A hajlék, később pedig a templom legbelső helyisége; úgy is nevezték még, hogy a legszentebb (2Mó 26:33, Rbi8, lábj.; 1Ki 6:16). Ez a sátorrész kétségkívül kocka alakú volt, minden oldala tíz könyök (4,5 m) hosszú volt. A Salamon templomában lévő szentek szentjének oldalai kétszer ilyen hosszúak voltak, tehát nyolcszor akkora volt a belső tere, mint a hajlékban lévőé (2Mó 26:15, 16, 18, 22, 23; 1Ki 6:16, 17, 20; 2Kr 3:8).

A főpap csak az évenként megtartott engesztelés napján lépett a szentek szentjébe. Soha senki más nem mehetett a szentek szentjét és a szenthelyet elválasztó függönyön belülre (3Mó 16:2). Amikor a főpap a szentek szentjében tartózkodott, kerubok vették körül, hiszen a hajlék sátorlapjainak belső oldalára és a függönyre színes kerubok voltak hímezve (2Mó 26:1, 31, 33). Salamon templomában cédrusfából készítették a falakat és a mennyezetet, és ezek arannyal voltak beborítva. A falakra kerubokat, pálmákat, tök alakú díszeket és virágokat véstek (1Ki 6:16–18, 29; 2Kr 3:7, 8).

A Szentírás feltárja, hogy a főpap az engesztelés napján háromszor lépett a szentek szentjébe: először az illatos füstölőszerhez használt aranyfüstölővel, melyen az oltárról vett tüzes szén volt, másodszor a papi törzs bűneiért felajánlott bika vérével, végül pedig a nép bűneiért felajánlott kecske vérével (3Mó 16:11–15; Héb 9:6, 7, 25). Az állatok vérét az arany szövetségláda elé, a földre hintette, valamint a láda fedelére, melyen aranykerubok voltak, és amely fölött a Jehova jelenlétét jelképező felhő volt (2Mó 25:17–22; 3Mó 16:2, 14, 15). Ebből a felhőből ragyogó világosság áradt, ez volt az egyedüli fényforrás, ugyanis ebben a sátorrészben nem volt lámpatartó.

A pusztai vándorlás idején a hajlékban lévő szentek szentje fölött nappal egy felhő volt, éjjel pedig egy tűzoszlop, melyeket Izrael egész tábora jól láthatott (2Mó 13:22; 40:38; 4Mó 9:15; vö.: Zs 80:1).

A későbbi templomokban nem volt szövetségláda: Nem tudni, hogy mikor és milyen körülmények között tűnt el a szövetségláda. A babilóniaiak bizonyára nem ejtették zsákmányul, amikor i. e. 607-ben kifosztották és lerombolták a templomot, hiszen a láda nincs felsorolva a  Babilonba hurcolt templomi felszerelési tárgyak között (2Ki 25:13–17; Ezs 1:7–11). Sem a Zorobábel által épített második templomban, sem a Heródes által épített még díszesebb templomban nem volt ott a szentek szentjében a szövetségláda. Jézus halálakor Isten úgy juttatta kifejezésre a haragját, hogy előidézte, hogy a szentek szentjét a szenthelytől elválasztó vastag, súlyos függöny kettéhasadjon, felülről az aljáig. A szenthelyen épp szolgálatot végző papok ekkor a saját szemükkel láthatták, hogy a szentek szentjében nincs ott a szövetségláda, mely Isten jelenlétét jelképezte. Isten ezzel megmutatta, hogy többé semmi értéke sincs a zsidó főpapok által bemutatott engesztelési áldozatoknak, és hogy többé nincs szükség a lévita papság szolgálatára (Mt 27:51; 23:38; Héb 9:1–15).

Jelképes értelem: A találkozás sátrában, vagyis a hajlékban lévő szentek szentjében volt a szövetségláda; a láda fedele, melyen két aranykerub volt, Isten trónját szemléltette. Tehát a szentek szentje jelképes értelemben Jehova Isten lakhelyét, magát az eget jelképezte. Ez a hébereknek írt levélből derül ki. Ebben az ihletett levélben Pál párhuzamba állítja azt az eseményt, amikor Izrael főpapja évente egyszer az engesztelés napján bement a szentek szentjébe, azzal az eseménnyel, amikor a nagy Főpap, Jézus Krisztus egyszer s mindenkorra belépett a szentek szentjével jelképezett helyre a bűnért való áldozatával. A levélben ez olvasható: „a második sátorrészbe [a szentek szentjébe] évente egyszer a főpap lép be egyedül, s nem úgy, hogy ne lenne nála vér, amelyet felajánl önmagáért és a nép tudatlanságból fakadó bűneiért . . . Ugyanez a sátor szemléltetés a meghatározott időre, amely most itt van . . . Amikor azonban Krisztus eljött mint azon jó dolgok főpapja, amelyek most már meglettek, a nagyobb és tökéletesebb, nem kézzel készített, azaz nem ebből a teremtésből való sátoron keresztül, nem, nem kecskék és fiatal bikák vérével, hanem saját vérével lépett be egyszer s mindenkorra a szent helyre, és örök szabadítást szerzett nekünk.” „Szükséges volt tehát, hogy az egekben levő dolgok mintaképi ábrázolatait ezek által [a rájuk hintett állatáldozatok vére által] tisztítsák meg, de magukat az égi dolgokat az ilyen áldozatoknál jobbakkal. Mert Krisztus nem kézzel készített szent helyre lépett be, amely másolata a valóságnak, hanem magába az égbe, hogy most megjelenjen az Isten személye előtt értünk” (Héb 9:7–12, 23, 24).

Tehát Jézus Krisztus, a Melkisédek módja szerinti nagy Főpap megvalósította azt, amit az Áron vonalán született izraelita főpapok csak előképi értelemben tudtak véghezvinni, amikor beléptek a földön lévő szentek szentjébe (Héb 9:24). Krisztus szellemi testvérei, a társörökösei, sok erőt merítenek a hébereknek írt levél következő szavaiból: „erős bátorításunk legyen nekünk, akik a menedékhelyre menekültünk, az elénk helyezett reménység megragadására. Ez a reménység a lélek horgonyaként szolgál nekünk; biztos is, szilárd is, és behatol a függönyön belülre, ahová belépett értünk egy előfutár, Jézus, aki főpap lett Melkisédek módja szerint örökre” (Héb 6:18–20).

Pál arra is buzdította ezeket a keresztényeket, hogy bátran, bizalommal közeledjenek Istenhez, és hogy ingadozás nélkül ragaszkodjanak a reménységükhöz. Ezt írta: „Ezért, testvérek, mivel Jézus vére által bátran beléphetünk a szent helyre az úton, amelyet mint új és élő utat felavatott számunkra a függönyön, azaz a testén keresztül, s mivel nagy papunk van az Isten háza felett, járuljunk oda igaz szívvel, a hit teljes bizonyosságában, minthogy szívünket meghintés által megtisztították a gonosz lelkiismerettől, és testünket megmosták tiszta vízzel. Ragaszkodjunk erősen, ingadozás nélkül reménységünk nyilvános kijelentéséhez, mert hű az, aki ígéretet tett” (Héb 10:19–23).