A Biblia nem tartalmaz leírást a szeretetvendégségekről, és arra sem tér ki, hogy milyen gyakran rendeztek ilyeneket (Júd 12). Sem az Úr Jézus Krisztus, sem az apostolai nem adtak parancsot a megtartásukra, és nyilvánvaló, hogy nem tekinthetők kötelező érvényű vagy mindenkor érvényes elrendezéseknek. A szeretetvendégségek némelyek szerint olyan lakomák voltak, ahova a jómódú keresztények meghívták szegény hívőtársaikat. Apátlan gyermekek és özvegyek, gazdagok és kevésbé vagyonosak együtt részesültek a bőségesen megterített asztal javaiból a testvéri összetartozás szellemében.

A II. és III. században élt író, Tertullianus leírja, hogyan zajlottak le a szeretetvendégségek. Elmondja, hogy a résztvevők, mielőtt étkezéshez telepedtek, imádkoztak Istenhez. Mértékkel ettek és ittak, csak éhségük és szomjuk csillapítására, emlékezve rá, hogy még éjszaka is imádniuk kell az Istent. Úgy beszélgettek egymással,  mint akik tudják, hogy az Úr figyel. Mindenki énekelt egy éneket, és a lakoma imával zárult (Védőbeszéd. XXXIX., 16–18.).

Kezdetben jó szándékkal rendeztek ilyen vendégségeket, ami abból is látszik, hogy az a·gaʹpé szóval utaltak rájuk. A görögben az a·gaʹpé fejezi ki a legmagasabb rendű, alapelveken nyugvó szeretetet. Erre utalva írja a Biblia, hogy „az Isten szeretet” (1Jn 4:8). A Galácia 5:22 felsorolása szerint ez a szeretet a szellem gyümölcséhez tartozik, és az 1Korintusz 13:4–7 részletesen is ír róla.

Nem az Úr vacsorája: Semmi sem látszik indokolni, hogy az ilyen szeretetvendégségeket az Úr vacsorájával, az emlékünneppel hozzuk összefüggésbe, ahogy azt némelyek teszik, mondván, hogy a szeretetvendégségekre az emlékünnep megtartása után vagy azt megelőzően került sor. Az Úr vacsorája évenkénti ünnep, amelynek minden esztendőben ugyanazon a napon, niszán holdhónap 14-én jön el az ideje, míg szeretetvendégségeket, úgy tűnik, gyakran rendeztek, és nem feltétlenül szabályos időközönként. Pál elítélte az amiatti helytelenségeket, hogy ki-ki a saját vacsorájával jelent meg ott, ahol az Úr vacsoráját kellett megtartani, majd ezt írta: „De hiszen van nektek házatok az evésre meg az ivásra, nem? . . . Ha valaki éhes, otthon egyen” (1Ko 11:22, 34). Ezt az estét kellő komolysággal kellett megünnepelni, és el kellett gondolkodni a jelentőségén. Nem annak volt itt az ideje, hogy egyenek és igyanak az összejöveteli helyen.

A szeretetvendégségek azokkal az alkalmakkal sem azonosak, amelyekről a Cselekedetek 2:42, 46 és 20:7 úgy ír, mint ’étkezésekről’ (’a kenyér megtöréséről’, Kár.). Akkoriban a kenyeret általában vékony lepényformára sütötték. A kovásztalan kenyér ezenkívül még törékeny is volt. A kenyeret nem vágták, hanem törték, így alakult ki a ’kenyérmegtörés’ kifejezés, amellyel gyakran a szokásos étkezéseken való részvételre utaltak (Cs 2:46, Kár., vö.: ÚV).

Visszaélések: Mivel a szeretetvendégségek fizikai táplálkozást foglaltak magukban, némelyek, akikből hiányzott a helyes szellemi szemléletmód, többféleképpen is kezdték kihasználni azokat. Minthogy e lakomák csak szokássá váltak, és sem az Úr Jézus Krisztus, sem az apostolai nem adtak parancsot a megtartásukra, később meg is szűntek. Júdás szavaiból kiderül, hogy egyesek rossz indítékból vettek részt rajtuk: „Ők a víz alatt rejtőző sziklák a szeretetvendégségeiteken, miközben együtt vendégeskednek veletek; pásztorok, akik magukat legeltetik félelem nélkül” (Júd 12). Péter utal is arra, hogy miként vegyülnek el a gonosztevők és a hamis tanok tanítói az igaz keresztények között, amikor ezt írja: „Gyönyörnek tartják a nappali fényűző életet. Szennyfoltok és szeplők ők, akik határtalan gyönyörűséggel engedik át magukat megtévesztő tanításaiknak, miközben együtt vendégeskednek veletek” (2Pt 2:13). Bár a keresztények mind a mai napig kellemesen érzik magukat egymás társaságában, és erejükhöz mérten anyagilag is támogatják hívőtársaikat, semmi sem indokolja, hogy a keresztény gyülekezet újraélessze a szeretetvendégségek szokását (Jk 1:27; 2:15).