Szellemteremtmények Jehova égi trónjánál (Ézs 6:2, 6). A héber szerá·fímʹ többes számú főnév, amely az ’ég’ jelentésű szá·rafʹ igéből származik (3Mó 4:12). Szó szerint tehát úgy fordítható, hogy ’égők’. Másutt a főnév egyes számban (héb.: szá·ráfʹ) és többesben is földi teremtményekre utal. Ilyenkor „mérges”, „tüzes (gyulladást okozó)” és ’tüzes kígyó’ értelemben használatos (4Mó 21:6, 8, Rbi8, lábj.).

Ézsaiás próféta így írja le nekünk látomását: „Abban az évben pedig, amikor Uzziás király meghalt, láttam Jehovát, amint egy fenséges és kiemelkedő trónon ült, és ruhájának szárnyai betöltötték a templomot. Szeráfok álltak felette. Mindegyiknek hat-hat szárnya volt. Kettővel az arcukat fedték be, kettővel a lábukat fedték be, és kettővel repültek. Így kiáltott az egyik a másiknak: »Szent, szent, szent a seregek Jehovája. Az egész föld teljessége az ő dicsősége.« . . . Akkor így szóltam: »Jaj nekem! Mert olyan vagyok, mint akit elhallgattattak, hiszen tisztátalan ajkú ember vagyok, és tisztátalan ajkú nép között lakom; mert magát a Királyt, a seregek Jehováját látták szemeim!« Ekkor az egyik szeráf odarepült hozzám. A kezében izzó szén volt, amelyet fogóval vett el az oltárról. Megérintette a számat, és így szólt: »Íme, ez hozzáért ajkaidhoz. Vétked eltávozott, és bűnöd engesztelést nyert«” (Ézs 6:1–7).

Magáról Istenről nem kapunk leírást, azt azonban megtudjuk, hogy fenséges ruhájának szárnyai betöltötték a templomot, így már senki sem állhatott volna oda. Trónja nem a földön állt, hiszen nemcsak „fenséges” volt, de ’ki is emelkedett’. Az, hogy a szeráfok „álltak”, azt jelentheti, hogy két szárnyukkal „lebegtek”, miként a felhő is „megállt”, vagyis ott lebegett Jehova sátrának bejáratánál a pusztában (5Mó 31:15). Franz Delitzsch professzor így kommentálja a szeráfok elhelyezkedését: „A szeráfok valójában nem emelkedtek a trónon ülő Személy feje fölé, hanem a köntöse felett lebegtek, amely betöltötte a helyiséget” (Commentary on the Old Testament. 1973, VII. köt. 1. rész, 191. o.). A latin Vulgata nem úgy fogalmaz, hogy „szeráfok álltak [ő]felette”, hanem hogy szeráfok álltak „afelett” (Ézs 6:1, 2).

Magas tisztségük: E hatalmas égi teremtmények angyalok, és nyilván igen magas állást töltenek be Isten elrendezésében, hiszen úgy jelennek meg, mint akik Isten trónjánál szolgálnak. Ezékiel látomásában a kerubok olyanok, mintha kengyelfutók lennének, Isten égi szekerének kísérői (Ez 10:9–13). Az égi tisztségek vagy hatalmi állások gondolata összhangban van a Kolosszé 1:16-tal, amely megemlíti „az egekben és a földön” levő dolgokat, ’láthatókat és láthatatlanokat, legyenek azok trónok vagy felsőbbségek vagy kormányzatok vagy hatalmak’.

Szerepük és feladataik: A szeráfok létszámáról nem esik szó, de az, hogy kiáltottak egymásnak, nyilván azt jelenti, hogy a trón minden oldalán ott voltak, és felelgetős énekkel hirdették Jehova szentségét és dicsőségét, amint egyénenként vagy csoportonként egymás szavait ismételve, vagy egymásnak felelgetve hallatták a következő kijelentés egy-egy részét: „Szent, szent, szent a seregek Jehovája. Az egész föld teljessége az ő dicsősége.” (Vö. azzal, hogy az 5Mó 27:11–26 szerint miként olvasták a Törvényt, és hogyan felelt a nép.) A legfőbb Úr jelenlétében alázatból és szerénységből hat szárnyuk közül kettővel befedték arcukat, és mivel szent helyen voltak, a lábukat is befedték kettővel, így adva meg a kellő tiszteletet az égi Királynak (Ézs 6:2, 3).

A szeráfok Isten szentségét magasztalják kiáltásukkal, ami arra a feladatukra utal, hogy elő kell segíteniük Isten szentségének a hirdetését, és azt, hogy dicsőségét a világegyetem minden részén, így a földön is, elismerjék. Egy szeráf az oltárról vett izzó szénnel megérintette Ézsaiás ajkait, hogy megtisztítsa őt bűnétől és vétkétől. Ez azt jelentheti, hogy a szeráfok munkája valamiképpen összefügg azzal, hogy Isten népe meg legyen tisztítva a bűntől. Ez a megtisztítás azon az áldozaton alapul, amelyet Jézus Krisztus mutatott be Isten oltárán (Ézs 6:3, 6, 7).

Alakjuk a látomásban: A lábakról, szárnyakról és egyebekről szóló leírás a szeráfok esetében jelképesen értendő, mert földi teremtményekre emlékeztető alakjuk csupán képességeiket és szerepkörüket hivatott ábrázolni. Ugyanígy Isten is gyakran úgy beszél magáról jelképesen, mint akinek szemei, fülei és egyéb emberi sajátosságai vannak. János apostol a következő szavakkal mutat rá, hogy egyetlen ember sem tudja, milyen alakja van Istennek: „Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de eddig még nem vált nyilvánvalóvá, mik leszünk. Viszont tudjuk, hogy amikor ő nyilvánvalóvá lesz, olyanok leszünk, mint ő, mert látni fogjuk őt, úgy, amint van” (1Jn 3:2).