Emberfia ’jobbján’ állnak, egy megtisztelő helyet jelent a számukra (Cs 2:33; Ef 1:19, 20). A „balja” pedig, ahol a ’kecskék’ állnak, egy szégyenteljes helyet jelképez. (Vö.: Pr 10:2.) Érdemes megjegyezni, hogy a beszámoló szerint a trónon ülő Emberfia jobbján álló ’juhok’ nem azonosak Jézus Krisztus ’testvéreivel’, akikkel a juhok jót tettek (Mt 25:34–40; Héb 2:11, 12).

A Jelenések könyvében: A Jelenések könyve az utolsó könyv a Szentírásban, és összevetve a Biblia többi részével, kiemelkedően sok szemléltetés található benne. Ahogyan maga az író, János elmondja, az üzenetet „jelekben” kapta (Je 1:1). Ezért bizton állítható, hogy a Biblia az elejétől a végéig egyedülálló módon tele van találó szemléltetésekkel.

Szemléltetések, melyeket Krisztus tanítványai mondtak: Jézus Krisztuson kívül a keresztény bibliaírók is ügyesen használtak szemléltetéseket. A Cselekedetek könyvében Lukács feljegyezte azokat a találó szemléltetéseket, melyeket Pál apostol mondott el, amikor a nem zsidókkal beszélt Athénban. Pál utalt az általuk jól ismert imádati tárgyakra, illetve a költőik műveire (Cs 17:22–31). A Héberekhez írt levélből kiderül, hogy ugyanez az apostol (akit általában e levél írójának tartanak) gyakran használt olyan szemléltetéseket is, melyek azzal kapcsolatosak, hogy Isten hogyan bánt Izraellel a történelem folyamán. Mivel a korintusziak számára nem voltak ismeretlenek a görög sportok, ezért amikor nekik írt, a keresztény életpályát egy versenyhez hasonlította (1Ko 9:24–27). Kiemelkedő volt Pál apostolnak az olajfáról szóló szemléltetése, mely arra figyelmezteti a keresztényeket, hogy ne legyenek önelégültek, és használják az értelmi képességüket az Istennek végzett szent szolgálatuk során (Ró 11:13–32; 12:1, 2).

Jézus féltestvére, Jakab nagyon ügyesen szőtt bele a levelébe hétköznapi dolgokat, például azt, hogy az emberek belenéznek a tükörbe, vagy beszélt még a lovak zablájáról, a hajók kormányáról stb. Azért használta ezeket, hogy az olvasói elméjébe vésse a szellemi igazságokat (Jk 1:23, 24; 3:3, 4). Péter és Júdás sokszor merített a korábban feljegyzett ihletett írások eseményeiből, hogy szemléltessék velük azt az üzenetet, melyet a szent szellem indíttatására adtak át. Ezek a kitűnő szemléltetések, melyeket Isten szellemének az irányítása alatt jegyeztek fel, kiválóan betöltik céljukat, és Isten Szavát, a Bibliát élő könyvvé teszik.