Egy általános, építészetben használt építőanyag, megkeményített sár vagy agyag. A téglát (héb.: levé·náʹ) ősidők óta széles körben használják a bibliai tájakon. Az ókori Bábel építői olyan helyet választottak a városépítéshez, ahol nem volt kő elérhető közelségben, így téglákat használtak helyette, és bitumen szolgált nekik habarcs gyanánt. A téglákat nyilvánvalóan kemencében szárították ki, vagyis ’kiégették’ őket (1Mó 11:3). Az ókori Egyiptomban a szolgasorban lévő izraelitáknak téglákat kellett készíteniük. Később még nehezebbé tették a dolgukat azzal, hogy nekik kellett összegyűjteni a szalmát, és mégis ugyanannyi téglát kellett adniuk (2Mó 5:7–19). Az Ígéret földjén is használtak téglákat az építkezések során, noha úgy tűnik, hogy inkább a köveket részesítették előnyben (Ézs 9:10). Bár tömérdek kő volt Palesztina hegyvidékes részein, bizonyos területeken kevés volt a jó minőségű, építésre alkalmas kő. Az alacsonyan fekvő területeken ezért nemcsak a városfalakat építették téglából, hanem a lakóházakat is. Ez volt a helyzet Jerikó és Ecjon-Geber esetében is. Szíria és Palesztina egyes részein még napjainkban is épülnek olyan házak, melyek részben faragott kövekből, részben pedig nap szárította téglákból állnak. A faragott köveket azokhoz a falakhoz használják, amelyek leginkább ki vannak téve a zord téli viharoknak.

A tégla készítésekor először eltávolították a sárból vagy agyagból a szennyező anyagokat, majd apróra vágott szalmát vagy más növényi rostokat adtak a keverékhez. Ez egyértelműen látszik az ókori Egyiptomból származó Anastasi Papiruszok egyikéből, amely ezt mondja: „Nem volt senki, aki téglát vessen, és nem volt szalma a környéken” (A. Erman: Life in Ancient Egypt. 1894, 117. o.). Noha találtak olyan téglákat Egyiptomban, amelyekben nem volt szalma, ez nyilván kivételes eset volt, és nem hozható fel bizonyítékként arra, hogy az izraeliták szalma nélkül készítettek volna téglákat, miután megparancsolták nekik, hogy maguk szerezzék be a szalmát. A közelmúltban végzett kísérletek alapján, ha szalmát adnak az agyaghoz, akkor az könnyebben formálhatóvá válik, és az ebből készült téglák háromszor erősebbek lesznek.

A sár vagy agyag és a szalma keverékét bevizezték, megtaposták, majd kézzel megformázták, vagy négyoldalú, fából készült ’téglavetőbe’ (héb.: mal·bénʹ) tették (Ná 3:14). A téglavető oldalát valószínűleg száraz földdel szórták be, hogy így könnyen ki lehessen venni belőle a téglát. Amikor a tégla még nedves volt, gyakran beleütötték az uralkodó király jelét. Ezután száradni hagyták a napon, vagy kemencében kiégették.

Babilóniában a téglákat általában kemencében égették ki, és rendszerint a városfalak és a paloták falainak, illetve padlóinak építéséhez használták őket. Néha nap szárította téglákból építették az épületek belső részeit, vagy a több mint egy méter vastagságú falban egymást váltották az égetett, illetve a napon szárított téglák rétegei. Egyiptomban, Asszíriában és Palesztinában elterjedtebb volt a napon szárított téglák használata. Ezekhez képest a kemencében égetett téglák jobb minőségűek voltak. A napon szárított tégla gyakorta szétmállott, ha ki volt téve árvizeknek vagy a nyári nap perzselő hőségének. Egyes esetekben azonban a napon szárított téglák nagyon tartósnak bizonyultak, hiszen évszázadokon keresztül fennmaradtak; ilyenek például Ecjon-Geber téglái. (Lásd: ÉGETŐKEMENCE.)

A napon szárított téglák széles körű használata magyarázatot ad arra, hogy bizonyos ókori városok helye miért maradt évszázadokon át felfedezetlen. A hajdani városok szétporladt téglái olyan földdombokká váltak, amelyek nem ütnek el a környező talajtól. A Palesztina és Szíria területén lévő dombok gyakran városok romjait rejtik.

A téglák nagymértékben különböztek formájukban és méretükben. Egyiptomban a négyszög alakúak terjedtek el, és ék alakú téglákat használtak boltívek kialakításához. Az egyiptomi téglák hozzávetőleg 36–51 cm hosszúak, 15–23 cm szélesek és 10–18 cm vastagok voltak.  Babilóniában találtak négyzet, téglalap, háromszög és ék alakú téglákat is. Azonban a későbbi időkben, Nabukodonozor uralkodásának idejétől kezdve általában négyzet alakúakat használtak, amelyeknek kb. 30 cm hosszú volt az oldaluk.

A téglák, melyeken az izraeliták áldozati füstöt füstölögtettek Ézsaiás idejében, jelentheti az áldozat bemutatásának helyszínén lévő téglás padlót vagy tetőcserepet (Ézs 65:3).