A „tábor” jelentésű héber szó (ma·chaneʹ) a chá·náʹ alapigéből ered, amelynek a jelentése: ’(le)táborozik; tábort üt’ (Bí 15:9; 2Mó 14:2; 1Mó 33:18). A Szentírás mindezeket a kifejezéseket a következő értelemben használja: nomád népek ideiglenes tartózkodási helye (1Mó 32:21; 33:18); az izraeliták átmeneti lakóhelye a pusztai vándorlás során, amikor is sátrakban laktak (4Mó 2:17); illetve egy hadsereg védelmét szolgáló létesítmény (2Ki 25:1). A „tábor” szó görög megfelelője a pa·rem·bo·léʹ. (Lásd: SEREG.)

Izrael tábora: Izrael nem rendezetlen, fegyelmezetlen tömegként vonult ki Egyiptomból, hanem jól szervezett „csatasorban”, úgy, ahogyan az ’Jehova seregéhez’ illik (2Mó 13:18; 12:41; 6:26). Ez a csatasorban vonuló tömeg feltehetően olyan volt, mint egy öt részből álló sereg. Volt előhada, derékhada, utóhada és két szárnya. Az idő tájt az izraeliták még patriarchális társadalomban éltek, ami abból is látható, ahogyan kijelölték, milyen sorrendben vonuljanak a törzsek és a családok. A patriarchális társadalomban az volt a szokás, hogy a szolgákat és azokat, akik csatlakoztak a családhoz, a háznép tagjainak ismerték el. Valószínű hát, hogy a „sok elegy nép”, amely elhagyta Egyiptomot, elvegyült a törzsek, a nagycsaládok és a családok között (2Mó 12:38; 4Mó 11:4; 5Mó 29:11).

Attól kezdve, hogy felállították a hajlékot, nagyjából a második év kezdetétől fogva, a tábort Isten utasításai alapján osztották fel. A központi helyet betöltő hajlék, azaz Jehova jelenlétének a  sátra, az udvarával együtt, szó szerint is a tábor közepén helyezkedett el. A hajlék bejárata K felé nézett, azon az oldalon táborozott Mózes, Áron és a papok (4Mó 3:38). A többi lévita (22 000 férfinemhez tartozó személy, akik egy hónaposnál idősebb voltak) a hajlék további három oldalán ütött tábort: a kehátiták D-en, a gersoniták Ny-on, a méráriták pedig É-on (4Mó 3:23, 29, 35, 39). E két utóbbi csoportnál bizonyos holmik voltak, illetve azok a szekerek és állatok, amelyekkel a hajlékot és annak felszerelési tárgyait szállították. Tehát azok, akiknek az volt a feladatuk, hogy Jehova szentélyénél szolgáljanak, a hajlék közelében, illetve a körül éltek. Így egy fajta kordont alkottak, nehogy bárki, aki nem volt lévita, behatoljon arra a területre, és nehogy ’harag legyen a közösség ellen’ (4Mó 1:53; 7:3–9).

A léviták sátrai mögött táborozott a 12 törzs négyszög alakzatban a négy égtáj irányában. A jelek szerint a népnek meglehetősen nagy távolságra kellett lennie a hajléktól. Vannak olyan szövegmagyarázók, akik szerint kb. 900 m-re, mert például amikor a nép megkezdte az átkelést a Jordánon, „mintegy kétezer könyöknyi” távolságnak kellett lennie köztük és a szövetségláda között (Jzs 3:4). A 12 törzs négy nagy részre volt felosztva, és ezek a részek mind a közepükön elhelyezkedő törzsről kapták a nevüket. A hajléktól K-re lévő háromtörzsenkénti beosztású tábort tehát Júdáról nevezték el, és Júda egyik oldalán Issakár, másik oldalán Zebulon táborozott (4Mó 2:3–8). Amikor létrejött ez az elrendezés i. e. 1512-ben, Júda háromtörzsenkénti beosztású táborában az életerős férfiaknak (húszévestől fölfelé) a létszáma 186 400 volt (4Mó 1:1–3; 2:9). Az óramutató járásával egyező irányban, D-en, Rúben háromtörzsenkénti beosztású tábora következett, egyik oldalán Simeon törzsével, másik oldalán Gád törzsével; a hadakozó férfiak száma 151 450 volt (4Mó 2:10–16). Az ebben a két táborban lévők, K-en és D-en, a lévitákkal együtt, Jákob azon leszármazottai voltak, akiket Lea, illetve Lea szolgálólánya, Zilpa szült neki (1Mó 35:23, 26). Érdekes, hogy Rúben törzse és a kehátiták is a szentélytől D-re táboroztak, ami magyarázatot ad arra, miért lehetett olyan szoros kapcsolat a Rúben fiai közül való két lázadó, Dátán meg Abirám és a kehátita Kórah között (4Mó 16:1). Ny-ra Efraim háromtörzsenkénti beosztású tábora volt, egyik oldalán Manassé törzsével, másik oldalán Benjámin törzsével. Ők mind Ráhel leszármazottai voltak, és a hadakozó férfiak száma 108 100 volt (4Mó 2:18–24). Végül É-on Dán háromtörzsenkénti beosztású tábora helyezkedett el, Áser, illetve Naftali törzsével együtt, és a hadakozó férfiak összesen 157 600-an voltak (4Mó 2:25–31). A Dán és Naftali törzséhez tartozók Ráhel szolgálójának, Bilhának a leszármazottai voltak, az Áser törzséhez tartozók viszont Lea szolgálójának, Zilpának a gyermekei voltak (1Mó 35:25, 26).

Izrael tábora hatalmas volt. Az előbb említett számadatok alapján összesen 603 550 hadakozó férfi volt, rajtuk kívül pedig voltak még nők, gyermekek, idősek, fogyatékossággal élők, 22 000 lévita és az idegenek, a „sok elegy nép”. Tehát a teljes tábor 3 millió vagy még ennél is több főt számlálhatott (2Mó 12:38, 44; 4Mó 3:21–34, 39). Nem tudjuk pontosan, mekkora területen feküdhetett egy ekkora tábor; a becslések nagyon eltérőek. Amikor a tábort Jerikóval szemben, Moáb síkságán állították fel, a Szentírás beszámolója szerint „Bét-Jesimóttól Ábel-Sittimig” húzódott (4Mó 33:49).

A tábor alaprajzát általában téglalap vagy négyzet alakúnak ábrázolják; az ilyen alakú tábor állítólag célszerűbb és biztonságosabb. A tábornak voltak határai, ami látható azokból a kifejezésekből, hogy a nép tagjai kimentek a táborból, illetve bementek oda (3Mó 13:46; 16:26, 28; 17:3). Voltak ’kapuk’, vagyis olyan pontok, ahol be lehetett menni (2Mó 32:26, 27). Josephus arról számol be, hogy a táborban a sátrak között utak húzódtak (A zsidók története. III. könyv, 12. fej., 5. bek.). Mindez tervezést és szervezést igényelt, amennyiben az izraeliták gyorsan fel akarták verni a sátraikat egy-egy új helyen, késedelem nélkül, és a lehető legkisebb erőfeszítés árán.

Az ’atyai háznépek jelei’ segítettek, hogy mindenki megtalálja a helyét a táboron belül (4Mó 2:2). A ’háromtörzsenkénti beosztásnak’ fordított héber deʹghel szó ’zászlót’ is jelenthet (pl. Én 2:4), és feltételezhető, hogy a törzseknek is, és a családoknak is voltak jeleik. A Biblia nem közli, milyenek voltak ezek a jelek, és azt sem, hogy hány darab volt belőlük.

Jehova táborát nagyon hatékonyan igazgatták. A teokratikus elrendezésen belül voltak olyan személyek, akik tízek, ötvenek, százak, illetve ezrek elöljáróiként szolgáltak. Ők mind ’derék, istenfélő, megbízható férfiak voltak, akik gyűlölték a tisztességtelen hasznot’ (2Mó 18:21; 5Mó 1:15). Mint vezetők megfelelően felvigyázták és segítették a népet, pártatlanul hoztak ítéletet, ezenkívül gyorsan lehetett általuk kommunikálni a nép egészével. Meghatározott trombitaszóval hívták a találkozás sátrához az egész közösséget, vagy olykor csak az ezrek elöljáróit, akik a törzseket képviselték (4Mó 1:16; 10:2–4, 7, 8).

 Egy részletes törvénygyűjtemény szabályozta a tábori élet mindennapjait. A táborban lakók egészségét és a tábor tisztaságát higiéniai szabályok óvták. A leprásoknak és azoknak, akiknek fertőző betegségük vagy folyásuk volt, valamint azoknak, akik holttestet érintettek, a táboron kívül kellett tartózkodniuk mindaddig, amíg meg nem állapították róluk, hogy tiszták (4Mó 5:2, 3). A halottakat ugyancsak a táboron kívül temették el (3Mó 10:4, 5). Az égő áldozatok hamuját és bizonyos áldozatok tetemét szintén a táboron kívülre kellett vinni (3Mó 4:11, 12; 6:11; 8:17). A bűnözőket a táboron kívül végezték ki (3Mó 24:14; 4Mó 15:35, 36), emellett a hadifoglyoknak és a háborúból visszatérteknek is a táboron kívül kellett maradniuk, amíg le nem telt a tisztulási időszakuk (4Mó 31:19).

Az, ahogyan ez a hatalmas tábor egyik helyről a másikra vonult (Mózes kb. 40 táborhelyet említ a 4Mózes 33. fejezetében), ugyancsak ámulatba ejtő szervezettséget tükröz. Mindaddig, amíg a felhő a hajlék fölött nyugodott, a tábor nem mozdult. Amikor a felhő elindult, a tábor is útnak indult. „Jehova utasítására táboroztak le, és Jehova utasítására indultak útnak” (4Mó 9:15–23). Két darab, vert ezüstből készített trombita megfújásával jelezték a tábornak Jehova ezen utasításait (4Mó 10:2, 5, 6). Valahányszor táborbontás volt, meghatározott hullámzó trombitaszót fújtak. Erre először „a második évben [i. e. 1512-ben], a második hónapban, a hónap huszadik napján” került sor. Legelöl vitték a szövetségládát, azután az első háromtörzsenkénti beosztású tábor, Júda indult, utána Issakár, majd Zebulon. Őket a gersoniták és a méráriták követték, akik a hajléknak azokat a felszereléseit vitték, melyeket rájuk bíztak. Majd Rúben háromtörzsenkénti beosztású tábora jött, Simeonnal és Gáddal maga mögött. Utánuk a kehátiták a szentéllyel, majd a harmadik háromtörzsenkénti beosztású tábor, Efraim, azután Manassé és Benjámin. Végül utóvédként Dán törzse következett, Áser törzsével és Naftali törzsével. Ennélfogva a két legnagyobb számú és legerősebb táborrész ment elöl és hátul (4Mó 10:11–28).

„Elvonultak hát Jehova hegyétől háromnapi járásnyira. . . És Jehova felhője felettük volt” (4Mó 10:33, 34). A Bibliából nem derül ki, milyen hosszú sorban és milyen iramban vonultak az izraeliták, élükön a felhővel, illetve az sem, hogy naponta mekkora távolságot tettek meg. A kisgyermekekkel és a nyájakkal bizonyára csak lassan tudtak haladni. E három napig tartó vonulás közben, arra a pár éjszakára, valószínűleg nem táboroztak le a meghatározott módon, a hajlékot is felállítva, csupán annyi előkészületet tettek, amennyi szükséges volt ahhoz, hogy egyenek és aludjanak.

Katonai táborok: Hadviselésről szóló szövegkörnyezetben a „tábor” szónak különféle jelentései vannak. Jelölhet például főhadiszállást, azaz támaszpontot, ahonnan portyákra indulhattak. Gilgál és Siló is ilyen helyszín volt (Jzs 4:19; 5:10; 9:6; 10:6, 15, 43; 18:9; Bí 21:12). Vagy olykor magát a sereget is jelenthette, és nem azt a helyet, ahol a sereg tagjai éjszakára sátrat vertek (Jzs 10:5; 11:4, 5). A ’táborba szállni’ egy város ellen, illetve a ’tábort ütni’ egy várossal szemben kifejezések azt jelentik, hogy egy sereg háborút vív egy várossal. És ehhez hasonlóan a ’letáborozik’ ige is arra utal, hogy a csapatok felkészülnek a csatára (Bí 9:50; 1Sá 11:1; 28:4; 2Ki 25:1).

Számos tényező befolyásolta a tábor helyszínének a kiválasztását. A magasan fekvő területek, ahová nehezen lehetett feljutni, természetes védelmet nyújtottak, ezért ezeket nem kellett annyira védeni, mint egy nyílt, könnyen megtámadható terepet (1Sá 26:3). Fontos volt, hogy a tábornak legyen vízellátása (2Ki 3:9). Józsué például megverte azokat a szövetséges királyokat, akik Mérom vizeinél táboroztak (Jzs 11:5). Gedeon seregei Haród kútjánál vertek tábort (Bí 7:1), Dávid hadseregének az egyharmada pedig Bésor völgyében táborozott, míg a társaik vissza nem tértek győztesen (1Sá 30:9, 10).

Előfordult, hogy málhákból, szekerekből és állatokból védelmet nyújtó táborgyűrűt hoztak létre; alighanem Saul is ilyet állíttatott (1Sá 26:5, 7). Az olyan seregek, amelyeknek voltak harci szekereik, azokkal vették körül a táborukat. A hosszabb időre felállított táborokat néha úgy védték, hogy árkot ástak és földsáncot emeltek köréjük. A csatákat általában nem a táborhelyen vívták, hacsaknem rajtaütésszerű támadásokról volt szó (Jzs 11:7). Ezért rendszerint nem készítettek kiterjedt árokrendszert, illetve nem építettek masszív falakat a táborok köré.

A történelmi feljegyzések némi betekintést nyújtanak abba, hogy a bibliai időkben milyenek voltak a pogány népek táborai. Például II. Ramszesz egyiptomi tábora pajzsokkal volt körülbástyázva. Az asszírok erődszerű táborai többnyire kör alakúak voltak, falakkal és tornyokkal megerősítve. A perzsa táborokban a sátrak mind K felé néztek, magát a tábort pedig árkok és töltések védték. A görög katonai táborok is kör alakúak voltak, és a tábor közepén a parancsnoki sátor állt. Amikor pedig a római hadsereg táborozott le, nagy árkot ástak az egész tábor körül.