A Szentírás több mindent jelöl ezzel a kifejezéssel: 1. általában Izrael táborát, Jeruzsálemet és az ott lévő szent helyeket jelöli, de vonatkozhat még 2. a találkozás sátrára, később pedig a templomra, 3. a hajlék, később pedig a templom legbelső részére, a szentek szentjére. A szövegkörnyezetből mindig kiderül, hogy a „szent hely” az adott szövegben mire utal. 4. Az egybeírt szenthely kifejezés pedig a hajlék vagy a templom első helyiségére utal, ezzel egyértelműsítve, hogy nem a szentek szentjéről van szó.

1. Izrael tábora (5Mó 23:14), később pedig Izrael földje, különösen Jeruzsálem városa. (Vö.: Mt 24:15 és Lk 21:20; figyeld meg a Mt 27:53-ban szereplő szent város kifejezést.) Ott volt Isten szentélye, odahelyezte a nevét, a népe pedig szentnek számított (Ez 21:2). Az egész tábort, később pedig az egész földet, melyet Isten adott a népének, szentnek kellett megőrizni. Akik  tehát hamis istennek ajánlottak fel áldozatot, vagy bármilyen tisztátalan szokást gyakoroltak, azok beszennyezték Isten szentélyét, mely közöttük volt (3Mó 20:3; vö.: 3Mó 18:21, 30; 19:30; 4Mó 5:2, 3; Jr 32:34; Ez 5:11; 23:38).

2. A találkozás sátra, később pedig a templom. Itt minden szent helynek számított, beleértve a hajlék udvarát és a templom udvarait is (2Mó 38:24; 2Kr 29:5; Cs 21:28). Az udvar legfontosabb tartozéka az áldozati oltár és a rézmedence volt. Ezek szent tárgyak voltak. Csak azok léphettek a hajlék udvarába, illetve a templom udvaraiba, akik szertartásilag tiszták voltak. Például egy tisztátalan asszony nem érhetett szent dologhoz, és nem mehetett a szent helyre (3Mó 12:2–4). Nyilvánvalóan már azt is a hajlék beszennyezésének tekintették, ha az izraeliták folyamatosan tisztátalanok voltak (3Mó 15:31). Akik a leprából való megtisztulásért felajánlást akartak bemutatni, csak az udvar kapujáig vitték az áldozatot (3Mó 14:11). Halállal kellett lakolnia annak, aki a hajléknál vagy a templomban tisztátalan létére evett a közösségi áldozatból (3Mó 7:20, 21).

3. A szentek szentje, vagyis a hajlék vagy a templom legbelső része. A 3Mózes 16:2 a következőképpen utal rá: ’a szent hely [héb.: haq·qóʹdhes, ’szent’] a függönyön belül’. Pál bizonyára erre a helyiségre gondolt, amikor arról írt, hogy Jézus belép az égbe. Úgy fogalmazott, hogy Krisztus „nem kézzel készített szent helyre [gör.: haʹgi·a, ’szent’ (helyekre)] lépett be” (Héb 9:24). A Héberek 10:19-ben Pál ’a szent helyről’ (ÚV), „a legszentebbről” (KJ) (szó szerint: szent helyekről [a t. sz. kiválóságot érzékeltet]) beszél.

A hajlékban lévő szentek szentjében csak az aranyból készült szövetségláda volt, melyen két aranykerub volt kiterjesztett szárnyakkal (2Mó 25:10–22; 26:33). Salamon templomában két nagy kerub is volt. Ezeket olajtartalmú fából készítették, és bevonták őket arannyal (1Ki 6:23–28). Azonban a babiloni száműzetés után a szent láda már nem volt a szentek szentjében.

Amikor a főpap a szentek szentjében tartózkodott, kerubok vették körül, hiszen a hajlék sátorlapjainak belső oldalára és a függönyre kerubok voltak hímezve (2Mó 26:1, 31, 33). Salamon templomában cédrusfából készítették a falakat és a mennyezetet, és ezek arannyal voltak beborítva. A falakra kerubokat, pálmákat, tök alakú díszeket és virágokat véstek (1Ki 6:16–18, 29; 2Kr 3:7, 8).

4. Az első, nagyobb helyiség, vagyis a szenthely, mely elnevezés egyértelműsíti, hogy nem a legbelső helyiségről, a szentek szentjéről van szó (2Mó 26:33). Ez a helyiség alkotta az építmény kétharmad részét (1Ki 6:16, 17; 2Kr 3:3, 8). A hajlék szenthelyének d. oldalán volt az arany lámpatartó (2Mó 25:31–40; 40:24, 25), a ny. végében, a szentek szentjét elválasztó függöny előtt helyezkedett el az arany füstölőoltár (2Mó 30:1–6; 40:26, 27), az é. oldalán pedig a jelenlét kenyerének asztala volt (2Mó 25:23–30; 40:22, 23; Héb 9:2, 3). Ezek mellett a tárgyak mellett még más aranyeszközök is voltak ebben a helyiségben, például tálak és lámpabélcsipeszek. A templomban lévő szenthelyen a következők voltak: az aranyoltár, tíz asztal, melyeken a jelenlét kenyere volt, és tíz lámpatartó. Jobb oldalon is, és bal oldalon is öt-öt lámpatartó és asztal állt (1Ki 7:48–50; 2Kr 4:7, 8, 19, 20).

Amikor a pap a hajlék szenthelyén tartózkodott, a sátorlapok belső oldalán a deszkakeretek között és a hajlék tetején színes hímzéssel készített kerubokat láthatott (2Mó 26:1, 15). A szentek szentjének függönye négy, arannyal bevont oszlopra volt erősítve, és erre a függönyre is kerubokat hímeztek (2Mó 26:31–33). A hajlék bejáratára is színes anyagból készítettek leplet (2Mó 26:36). A templomban lévő szenthely falára kerubokat, pálmákat, tök alakú díszeket és virágfüzéreket faragtak, és az egészet bevonták arannyal (1Ki 6:17, 18, 22, 29).

Jelképes értelem: ’A nagyobb és tökéletesebb, nem kézzel készített sátor’ Istennek arra az eljárásmódjára utal, hogy Jézus Krisztus áldozata által szerez engesztelést az emberiségnek. Pál apostol azt írja, hogy Krisztus ennek a nagy szellemi templomnak a szent helyére lépett be „egyszer s mindenkorra”, „és örök szabadítást szerzett nekünk” (Héb 9:11, 12). Amikor Krisztus felment az égbe és megjelent Jehova előtt, arra a helyre lépett be, melyet a hajlék legbelső része, nevezetesen a szentek szentje jelképezett (Héb 9:24, 25). Ezért a hajlék és minden ott végzett szolgálat ’az égi dolgoknak egy mintaképi ábrázolata és árnyéka’ volt (Héb 8:5).

Keresztény alpapok: Mivel Isten lakóhelye egy szentély, vagyis szent hely, a keresztény gyülekezetet is egy szent helyhez, Isten templomához lehet hasonlítani (1Ko 3:17; Ef 2:21, 22). Jézus Krisztusnak a földön élő felkent követőiről az olvasható, hogy „szellemi házzá” épülnek, „hogy szent papsággá” váljanak, illetve, hogy ők ’királyi papságot’ alkotnak (1Pt 2:5, 9). Azokhoz az alpapokhoz hasonlóan, akik az udvarban és a szenthelyen szolgáltak, Istennek ezek a keresztény papjai is szolgálatot végeznek, mégpedig a jelképes oltár előtt, valamint a jelképes szenthelyen. Izrael papjainak tisztának kellett lenniük, ezért amikor a szenthelyen történő szolgálatra készültek, megmosakodtak az udvaron található  rézmedencében (2Mó 40:30–32). Ehhez hasonlóan azok a keresztények, akiket igazságossá nyilvánítottak, ’tisztára mosattak’ (1Ko 6:11). Miközben az izraelita papok a hajlékban végezték a feladataikat, a függönyön és a sátorlapokon maguk körül láthatták a kerubokról készült ábrázolásokat. Ez eszünkbe juttatja, amit az apostol azoknak mondott, akik igazságossá lettek nyilvánítva: „Isten. . . leültetett [minket] együtt az égi helyeken Krisztus Jézussal egységben”, jóllehet ezek a személyek még itt éltek a földön (Ef 2:4–6). A ’királyi papsághoz’ tartozó keresztények a szolgálat végzése során dicséretáldozatot ajánlanak fel (Héb 13:15), Istenhez imádkoznak (az imák a füstölőszerrel vannak összefüggésben; Je 8:4), táplálkoznak a szellemi eledelből, melyet Isten ad (éppen úgy, ahogy a jelenlét kenyerét is megadta a papoknak; Mk 2:26), valamint örvendenek a világosságnak, mely Isten igaz Szavából árad (ezt a Szót a lámpatartóhoz lehet hasonlítani; Zs 119:105). Pál apostol rámutat, hogy ezeknek a keresztényeknek Jézus Krisztus áldozata révén az a reménységük, hogy az igazi „szentek szentjébe”, magába az égbe léphetnek be (Héb 6:19, 20; 9:24; 1Pt 1:3, 4; lásd: SZENT ADOMÁNY; SZENTEK SZENTJE).