Az a cselekvés, amikor valaki sértően beszél mással, szitkot szór rá.

Ha egy izraelita szidalmazta vagy megátkozta a szüleit, akkor halálbüntetést érdemelt (2Mó 21:17; Mt 15:4; Mk 7:10). A szülők szóbeli bántalmazásához hasonlóan a fizikai bántalmazásuk ugyanúgy rosszindulatból fakadt, ezért ugyanazt a büntetést szabták ki érte (2Mó 21:15). Mivel a családban a szülők képviselik Jehovát a gyermekek előtt, az a fiú, aki szidalmazta a szüleit, tulajdonképpen Istent szidalmazta. (Vö.: 2Mó 20:12.)

Izrael elöljárói felé is kellő tiszteletet kellett mutatni. Ezért volt az, hogy Pál apostol – bár igazságtalanul bántak vele – bocsánatot kért, amiért tudtán kívül olyan szavakkal illette a főpapot, melyeket mások sértőnek találtak (2Mó 22:28; Cs 23:1–5).

Az első századi keresztények semmilyen körülmények között sem szidalmazhattak másokat (1Ko 6:9, 10; 1Pt 3:8, 9). Ha valaki rendszeresen és szándékosan lekicsinylően beszélt másokkal, ki kellett zárni a gyülekezetből (1Ko 5:11–13).

Jézus Krisztus követőit gyakran szidalmazták, mivel a tevékenységük és az üzenetük miatt jelentéktelennek és népszerűtlennek számítottak a világban. (Vö.: Jn 9:28, 29; 17:14; 1Ko 1:18; 4:11–13.) De nem fizethettek vissza a velük ellenséges személyeknek szidalmazással. Ebben Krisztus Jézus mutatott nekik példát (1Pt 2:21, 23). Őt azzal vádolták, hogy borivó, nagyétkű, az Ördög cinkosa, a sabbat megszegője és Isten káromlója, de nem vágott vissza a vádlóinak, és nem szidalmazta őket (Mt 11:19; 26:65; Lk 11:15; Jn 9:16). Amikor Pilátus előtt hamis vádakkal illették, Jézus csendben maradt (Mt 27:12–14). Ha a keresztények utánozzák Jézus példáját, akkor jó hatással lehetnek néhányakra, akik ellenségesek velük. Ezek a személyek felismerhetik, hogy minden ok nélkül becsmérelték a keresztényeket, sőt, idővel ők maguk is Isten dicsőítőivé válhatnak. (Vö.: Ró 12:17–21; 1Pt 2:12.)

A keresztényeknek oda kellett figyelniük arra, hogy jó legyen a magaviseletük, és ne adjanak szükségtelenül okot az ellenségeiknek arra, hogy szidalmazzák őket. Pál apostol is ezt emelte ki, amikor a gyülekezetben lévő fiatalabb özvegyekről írt. Mivel ők könnyen pletykálkodókká és mások dolgába avatkozókká válhattak, Pál arra buzdította őket, hogy menjenek férjhez, és azzal kössék le magukat, hogy gyermekeket nevelnek, és háztartást vezetnek. Ha feleségként elfoglaltak voltak, akkor nem adtak alkalmat egyetlen ellenszegülőnek sem, hogy szidalmazza a keresztényeket, azt állítva, hogy pletykálkodók és mások dolgába avatkozók (1Ti 5:13, 14).

Néhányan azok közül, akik nem tartottak Jézus Krisztussal a földi szolgálata idején, a tetteik által megmutatták, hogy tulajdonképpen az ’ő oldalán’ állnak, és nem fognak egyhamar csatlakozni azokhoz, akik ellenszegülnek neki, és szidalmazzák őt. Ez volt igaz arra az emberre is, aki Jézus nevét használva démonokat űzött ki, nyilván annak köszönhetően, hogy Istentől erőt kapott ehhez. János és mások úgy vélték, hogy meg kell állítani ezt az embert, mert nem ment velük. De Jézus ezt mondta: „Ne próbáljátok megakadályozni őt ebben, mert nincsen senki, aki hatalmas cselekedetet visz véghez az én nevemben, és mindjárt képes lenne szidalmazni engem [szó szerint: ’rosszat mondani rólam’]” (Mk 9:38–40). Amikor Jézus ezt mondta, a zsidó gyülekezet még Isten elismerését élvezte, a keresztény gyülekezet pedig még nem lett megalapítva. (Vö.: Mt 16:18; 18:15–17.) Ezenkívül Jézus nem várta el, hogy mindegyik hívő vele tartson, bárhova megy is (Mk 5:18–20). Tehát ha egy zsidó, Isten szövetséges népének az egyik tagja hatalmas cselekedeteket vitt véghez Jézus nevében, az azt jelentette, hogy Isten kegyét élvezi. Ám a keresztény gyülekezet létrejötte után azoknak, akik szerették volna elnyerni Isten kegyét, csatlakozniuk kellett ehhez a gyülekezethez,  Jézus Krisztus hűséges követőiként. (Vö.: Cs 2:40, 41.) Ezután, ha valaki hatalmas cselekedeteket vitt véghez Jézus nevében, az többé már nem bizonyította azt, hogy Krisztus oldalán áll, és azt sem garantálta, hogy nem követi el azt a vétket, hogy szidalmazza Isten Fiát (Mt 7:21–23; lásd: BECSMÉRLŐ BESZÉD; KÁROMLÁS).