„Az államhatalomtól felállított kötelező erejű írott szabály, amely a társadalom életének v[ala]mely viszonylatában meghatározza az állam polgárainak jogait és kötelességeit . . . A társadalomban, ill. a társadalmi élet vmely területén tanúsítandó helyes magatartás és cselekvés vmely tekintély, szokás v. tapasztalás, esetleg ésszerű elvek alapján kialakult normáinak, szabályainak összessége v. azok közül egy . . . Istentől eredőnek tartott vallási és erkölcsi norma” (ÉrtSz.). Bibliai értelemben a törvény Isten parancsolatára vagy akaratának kinyilatkoztatására, valamint ezek összességére utal. Vonatkozhat egy fajta mércére is, mely megmutatja, hogy hogyan helyes élni, vagy mi számít helyes viselkedésnek, különösen abból a szempontból, hogy mit követel meg Isten akarata, a lelkiismeret vagy az erkölcsi érzék, illetve az igazságérzet.

A „törvény” szó a Héber Iratokban elsősorban a héber tó·ráʹ szó fordításaként jelenik meg, mely a ’mutat, tanít, oktat’ jelentésű já·ráʹ igével rokon. Olykor az arámi dáth fordításaként használják (Dá 6:5, 8, 15). A Katolikus fordítás még más szavakat is „törvény”-nek ad vissza: a mis·pátʹ (bírói döntés, ítélet) és a mic·wáʹ (parancsolat) szót. A Görög Iratokban a neʹmó igéből (juttat, kioszt) eredő noʹmosz szót fordítják „törvény”-nek.

Jehova Istenről elmondható, hogy tőle származik minden törvény, ő a Legfőbb Törvényadó (Ézs 33:22), a Szuverén Úr, aki hatalmat ruház át másokra (Zs 73:28; Jr 50:25; Lk 2:29; Cs 4:24; Je 6:10), és akinek az engedélye vagy beleegyezése nélkül senki sem gyakorolhat hatalmat (Ró 13:1; Dá 4:35; Cs 17:24–31). Trónjának szilárd alapja az igazságosság és az ítélet (Zs 97:1, 2). Isten akarata – melyet kijelent – a teremtményei számára törvény. (Lásd: PERES ÜGY.)

Törvény az angyaloknak: Az angyalok, akik magasabb rendűek, mint az ember, alá vannak rendelve Isten törvényének és parancsolatainak (Héb 1:7, 14; Zs 104:4). Jehova még az ellenségének, Sátánnak is parancsolt, és őt is korlátozta a tevékenységében (Jób 1:12; 2:6). Mihály, az arkangyal elismerte és tiszteletben tartotta, hogy Jehova a Legfőbb Bíró, amikor ezt mondta az Ördöggel vitatkozva: „Dorgáljon meg téged Jehova!” (Júd 9; vö.: Za 3:2). Jehova Isten az összes angyalt a megdicsőült Jézus Krisztus hatalma alá vetette (Héb 1:6; 1Pt 3:22; Mt 13:41; 25:31; Fi 2:9–11). Így aztán egy angyali követ Jézus parancsára küldetett el Jánoshoz (Je 1:1). Az 1Korintusz 6:3-ban Pál apostol azt mondja Krisztus szellemi testvéreiről, hogy angyalokat fognak ítélni, és nyilván azért fogalmazott így, mert valamilyen módon részt fognak venni a gonosz szellemek feletti ítélet végrehajtásában.

A teremtésműben érvényesülő törvények: A törvény szó egyik meghatározásaként A magyar nyelv értelmező szótára azt írja, hogy „a jelenségek lefolyásában érvényesülő szabályszerűség”, természeti törvény. Mivel Jehova a Teremtője mindennek, ami az égben és a földön van (Cs 4:24; Je 4:11), ezért ő törvényeket alkotott, amelyek irányítják az egész teremtésművet. A Jób 38:10 beszél a tengerre vonatkozó ’rendelkezéséről’; a Jób 38:12 azt írja, hogy ’parancsol a reggelnek’; a Jób 38:31–33 pedig felhívja a figyelmet arra, hogy a csillagok csillagképekbe vannak rendezve, és hogy az ’egeknek törvényei’ vannak. Ugyanez a fejezet rámutat, hogy Isten ura a világosságnak, a hónak, a jégesőnek, a felhőknek, az esőnek, a harmatnak és a villámoknak. Majd a folytatásban a 39–41. fejezetek bemutatják, hogyan gondoskodik Isten az állatvilágról, valamint feltárják, hogy az állatok világrajövetelét, életfolyamatait és szokásait Isten rendelkezései szabályozzák, nem pedig holmi evolúciós „adaptáció”, azaz alkalmazkodás eredményei. Igazából amikor Isten megteremtette az élő szervezeteket, akkor ő ültette beléjük azt a törvényszerűséget, hogy mindegyik „a maga neme szerint” szaporodjon. Ez pedig kizárja az evolúciót (1Mó 1:11, 12, 21, 24, 25). Az ember is a maga „képmására és hasonlatosságára” nemzett fiakat (1Mó 5:3). A Zsoltárok 139:13–16 egy gyermek embrionális fejlődését írja le az anyaméhben, és úgy fogalmaz, hogy az embrió minden része be van írva Jehova ’könyvébe’, még mielőtt ezek a részek létrejönnének. A Jób 26:7 kijelenti, hogy Jehova ’a semmire függesztette a földet’. A tudósok mai álláspontja szerint a föld helyzetét a világűrben elsősorban a gravitációs erő és a centrifugális erő kölcsönhatása határozza meg.

Törvény Ádámnak: Az Éden-kertben Isten a feladataikkal kapcsolatban a következőkre  adott parancsot Ádámnak és Évának: 1. töltsék be a földet, 2. hajtsák uralmuk alá és 3. uralkodjanak a többi élőlény fölött, éljenek azok akár a földön, akár a tengerben vagy a levegőben (1Mó 1:28). Törvényeket kaptak az étrendjükre vonatkozóan, melyek lehetőséget adtak arra, hogy gyümölcsöket és magot hozó növényeket egyenek (1Mó 1:29; 2:16). Isten azonban megtiltotta Ádámnak, hogy egyen a jó és rossz tudásának a fájáról (1Mó 2:17), és erről a parancsról Évának is volt tudomása (1Mó 3:2, 3). A Szentírás úgy beszél Ádámról, hogy törvényszegő és vétkes, mert megszegett egy Isten által kijelentett törvényt (Ró 5:14, 17; 4:15).

Törvények Noénak; patriarchális törvény: Noé a bárka építésére és a családja megmentésére vonatkozóan kapott parancsokat (1Mó 6:22). Az özönvíz után törvényeket kapott, melyek lehetővé tették, hogy az ember húst is egyen; kimondták, hogy az élet, és ennélfogva a vér, amelyben az élet van, szent; megtiltották a vér fogyasztását; elítélték a gyilkosságot; valamint hatályba léptették ezért a bűntettért a halálbüntetést (1Mó 9:3–6).

A patriarcha volt a család feje és irányítója. Jehovát a legkiemelkedőbb Családfőnek, vagyis Patriarchának nevezik, ő ’az Atya, akinek köszönheti minden család a nevét az égben és a földön’ (Ef 3:14, 15). Noé, Ábrahám, Izsák és Jákob kiemelkedő patriarchák voltak. Velük különleges módon bánt Jehova. Isten azt parancsolta Ábrahámnak, hogy metéljen körül minden fiút a háznépéből annak jeleként, hogy szövetséges kapcsolatban áll Istennel (1Mó 17:11, 12). Ábrahám megtartotta Jehova ’parancsait’, ’rendeleteit’ és ’törvényeit’. Tudta, hogy miként kell Jehovához hasonlóan igazságosságot és jogosságot gyakorolni, és a háznépétől is megkövetelte, hogy eszerint járjanak el (1Mó 26:4, 5; 18:19).

A patriarcháknak adott törvények általánosságban véve ismeretesek voltak, és némiképp fellelhetők voltak az akkori nemzetek törvényeiben is, mely nemzetek mindegyike Noé patriarcha három fiától származott. Például az egyiptomi fáraó is tudta, hogy helytelen elvenni egy másik férfi feleségét (1Mó 12:14–20), mint ahogy a filiszteus királyok is tudták Sára és Rebeka esetében (1Mó 20:2–6; 26:7–11).

Mózes napjaiban az izraeliták rabszolgaságban éltek Egyiptomban. Önként mentek Egyiptomba még akkoriban, amikor Jákob élt, de miután a fia, József, a legfőbb miniszter, meghalt, rabszolgák lettek. Tehát gyakorlatilag ok nélkül vetették őket rabszolgasorba. Jehova, összhangban a patriarcháknak adott törvénnyel, amely kimondta, hogy az elsőszülött fiút meg kell váltani, és elsőbbséget kell hogy élvezzen, a következőket mondta a fáraónak Mózes és Áron közvetítésével: „Izrael az én fiam, az elsőszülöttem. Azt mondom én neked: Bocsásd el fiamat, hogy szolgáljon nekem! Ha viszont nem bocsátod el, akkor megölöm a fiadat, a te elsőszülöttedet” (2Mó 4:22, 23). A szabadulásukért nem kellett megváltási árat fizetni, és Egyiptom nem is kapott ilyet. Amikor az izraeliták elhagyták a rabszolgatartóikat, vagyis az egyiptomiakat, „Jehova kedvessé tette a népet az egyiptomiak szemében, és azok odaadták, amit [az izraeliták] kértek, így hát kifosztották az egyiptomiakat” (2Mó 3:21; 12:36). Annak idején a fáraó beleegyezésével léptek be az országba, tehát nem hadifoglyokként, akiket rabszolgává lehet tenni, hanem szabad népként. Igazságtalanul döntötték őket rabszolgasorba, ezért Jehova nyilván így gondoskodott róla, hogy megkapják a munkájukért járó fizetséget.

Ha a családból valaki megszegett egy törvényt, az egész családot felelősnek tartották. A patriarchális fő volt megbízva azzal, hogy képviselje a családot, ezért a családja helytelenségeiért őt okolták, és neki kellett megbüntetnie a vétkes családtagokat (1Mó 31:30–32).

Házasság és elsőszülöttségi jog: A szülők rendezték el a fiaik és lányaik házasságát (1Mó 24:1–4). Szokás volt menyasszonyárat fizetni (1Mó 34:11, 12). Jehova imádói között engedetlenségnek számított, ha valaki egy bálványimádóval kötött házasságot, és ez a család érdekeivel is ellentétes volt (1Mó 26:34, 35; 27:46; 28:1, 6–9).

Az elsőszülöttségi jog a legidősebb fiút illette, és örökségként kapta. Ez a jog azt is magában foglalta, hogy dupla rész járt neki a vagyonból. Ám a családfő, vagyis az apa dönthetett úgy, hogy másé legyen ez a jog (1Mó 48:22; 1Kr 5:1). Az apa halála után rendszerint a legidősebb fiú lett a patriarchális fő. A fiúk a házasságkötés után saját háznépet alapíthattak, amely már nem tartozott az apa fősége alá, és így ők maguk lehettek családfők.

Erkölcs: A paráznaság gyalázatos tettnek számított, amelyért büntetés járt, különösképpen ha eljegyzett vagy házas személyekről (házasságtörés) volt szó (1Mó 38:24–26; 34:7). Ha egy férfi fiú utód nélkül halt meg, a sógorházasság elrendezése lépett életbe. Az elhunyt férfi fivérének felelőssége volt, hogy feleségül vegye az özvegyet, és a frigyükből elsőként születő fiú örökölte az elhunyt férfi vagyonát, illetve továbbvitte annak nevét (5Mó 25:5, 6; 1Mó 38:6–26).

 Vagyon: Úgy tűnik, hogy általában az egyes személyeknek nem volt külön vagyona – esetleg csak néhány személyes tárgya –, hanem minden állat, háztartási cikk és felszerelés a család közös tulajdona volt (1Mó 31:14–16).

Az idevonatkozó történelmi bizonyítékok alapján néhány tudós úgy véli, hogy amikor egy föld tulajdonjoga egyik személyről a másikra szállt, a vevőnek megmutatták a területet egy olyan helyről, ahonnan jól beláthatta azt, és meghatározták, hogy mettől meddig tart. Ha a vevő azt mondta, hogy „látom”, ezzel azt fejezte ki, hogy törvényesen elfogadja. Amikor Jehova megígérte Ábrahámnak, hogy neki adja Kánaán földjét, először azt mondta, hogy nézzen szét a vidéken minden irányba. Ábrahám nem válaszolta azt, hogy „látom”, talán azért, mert Isten azt mondta, hogy Ábrahám magvának adja az Ígéret földjét valamikor később (1Mó 13:14, 15). Isten azt mondta Izrael jogi értelemben vett képviselőjének, Mózesnek, hogy ’nézzen körül’ a vidéken, ami – ha a fenti nézet megállja a helyét – azt jelezhette, hogy törvényesen Izraelre fog szállni az a föld, és az izraelitáknak Józsué vezetésével majd birtokba kell venniük (5Mó 3:27, 28; 34:4; érdemes megfigyelni még Sátán ajánlatát Jézusnak a Mt 4:8-ban). Alighanem annak is ugyanígy jogi színezete volt, amikor valaki bejárt egy vidéket, vagy belépett egy területre azzal a céllal, hogy birtokba vegye (1Mó 13:17; 28:13). Egyes ókori dokumentumokban egy-egy ingatlan eladásakor felsorolták, hogy egy földterületen hány fa volt. (Vö.: 1Mó 23:17, 18.)

Őrzés: Ha valaki megígérte, hogy felügyel egy emberre, állatra vagy tárgyra, illetve ’őrzi’ ezeket, akkor ezzel törvényesen is felelősséget vállalt (1Mó 30:31). Amikor például József eltűnt, Rúben volt a felelős érte, mivel ő volt Jákob elsőszülötte (1Mó 37:21, 22, 29, 30). Aki az őrzést vállalta, annak kellőképpen gondoskodnia kellett arról, ami fölött felügyeletet vállalt. Pótolnia kellett az állatot, ha azt ellopták tőle. Ha viszont az állat magától pusztult el, vagy ha az illető nem tehetett arról, hogy az állat elveszett, mert mondjuk felfegyverzett juhtolvajok támadtak rá váratlanul, akkor nem kellett pótolnia a hiányt. Ha vadállat ölt meg egy állatot, akkor a széttépett tetemet bizonyítékként be kellett mutatnia, hogy mentesüljön a felelősségre vonástól (1Mó 37:12–30, 32, 33; 2Mó 22:10–13).

Rabszolgaság: Vagy úgy válhatott valaki rabszolgává, hogy megvásárolták, vagy úgy, hogy rabszolgasorban lévő szülők gyermekeként jött a világra (1Mó 17:12, 27). A patriarchális háznépekben előfordulhatott, hogy egy rabszolga igen tiszteletreméltó helyet foglalt el a családban, ahogyan az Ábrahám szolgájának, Eliézernek az esetében is megfigyelhető (1Mó 15:2; 24:1–4).

Isten törvénye Izraelnek – mózesi törvény: Jehova i. e. 1513-ban a Sínai-pusztában adta Izraelnek a Törvényt Mózes közvetítésével. Amikor érvénybe lépett a Törvény a Hóreb-hegynél, félelmetes módon nyilvánult meg Jehova hatalma (2Mó 19:16–19; 20:18–21; Héb 12:18–21, 25, 26). A szövetséget bikák és kecskék vérével érvényesítették. A nép közösségi felajánlásokat mutatott be, és az izraeliták füle hallatára fel lett olvasva a szövetség könyve, majd beleegyeztek, hogy engedelmeskednek mindannak, amit Jehova mondott. A korábbi, patriarcháknak adott törvények közül sok bekerült a Mózes révén adott Törvénybe (2Mó 24:3–8; Héb 9:15–21; lásd: SZÖVETSÉG).

A Biblia első öt könyvére (az 1Mózestől az 5Mózesig) gyakran utalnak úgy, hogy a Törvény. Olykor ezzel a szóval az ihletett Héber Iratok egészére hivatkoznak. A zsidók azonban többnyire úgy tartották, hogy a Héber Iratok egésze három részből áll: ’Mózes törvényéből’, ’a Prófétákból’ és ’a Zsoltárokból’ (Lk 24:44). A próféták közvetítésével kapott parancsok kötelező érvényűek voltak Izraelre nézve.

A Törvény úgy azonosította Jehovát, mint aki abszolút értelemben szuverén Úr, és egy különleges módon Király is. Mivel Jehova Izraelnek az Istene is, és a Királya is volt, ezért ha Izrael nem engedelmeskedett a Törvénynek, az nemcsak vallási értelemben vett bűn volt, hanem felségsértés is, vagyis az Államfő elleni bűn, melyet ebben az esetben a Királlyal, Jehovával szemben követtek el. Dávidról, Salamonról és azokról, akik Júda trónján követték őket, azt mondták, hogy ’Jehova trónján’ ülnek (1Kr 29:23). Izraelben az emberi királyoknak és uralkodóknak is tartaniuk kellett magukat a Törvényhez, ezért amikor zsarnokká váltak, törvényszegők lettek, akik számadással tartoztak Istennek (1Sá 15:22, 23). A királyi és a papi hatáskör külön volt választva, ami hatalmi egyensúlyt biztosított, védelem volt az önkényuralom ellen, és folyton emlékeztette az izraelitákat arra, hogy Jehova az Istenük és az igazi Királyuk. A Törvény kitért az egyes személyek Istennel és embertársaikkal ápolt kapcsolatára, és minden egyes ember a papság által közeledhetett Istenhez.

A Törvény lehetővé tette az izraelitáknak, hogy „papok királysága és szent nemzet” legyenek (2Mó 19:5, 6). A Törvény jól látható „válaszfalat” állított e nemzet és más nemzetek közé azáltal, hogy kizárólagos odaadást követelt meg Jehova iránt, kizárta, hogy bármilyen módon  belefolyjanak más vallásokba, és rendeleteket tartalmazott a vallási tisztaságra és az étrendre vonatkozóan (Ef 2:14). Egy zsidó nemigen léphetett be egy pogány sátrába vagy házába úgy, illetve nem ehetett egy pogánnyal úgy, hogy ne vált volna tisztátalanná vallási szempontból. Sőt, Jézus földön létekor már azt a zsidót is tisztátalannak tartották, aki belépett egy pogány házába vagy egy pogány épületbe (Jn 18:28; Cs 10:28). Odafigyeltek az élet szentségére, és arra, hogy ne essen csorba a család vagy egy személy becsületén és tekintélyén, és hogy tiszteletre méltó maradjon a házasság. Ezenkívül voltak még más előnyök is, melyeket szintén annak lehetett betudni, hogy a törvényszövetségnek köszönhetően elkülönültek vallásilag, mégpedig az egészségre gyakorolt kedvező hatás, és az, hogy védve voltak olyan betegségektől, amelyek a körülöttük élő nemzetekben mindennaposak voltak. Ha engedelmeskedtek az erkölcsi tisztaságra, a higiéniára és az étrendre vonatkozó törvényeknek, akkor ez kétségkívül a javukra vált.

Ám a Törvénynek az volt a valódi célja, ahogy Pál apostol ezt megfogalmazza, hogy ’nyilvánvalóvá tegye a törvényszegéseket’, „míg meg nem érkezik a mag”. A Törvény ’Krisztushoz vezető nevelő’ volt. Krisztusra mutatott előre mint elérendő célra („a Törvény vége Krisztus”). Rávilágított, hogy minden ember bűnös, a zsidók is, és hogy „törvény szerinti cselekedetek által” nem nyerhető el az élet (Ga 3:19–24; Ró 3:20; 10:4). A Törvény „szellemi” volt – vagyis Istentől származott –, és „szent” volt (Ró 7:12, 14). Az Efézus 2:15-ben ’a rendeletekből álló parancsolatok Törvényének’ nevezik. Egy fajta mérce volt arra, hogy mi a tökéletesség, és azt, aki be tudta tartani a Törvényt, tökéletesnek minősítette, olyannak, aki méltó az életre (3Mó 18:5; Ga 3:12). Mivel a tökéletlen emberek nem tudták betartani a Törvényt, ez rámutatott, hogy „mindnyájan  vétkeztek, és elmaradnak az Isten dicsőségétől” (Ró 3:23). Egyedül Jézus Krisztus tartotta be maradéktalanul (Jn 8:46; Héb 7:26).

A Törvény ezenkívül „az eljövendő jó dolgok árnyéka” volt, és a vele kapcsolatos dolgok ’mintaképi ábrázolatok’ voltak, ezért Jézus és az apostolok is hivatkoztak rá, gyakran azért, hogy a keresztény tanítást vagy viselkedést érintő égi dolgokat magyarázzák el. Ennélfogva a keresztényeknek lényeges és szükséges tanulmányozniuk a Törvényt (Héb 10:1; 9:23).

Jézus azt mondta, hogy az egész Törvénynek az a két parancsolat az alappillére, hogy szeressük Istent, és szeressük a felebarátainkat (Mt 22:35–40). Érdekes, hogy a Mózes ötödik könyvében (ahol a Törvény némiképp módosítva lett, hogy igazodjon azokhoz az új körülményekhez, melyek akkor álltak elő, amikor Izrael letelepedett az Ígéret földjén) a „szeret”, „szeretett” stb. szavak héber megfelelői több mint 20-szor fordulnak elő.

A Tíz szó (2Mó 34:28), vagyis a tízparancsolat volt a Törvény fő része, ehhez járult még úgy 600 más törvény, melyek mindegyike ugyanúgy érvényes és kötelező érvényű volt az izraelitákra nézve (Jk 2:10). A tízparancsolatból az első négy meghatározta, hogy milyen legyen az ember kapcsolata Istennel, az ötödik az Istennel és a szülőkkel ápolt kapcsolatát, az utolsó öt pedig az embertársaihoz fűződő kapcsolatát részletezte. Úgy tűnik, hogy ez az utolsó öt az embertársnak okozott kár súlyossága szerint követi egymást: gyilkosság, házasságtörés, lopás, hamis tanúskodás, mohóság vagy önző kívánság. Minden más nemzet törvényeivel összevetve, a tizedik parancsolat teszi egyedülállóvá a Törvényt, mivel megtiltja az önző kívánságot – ez olyan parancs, melyet csakis Isten tehet kötelezővé. Lényegében rátapintott a kiváltó okra, amely miatt az összes többi parancsolatot is megszegték (2Mó 20:2–17; 5Mó 5:6–21; vö.: Ef 5:5; Kol 3:5; Jk 1:14, 15; 1Jn 2:15–17).

A Törvény sok alapelvet és olyan rendeletet tartalmazott, amely vezetést nyújtott. A bírák szabad kezet kaptak arra, hogy kivizsgálják és figyelembe vegyék a törvényszegő indítékait és viselkedését, valamint a tettével kapcsolatos körülményeket. Az a törvényszegő, aki szándékosan vétkezett, tiszteletlen volt vagy nem tanúsított megbánást, az adott bűnért kiszabható legsúlyosabb büntetést kapta (4Mó 15:30, 31). Más esetekben lehet, hogy enyhébb ítélet született. Például míg egy gyilkost mindenképpen meg kellett ölni, az iránt a személy iránt irgalmat tanúsíthattak, aki véletlenül ölt embert (4Mó 35:15, 16). Ha egy öklelős ökör megölt egy embert, akkor a gazdáját lehet, hogy halálra ítélték, de az is lehet, hogy a bírák váltságot vetettek ki rá (2Mó 21:29–32). Nyilvánvaló, hogy a 2Mózes 22:7-ben és a 3Mózes 6:1–7-ben kiszabott büntetés azért különbözik egymástól, mert másképp ítélték meg azt, aki szándékosan lopott, illetve az olyan törvényszegőt, aki önként bevallotta tettét.

A lelkiismeret törvénye: A Biblia rámutat, hogy ez a törvény abból ered, hogy ’a törvény be van írva az emberek szívébe’. Akik nincsenek egy Isten által közvetlenül kijelentett törvény, például a Mózes révén adott Törvény hatálya alatt, azokról azt írja a Szentírás, hogy ők „önmaguk a törvény maguknak”, mivel a lelkiismeretük arra indítja őket, hogy saját gondolataik ’vádolják vagy éppen mentegessék’ őket (Ró 2:14, 15). A pogány társadalmak sok igazságos törvényében ez a lelkiismeret tükröződik, melyet eredetileg ősatyjuk, Ádám kapott meg, majd pedig Noé vonalán öröklődött. (Lásd: LELKIISMERET.)

Az 1Korintusz 8:7-ben Pál apostol azt mondja, hogy ha valaki nem szerez pontos ismeretet a keresztény tanításból, az odavezethet, hogy gyönge lesz a lelkiismerete. A lelkiismeret attól függően nyújt jó vagy rossz vezetést, hogy az ember mennyi ismeretet fogad be, vagy mennyire edzi magát szellemileg (1Ti 1:5; Héb 5:14). A lelkiismeret beszennyeződhet, és akkor félrevezethet (Tit 1:15). Vannak, akik huzamosabb ideig figyelmen kívül hagyják a lelkiismeretüket, így az olyan lesz, mint egy érzéketlen hegszövet, ennélfogva már nem nyújt megbízható vezetést (1Ti 4:1, 2).

’Krisztus törvénye’: Pál ezt írta: „Továbbra is hordozzátok egymás terheit, és így töltsétek be a Krisztus törvényét” (Ga 6:2). Mivel a törvényszövetség i. sz. 33 pünkösdjén megszűnt („mivel a papságot megváltoztatják, szükségszerűvé válik a törvény megváltoztatása is”; Héb 7:12), a keresztények ’Krisztus törvénye alá’ kerültek (1Ko 9:21). Ezt a törvényt a Biblia még úgy is nevezi, hogy ’a szabadság tökéletes törvénye’, „egy szabad nép törvénye” és „a hit törvénye” (Jk 1:25; 2:12; Ró 3:27). Isten megjövendölte, hogy lesz egy ilyen új törvény, amikor Jeremiás próféta által azt mondta, hogy új szövetséget köt, és hogy a törvényét a népe szívébe írja (Jr 31:31–34; Héb 8:6–13).

Ahogy Mózes a törvényszövetség közvetítője volt, úgy Jézus Krisztus az új szövetség Közvetítője. Mózes törvénygyűjtemény formájában írásba foglalta a Törvényt, Jézus ellenben személyesen nem írt le egy törvényt se, hanem szóban mondta el a törvényét, és a tanítványai elméjébe és szívébe ültette azt. A tanítványai sem  törvénygyűjtemény formájában írták le a törvényeket a keresztényeknek, nem kategorizálták, és nem osztották fel részekre alcímekkel. A Keresztény Görög Iratok mégis tele van törvényekkel, parancsokkal és rendeletekkel, melyeknek a keresztények kötelesek engedelmeskedni (Je 14:12; 1Jn 5:2, 3; 4:21; 3:22–24; 2Jn 4–6; Jn 13:34, 35; 14:15; 15:14).

Jézus azt az utasítást adta a tanítványainak, hogy prédikálják ’a királyság jó hírét’. Parancsát a Máté 10:1–42-ben és a Lukács 9:1–6; 10:1–12-ben találjuk. A Máté 28:18–20-ban Jézus tanítványai új parancsolatot kaptak, mégpedig azt, hogy menjenek, de ne csak a zsidókhoz, hanem minden nemzethez, és tegyenek tanítvánnyá embereket, kereszteljék meg őket egy újfajta keresztséggel, „az Atyának, a Fiúnak és a szent szellemnek nevében”, ’és tanítsák meg őket arra, hogy megtartsák mindazt, amit Jézus parancsolt nekik’. Így Isten felhatalmazásával Jézus tanított és parancsokat adott, míg a földön volt (Cs 1:1, 2), és az égbe menetele után is (Cs 9:5, 6; Je 1:1–3). A Jelenések könyve tele van a keresztény gyülekezetnek szóló próféciákkal, parancsokkal, intésekkel és utasításokkal.

’Krisztus törvénye’ egy keresztény egész életére, életmódjára és tevékenységére kiterjed. Isten szellemének segítségével egy keresztény be tudja tartani a parancsokat, hogy e törvény kedvező megítélése alá essen, hiszen ez a törvény „azon szellem törvénye, amely Krisztus Jézussal egységben levő életet ad” (Ró 8:2, 4).

’Isten törvénye’: Pál apostol egy keresztény harcáról szólva két tényező befolyásáról beszél: az egyik ’Isten törvénye’, vagyis „azon szellem törvénye, amely. . . életet ad”, a másik a ’bűn törvénye’, vagyis ’a bűn és a halál törvénye’. Amikor Pál ezt az összetűzést részletezi, azt mondja, hogy a bűnnel fertőzött, bukott test a ’bűn törvényének’ rabszolgája. „A testi gondolkodás halált jelent”, ám „Isten azzal, hogy elküldte a saját Fiát a bűnös testhez hasonló formában és a bűn miatt, elítélte a bűnt a testben”. Isten szellemének a segítségével egy keresztény győztesen kerülhet ki a harcból – ha hisz Krisztusban, ha halálra juttatja a test cselekedeteit, és ha a szellem irányításával összhangban él –, és elnyerheti az életet (Ró 7:21–8:13).

A bűn és a halál törvénye: Pál apostol úgy érvel, hogy Ádámnak, az emberiség atyjának a bűne miatt „a halál királyként uralkodott” Ádámtól Mózes idejéig (amikor is a Törvény adatott), és hogy a Törvény nyilvánvalóvá tette a törvényszegéseket, hogy a bűnt fel lehessen róni az embernek (Ró 5:12–14; Ga 3:19). Ez az uralom, vagyis a bűn törvénye a tökéletlen testben munkálkodva hatást gyakorol a testre, így az hajlamos megszegni Isten törvényét (Ró 7:23; 1Mó 8:21). A bűn következménye halál (Ró 6:23; 1Ko 15:56). A Mózes révén kapott törvény nem tudott győzedelmeskedni a két „királynak”, a bűnnek és a halálnak az uralma felett. Ehelyett a szabadulás és a győzelem Istennek a Jézus Krisztus révén megnyilvánuló ki nem érdemelt kedvessége által jön el (Ró 5:20, 21; 6:14; 7:8, 9, 24, 25).

„A hit törvénye”: A „hit törvénye” szembe van állítva a ’cselekedetek törvényével’. Az ember nem juthat el az igazságosságra a saját cselekedetei vagy a mózesi törvény szerinti cselekedetek által, mintha megérdemelné, hogy fizetségként megkapja az igazságosságot, mert az igazságosság a Jézus Krisztusba vetett hit által nyerhető el (Ró 3:27, 28; 4:4, 5; 9:30–32). Jakab azonban azt mondja, hogy az ilyen hitet cselekedetek kísérik, amelyek hitből fakadnak, és összhangban vannak a hittel (Jk 2:17–26).

A férj törvénye: A férjes asszonynak engedelmeskednie kell ’a férje törvényének’ (Ró 7:2; 1Ko 7:39). Az az alapelv, hogy a férj a fő, Isten egész szervezetére igaz, és érvényesül az Istent imádó személyek körében is, és sok más ember körében is. Isten a férje az „asszony”-nak, vagyis „a fenti Jeruzsálem”-nek (Ga 4:26, 31; Je 12:1, 4–6, 13–17). A zsidó nemzet mint szervezet a feleség szerepét töltötte be a férj, azaz Jehova mellett (Ézs 54:5, 6; Jr 31:32).

A patriarchális törvény szerint a férj volt a család feje, amit senki sem vonhatott kétségbe, a feleség pedig alá volt rendelve neki, noha lehettek javaslatai, de ezeket a férjnek kellett jóváhagynia (1Mó 21:8–14). Sára „urának” nevezte Ábrahámot (1Mó 18:12; 1Pt 3:5, 6). Az asszony befedte a fejét annak jeléül, hogy alárendeli magát a főnek, vagyis a férjének (1Mó 24:65; 1Ko 11:5).

Az Izraelnek adott Törvény szerint a feleség alárendelt helyzetben volt. Ha fogadalmat tett, a férje jóváhagyhatta azt, de érvényteleníthette is (4Mó 30:6–16). Nem volt öröksége, hanem ő is az örökséghez tartozott a földdel együtt, ha pedig egy rokon kiváltotta az örökséget, akkor őt is kiváltotta (Ru 4:5, 9–11). Egy asszony nem válhatott el a férjétől, de a férjnek joga volt elválni a feleségétől (5Mó 24:1–4).

A keresztény elrendezésen belül az asszonynak el kell ismernie a férfi helyzetét, és nem bitorolhatja azt. Pál apostol elmondja, hogy egy férjes asszony a férje törvénye alatt van, míg az él, de rámutat, hogy ha a férje meghal, akkor szabad lesz, így ha újra férjhez megy, nem lesz házasságtörő nő (Ró 7:2, 3; 1Ko 7:39).

’A királyi törvény’: A ’királyi törvény’ éppúgy kiemelkedik az emberi kapcsolatokat szabályozó  törvények közül, és fontosabb azoknál, mint ahogy egy király is kiemelkedik a többi ember közül, és fontosabb náluk (Jk 2:8). A törvényszövetség alapgondolata a szeretet volt. Az pedig, hogy „szeresd felebarátodat, mint önmagadat” (a királyi törvény), a második volt azok közül a parancsolatok közül, amelyeken az egész Törvény és a Próféták alapult (Mt 22:37–40). A keresztények ugyan nincsenek a törvényszövetség alatt, de az új szövetséggel összefüggésben alá kell rendelniük magukat a Király, Jehova törvényének, valamint a Fia, a Király, Jézus Krisztus törvényének.

 [Kiemelt rész az 1148–1154. oldalon]

A TÖRVÉNYSZÖVETSÉG NÉHÁNY JELLEGZETESSÉGE

TEOKRATIKUS KORMÁNYZAT

Jehova Isten a Szuverén Úr (2Mó 19:5; 1Sá 12:12; Ézs 33:22)

A király ’Jehova trónján’ ült, őt képviselte (1Kr 29:23; 5Mó 17:14, 15)

Más tisztségekre (törzsek fejedelme; ezrek, százak és tízek elöljárója) olyanokat választottak, akik istenfélők és megbízhatók voltak, akiket nem lehetett megvesztegetni (2Mó 18:21, 25; 4Mó 1:44)

Mindenkit tisztelni kellett, akit Isten hatalommal ruházott fel: tisztviselőket, papokat, bírákat és szülőket (2Mó 20:12; 22:28; 5Mó 17:8–13)

VALLÁSI KÖTELEZETTSÉGEK

(Ezeket a Törvény legnagyobb parancsolata foglalta össze: szeresd Jehovát egész szíveddel, elméddel, lelkeddel és erőddel; 5Mó 6:5; 10:12; Mk 12:30.)

Csak Jehovát volt szabad imádni (2Mó 20:3; 22:20; 5Mó 5:7)

Az Istennel ápolt kapcsolatban a szeretetnek hatékony ösztönző erőnek kell lennie (5Mó 6:5, 6; 10:12; 30:16)

Mindenkinek félnie kellett Istent annak érdekében, hogy ne váljanak engedetlenné (2Mó 20:20; 5Mó 5:29)

Nem volt szabad méltatlan módon ajkukra venni Isten nevét (2Mó 20:7; 5Mó 5:11)

Csakis úgy járulhattak Isten elé, ahogyan azt ő elfogadhatónak tartotta (4Mó 3:10; 3Mó 10:1–3; 16:1)

Mindenki köteles volt megtartani a sabbatot (2Mó 20:8–11; 31:12–17)

Egybegyűlés az imádatra (5Mó 31:10–13)

Minden férfinak évente háromszor kellett összegyülekeznie: a pászkára és a kovásztalan kenyerek ünnepére; a hetek ünnepére; valamint a lombsátorünnepre (5Mó 16:16; 3Mó 23:1–43)

Aki szándékosan elmulasztotta a pászka megünneplését, azt ’ki kellett irtani’ (4Mó 9:13)

A papság támogatása

A léviták tizedet kaptak a többi törzstől a föld minden terméséből (4Mó 18:21–24)

A lévitáknak tizedet kellett adniuk a papságnak annak legjavából, amit kaptak (4Mó 18:25–29)

Áldozatok felajánlása (Héb 8:3–5; 10:5–10)

A Törvényben előírt felajánlások a következők voltak: rendszeres égő felajánlás (3Mó 1.; 4Mó 28.), közösségi felajánlás (3Mó 3.; 19:5), bűnért való felajánlás (3Mó 4.; 4Mó 15:22–29), vétkességért való felajánlás (3Mó 5:1–6:7), gabonafelajánlás (3Mó 2.), italfelajánlás (4Mó 15:5, 10), meglengetett felajánlás (3Mó 23:10, 11, 15–17)

Tilos volt hamis vallást gyakorolni

Bálványt imádni (2Mó 20:4–6; 5Mó 5:8–10)

Bevagdalni a testüket egy elhunyt miatt, vagy tetoválni magukat (3Mó 19:28)

Fát ültetni szent rúdnak (5Mó 16:21)

Bevinni a házukba utálatos és pusztulásra szánt dolgot (5Mó 7:26)

Lázadást hirdetni Jehova ellen (5Mó 13:5)

Hamis imádatra buzdítani másokat (5Mó 13:6–10; 17:2–7)

Átpártolni a hamis imádathoz (5Mó 13:12–16)

Hamis isteneknek szentelni az utódjukat (3Mó 18:21, 29)

Spiritizmust és varázslást gyakorolni (2Mó 22:18; 3Mó 20:27; 5Mó 18:9–14)

A PAPSÁG FELADATAI

(A papokat a léviták segítették a feladataik ellátásában; 4Mó 3:5–10.)

Tanítani Isten Törvényét (5Mó 33:8, 10; Ma 2:7)

Bírákként szolgálni, érvényt szerezve Isten törvényének (5Mó 17:8, 9; 19:16, 17)

Áldozatokat felajánlani a népért (3Mó 1–7.)

Az urim és tummim által tudakozódni Istentől (2Mó 28:30; 4Mó 27:18–21)

IZRAEL GYÜLEKEZETÉNEK TAGJAI

Nem csak azok lehettek Izrael gyülekezetének tagjai, akik beleszülettek a nemzetbe

Más nemzetből valók is körülmetélt imádókká válhattak

Az ilyen jövevényeknek eleget kellett tenniük a törvényszövetség minden feltételének (3Mó 24:22)

Korlátozások – kik nem lehettek Izrael gyülekezetének tagjai

Kasztrált férfi, akinek összezúzott a heréje, vagy levágták a hímvesszejét (5Mó 23:1)

Törvénytelen gyermek vagy a leszármazottai a ’tizedik nemzedékig’ (5Mó 23:2)

Időtlen időkön át egyetlen ammonita vagy moábita (nyilván férfi) sem, mert szembeszegültek Izraellel az Egyiptomból való kivonuláskor, és nem mutattak vendégszeretetet iránta (5Mó 23:3–6)

Az egyiptomiak ’harmadik nemzedékéhez’ tartozók tagjai lehettek (5Mó 23:7, 8)

 IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁS

(A peres ügyekre vonatkozó törvények kiemelték, hogy Jehova tetteit jogosság és irgalom jellemzi. A bírák szabad kezet kaptak arra, hogy irgalmat mutassanak, ha a körülmények megengedték. Ezek a törvények ahhoz is hozzájárultak, hogy a nemzet ne szennyeződjön be, illetve hogy az egyes izraeliták jóléte és boldogulása biztosítva legyen.)

Bírák

Papokat, királyokat és másokat jelöltek ki bíráknak (2Mó 18:25, 26; 5Mó 16:18; 17:8, 9; 1Ki 3:6, 9–12; 2Kr 19:5)

Amikor valaki a bírák elé állt, azt úgy tekintették, mintha Jehova előtt állna (5Mó 1:17; 19:16, 17)

Az ügyek meghallgatása

A szokványos eseteket a bírák elé vitték (2Mó 18:21, 22; 5Mó 25:1, 2; 2Kr 19:8–10)

Ha az alsóbb bíróság nem tudott döntést hozni, az ügyet felsőbb bíróságokra vihették (2Mó 18:25, 26; 1Ki 3:16, 28)

A kivételes vagy nehéz ügyeket a papok elé vitték

Ha féltékenységről vagy a feleség hűtlenségéről volt szó (4Mó 5:12–15)

Ha egy tanú rosszat forralva törvénytelenséggel vádolt valaki mást (5Mó 19:16, 17)

Ha erőszakos tettet vagy vérontást követett el valaki; ha nehéz volt döntést hozni, illetve ha a döntés vitatott volt (5Mó 17:8, 9; 21:5)

Ha valakit meggyilkolva találtak a földön, és nem tudták, hogy ki volt a tettes (5Mó 21:1–9)

Tanúk

Legalább két tanú kellett ahhoz, hogy egy állítást igaznak fogadjanak el (5Mó 17:6; 19:15; vö.: Jn 8:17; 1Ti 5:19)

Egy vétkes megölésekor a tanúknak kellett elsőként kezet emelniük rá. Ezzel elejét vették annak, hogy valaki hamisan, elhamarkodottan vagy könnyelműen tanúskodjon (5Mó 17:7)

Hamis tanúskodás

Szigorúan tilos volt hamisan tanúskodni (2Mó 20:16; 23:1; 5Mó 5:20)

Ha valaki hamisan vádolt egy másik személyt, azt a büntetést szenvedte el, amit ő rosszat forralva a vádlottnak szánt (5Mó 19:16–19)

Megvesztegetés, részrehajlás az ítéletben

Tilos volt megvesztegetési ajándékot elfogadni (2Mó 23:8; 5Mó 27:25)

Tilos volt elferdíteni az ítéletet (2Mó 23:1, 2, 6, 7; 3Mó 19:15, 35; 5Mó 16:19)

Csak akkor vettek őrizetbe valakit, ha az ügy nehézsége miatt Jehovának kellett döntenie (3Mó 24:11–16, 23; 4Mó 15:32–36)

Büntetések

Botütés, mely legfeljebb 40 lehetett, nehogy a bűnös megszégyenüljön mások szemében a verés következtében (5Mó 25:1–3; vö.: 2Ko 11:24)

Halálra kövezés; a holttestet azután oszlopra akaszthatták annak jeléül, hogy az illető átkozott (5Mó 13:10; 21:22, 23)

Megtorlás: a büntetés a szemet szemért, fogat fogért elv alapján történt (3Mó 24:19, 20)

Károk: Ha valakinek az állata kárt tett egy másik személy vagyonában (2Mó 22:5; 21:35, 36); ha valaki tüzet gyújtott, és a tűz kárt tett egy másik személy vagyonában (2Mó 22:6); ha valaki megölte egy másik személy háziállatát (3Mó 24:18, 21; 2Mó 21:33, 34); ha valaki tévedésből saját használatra eltulajdonított valamit, ami „szent”, például tizedet vagy áldozatnak valót (3Mó 5:15, 16); ha valaki becsapta a társát olyasmiben, amit rábíztak, amit a kezébe adtak letétként, amit megtalált, vagy kirabolta a társát, vagy hamisan esküdött bármire mindezek közül (3Mó 6:2–7; 4Mó 5:6–8)

Menedékvárosok

Aki véletlenül ölt embert, az a legközelebbi menedékvárosba menekülhetett (4Mó 35:12–15; 5Mó 19:4, 5; Jzs 20:2–4)

Ezután abban a városban tárgyalták az ügyet, amelynek a vonzáskörzetébe tartozott a helyszín, ahol az eset történt

Akiről kiderült, hogy nem szándékosan ölt embert, annak a főpap haláláig kellett a menedékvárosban élnie (4Mó 35:22–25; Jzs 20:5, 6)

Aki szándékosan követett el gyilkosságot, azt meg kellett ölni (4Mó 35:30, 31)

HÁZASSÁG, CSALÁDI KAPCSOLATOK, NEMI ERKÖLCS

(A Törvény azáltal nyújtott védelmet Izraelnek, hogy megóvta a házasság és a családi élet szentségét.)

Házasság; az elsőt Jehova hozta létre (1Mó 2:18, 21–24)

A férj tulajdonosa volt a feleségének, de Isten előtt felelősségre vonható volt azért, ahogyan bánt vele (5Mó 22:22; Ma 2:13–16)

A többnejűség megengedett volt, de a feleség és az utód védelme érdekében Isten szabályozta (5Mó 21:15–17; 2Mó 21:10)

Kötelező volt házasságot kötni, ha valaki elcsábított egy lányt (hacsak annak apja meg nem tiltotta) (2Mó 22:16, 17; 5Mó 22:28, 29)

Sógorházasság: az az elrendezés, hogy egy férfi feleségül vette a fivére özvegyét, ha a fivére fiú utód nélkül halt meg; aki nem volt hajlandó megtenni ezt, azt gyalázat érte (5Mó 25:5–10)

Idegennel tilos volt házassági szövetségre lépni (2Mó 34:12–16; 5Mó 7:1–4), de foglyul ejtett nőt el lehetett venni (5Mó 21:10–14)

Ha valaki nő létére földet örökölt, csak a saját törzséhez tartozó férfival köthetett házasságot (4Mó 36:6–9)

  Válás

Csak a férj válhatott el (ha valami illetlenséget talált a feleségében); válólevelet kellett adnia a feleségnek (5Mó 24:1–4)

Ha a férjnek azért lett egy lány a felesége, mert elcsábította, akkor nem válhatott el tőle (5Mó 22:28, 29)

Egy férfi nem vehette újra feleségül azt az asszonyt, akitől egyszer már elvált, ha az asszony újra férjhez ment ugyan, de a második férje is elvált tőle, vagy a második férje meghalt (5Mó 24:1–4)

A házasságtörésért mindkét fél halálbüntetést érdemelt (2Mó 20:14; 5Mó 22:22)

Vérfertőzés

Egy izraelita férfi nem vehette feleségül a következő személyeket: az anyját, a mostohaanyját vagy az apja másodfeleségét (3Mó 18:7, 8; 20:11; 5Mó 22:30; 27:20); a nővérét vagy a féltestvérét (3Mó 18:9, 11; 20:17; 5Mó 27:22); az unokáját (3Mó 18:10); a nagynénjét (sem az anyja nővérét, sem az apjáét) (3Mó 18:12, 13; 20:19); az apja vagy az anyja fivérének a feleségét (3Mó 18:14; 20:20); a menyét (3Mó 18:15; 20:12); a lányát, a mostohalányát, a mostohalányának vagy mostohafiának a lányát, az anyósát (3Mó 18:17; 20:14; 5Mó 27:23); a fivére feleségét (3Mó 18:16; 20:21), kivéve sógorházasság esetén (5Mó 25:5, 6); a felesége nővérét, amíg a felesége élt (3Mó 18:18)

Egy izraelita asszony nem mehetett feleségül a következő személyekhez: a fiához vagy a mostohafiához (3Mó 18:7, 8; 20:11; 5Mó 22:30; 27:20); a fivéréhez vagy a féltestvéréhez (3Mó 18:9, 11; 20:17; 5Mó 27:22); a nagyapjához (3Mó 18:10); az unokaöccséhez (sem a fivére, sem a nővére fiához) (3Mó 18:12, 13; 20:19); a férje fivérének vagy nővérének a fiához (3Mó 18:14; 20:20); az apósához (3Mó 18:15; 20:12); az apjához, a mostohaapjához, az anyja vagy az apja mostohaapjához, a vejéhez (3Mó 18:7, 17; 20:14; 5Mó 27:23); a férje fivéréhez (3Mó 18:16; 20:21), kivéve sógorházasság esetén (5Mó 25:5, 6); a nővére férjéhez, amíg a nővére élt (3Mó 18:18)

A vérfertőzésért járó büntetés halál volt (3Mó 18:29; 20:11, 12, 14, 17, 20, 21)

Együtthálás havivérzés idején

Ha egy férfi és egy nő szándékosan együtt hált, amikor az asszonynak havivérzése volt, mindkettőjüket ki kellett irtani (3Mó 18:19; 20:18)

Ha egy férj úgy hált együtt a feleségével ilyen tisztátalanság idején, hogy nem tudott arról (talán mert váratlanul indult el a havivérzés), hét napig tisztátalan volt (3Mó 15:19–24)

Szülő-gyermek kapcsolat

A szülők (főleg az apák) azt a parancsot kapták, hogy tanítsák a gyermekeiket Isten Törvényére (5Mó 6:6–9, 20–25; 11:18–21; Ézs 38:19)

A gyermekeknek tisztelniük kellett a szüleiket (2Mó 20:12; 21:15, 17; 3Mó 19:3; 5Mó 5:16; 21:18–21; 27:16)

Tilos volt a másik nemre jellemző ruha viselése (hogy becsapjanak valakit erkölcstelenség céljából) (5Mó 22:5)

Homoszexualitás esetén mindkét félre halálbüntetés várt (3Mó 18:22; 20:13)

Állatokkal való fajtalankodás esetén az embert is, és az állatot is meg kellett ölni (2Mó 22:19; 3Mó 18:23, 29; 20:15, 16; 5Mó 27:21)

Szeméremsértő bűncselekmény esetén (ha egy asszony férje harcolt valakivel, és az asszony megragadta a másik férfi szeméremtestét) az asszony kezét le kellett vágni, és nem a szemet szemért elv lépett érvénybe, mivel Jehova tiszteletben tartotta az asszony szaporodóképességét és a férjnek azt a jogát, hogy gyermeket nemzzen az asszonynak (5Mó 25:11, 12)

ÜZLETI ÜGYEK

(A Törvény egyrészt azt szorgalmazta, hogy legyenek becsületesek az üzleti ügyekben, másrészt azt, hogy tartsák tiszteletben a másik fél otthonát és vagyonát.)

Földbirtoklás

A földet felosztották a családok között (4Mó 33:54; 36:2)

A földet nem adták el végleg, a jubileum idején a tulajdonos visszakapta; az árát az alapján határozták meg, hogy a jubileumig hányszor kell aratni azon a földön (3Mó 25:15, 16, 23–28)

Egy föld eladásakor a legközelebbi rokon joga volt megvásárolni (Jr 32:7–12)

Az államnak nem volt joga közcélra elvenni valakinek az örökségül kapott földjét úgy, hogy egyszerűen csak kárpótlást fizetett cserébe (1Ki 21:2–4)

A lévitáknak járó rész városokat és legelőket foglalt magában

A 48 kiosztott városból 13 papi város volt (4Mó 35:2–5; Jzs 21:3–42)

Egy lévita városhoz tartozó legelőt nem adhattak el; a legelő a városé volt, nem egyéneké (3Mó 25:34)

Ha egy ember a szántóföldjéből egy részt Jehovának (a szentélynél való használatra v. a papoknak) szentelt (a használatát v. a termését odaszánta), az volt a szabály az ár felbecsülésére, hogy egy akkora terület, amelyet egy hómer árpamaggal vetettek be, 50 sekel ezüstöt ért; az ár arányosan csökkent a jubileumig hátralévő évek számával (3Mó 27:16–18)

Ha az, aki odaszentelte a földet, vissza akarta vásárolni, a becsült áron felül még 20 százalékot kellett fizetnie (3Mó 27:19)

  Ha nem vásárolta vissza, hanem eladta egy másik embernek, a jubileum idején a pap birtoka lett, mint olyan, ami szent Jehovának (3Mó 27:20, 21)

Ha egy ember olyan szántóföldből szentelt egy részt Jehovának, amelyet egy másik embertől vásárolt, a jubileum idején az a rész az eredeti tulajdonosé lett (3Mó 27:22–24)

Ha valaki „örökre odaszentelt” valamit a vagyonából (végleg és kizárólag a szentélyben való használatra v. pusztulásra ’adta’, ill. ’szánta’; Jzs 6:17; 7:1, 15; Ez 44:29), azt nem lehetett eladni vagy visszavásárolni, hanem Jehováé kellett hogy maradjon (3Mó 27:21, 28, 29)

Birtok visszavásárlása

A jubileum idején minden földet vissza kellett adni az eredeti tulajdonosnak (a fentiekben említett eseteket kivéve) (3Mó 25:8–10, 15, 16, 24–28)

A léviták bármikor visszavásárolhatták a lévita városokban lévő házaikat (3Mó 25:32, 33)

Jubileumi év: az 50. év engesztelés napján vette kezdetét; akkortól kezdve számolták az izraeliták, hogy beléptek arra a földre (3Mó 25:2, 8–19)

Örökség

Az elsőszülött dupla részt örökölt a vagyonból (5Mó 21:15–17)

Ha nem volt fiú a családban, a lányoké lett az örökség (4Mó 27:6–8). Ha egy férfinak se fia, se lánya nem volt, akkor a fivérei, az apja fivérei vagy a legközelebbi vérrokona kapta az örökséget (4Mó 27:9–11)

Mérleg, súly és más mértékek

Jehova becsületességet és pontosságot követelt meg (3Mó 19:35, 36; 5Mó 25:13–15)

A hamisság utálatos volt neki (Pl 11:1)

Adósságok

Minden hetedik esztendő végén a héber testvéreknek elengedték az adósságukat (5Mó 15:1, 2)

Az idegenből jött személyt megszorongathatták, hogy fizesse ki az adósságot (5Mó 15:3)

Biztosíték a kölcsönért

Ha valaki elvette egy másik felsőruháját biztosítékként egy kölcsönért, nem tarthatta magánál éjszakára (a szegények sokszor ruhában aludtak, mert nem volt ágyneműjük) (2Mó 22:26, 27; 5Mó 24:12, 13)

Egy ember nem mehetett be egy másiknak a házába azért, hogy megszerezze a zálogot vagy egy kölcsönért járó biztosítékot. Kinn kellett maradnia a házon kívül, és hagynia kellett, hogy az illető kihozza azt neki (így védték ki, hogy megsértsék valakinek a magántulajdonát) (5Mó 24:10, 11)

Nem lehetett elvenni biztosítékként a kézimalmot vagy annak felső őrlőkövét (mert akkor az illető nem tudott őrölni, hogy élelmet készítsen magának és a családjának) (5Mó 24:6)

HADITÖRVÉNYEK

(Ezek a törvények szabályozták Izraelnek az Isten által elrendelt háborúskodásait, melyeket a nemzet az Ígéret földjén folytatott. Szigorúan tilos volt önzőn támadó háborút vívni, vagy olyan győzelmeket aratni, melyek túlmentek az Isten által szabott határokon.)

Háborúk

Csak Jehova háborúit vívhatták (4Mó 21:14; 2Kr 20:15)

A katonáknak szentnek kellett lenniük, mielőtt csatába indultak (1Sá 21:1–6; vö.: 3Mó 15:16, 18)

A katonák életkora

20 éves és annál idősebb (4Mó 1:2, 3; 26:1–4)

Josephusnak A zsidók története c. műve szerint 50 éves korukig szolgáltak (III. könyv, 12. fej., 4. bek.)

Felmentést élveztek a katonai szolgálat alól

A léviták, mivel ők Jehova szolgálatát végezték (4Mó 1:47–49; 2:33)

Aki nem avatta fel az új házát, vagy még nem vette hasznát az újonnan ültetett szőlőnek (5Mó 20:5, 6; vö.: Pr 2:24; 3:12, 13)

Aki eljegyzett egy nőt, de még nem vette el. Az újdonsült férj egy évre felmentést kapott. (A férfinak joga volt örököst nemzeni és meglátni őt.) (5Mó 20:7; 24:5)

Aki félt. (Hajlamos lett volna gyengíteni a katonatársai harci szellemét.) (5Mó 20:8; Bí 7:3)

A táborban tisztaságnak kellett lennie (mivel a katonák is szentek voltak a háborúskodásra) (5Mó 23:9–14)

A tábornak nem lehettek női kísérői, akikkel a katonák nemi életet éltek; a hadjárat során tartózkodni kellett attól, hogy a nőkkel együtt háljanak. Így tiszták maradtak vallásilag és fizikailag (3Mó 15:16; 1Sá 21:5; 2Sá 11:6–11)

Nem volt szabad megerőszakolni az ellenséghez tartozó nőket, mert az paráznaság lett volna; csak a hadjárat után köthettek velük házasságot. Ez biztosította a vallási tisztaságot, és egy fajta ösztönzés is volt, hogy az ellenség megadhatja magát, mivel az izraeliták biztosan nem fogják zaklatni az asszonyaikat (5Mó 21:10–13)

Az ellenséges városokkal szembeni eljárásmódok

Ha olyan várost támadtak meg, amely Kánaán földje hét nemzetének egyikéhez tartozott (melyeket az 5Mó 7:1 említ), minden lakost pusztulásra kellett adniuk (5Mó 20:15–17; Jzs 11:11–14; 5Mó 2:32–34; 3:1–7). Ha életben hagyták volna őket azon a földön, az veszélyeztette volna Izraelnek a Jehova Istennel ápolt kapcsolatát. Jehova csak addig engedte létezni azt a hét nemzetet azon a földön, amíg romlottságuk teljességre nem jutott (1Mó 15:13–21)

Ha olyan várost támadtak meg, mely nem a hét nemzethez tartozott, először kihirdették a békefeltételeket (5Mó 20:10, 15). Ha a város megadta magát, a lakosait kényszermunkára fogták. Ha nem adta meg magát, akkor  az összes férfit és az összes nem szűz nőt megölték. A többiek életben maradhattak foglyokként (5Mó 20:11–14; vö.: 4Mó 31:7, 17, 18). Azért kellett megölni minden férfit, hogy később nehogy fellázadjon a város, és hogy ezek a férfiak nehogy házasságot kössenek az izraelita nőkkel. Ezek az intézkedések azt is segítettek megakadályozni, hogy az izraeliták belefolyjanak a falloszimádatba, és betegségeket kapjanak el

Nem vághatták ki a gyümölcstermő fákat, és nem használhatták őket ostromművek építéséhez (5Mó 20:19, 20)

A szekereket elégették; a lovaknak inát szegték, hogy ne lehessen harcba vinni őket, később pedig megölték őket (Jzs 11:6)

TÖRVÉNYEK AZ ÉTRENDRE ÉS A HIGIÉNIÁRA VONATKOZÓAN

(Ezek a törvények elkülönítették az izraelitákat a pogány nemzetektől, hozzájárultak a tisztaságukhoz és az egészségükhöz, valamint emlékeztették őket arra, hogy szentek Isten előtt; 3Mó 19:2.)

A vér felhasználása

Szigorúan tilos volt a vért megenni (1Mó 9:4; 3Mó 7:26; 17:12; 5Mó 12:23–25). Aki ezt megszegte, annak meg kellett halnia (3Mó 7:27; 17:10)

Az élet (lélek) a vérben van (3Mó 17:11, 14)

A megölt állatok vérét ki kellett önteni a földre, mint a vizet, és be kellett fedni porral (3Mó 17:13; 5Mó 12:16)

Nem ehettek meg olyan állatot, amely magától pusztult el, vagy amelyet már elpusztulva találtak (mert tisztátalan volt, és nem volt kellőképpen kivéreztetve) (5Mó 14:21)

Csakis a következő felhasználás volt törvényesen elfogadott: az oltárra helyezve engesztelés végett; az előírt tisztulási folyamatokhoz (3Mó 17:11, 12; 5Mó 12:27; 4Mó 19:1–9)

A kövérje felhasználása

A kövérjét nem volt szabad megenni; a kövérje Jehováé volt (3Mó 3:16, 17; 7:23, 24)

Ha valaki áldozatra szánt kövérjét evett, annak meg kellett halnia (3Mó 7:25)

Leölt állatok

A pusztában minden olyan háziállatot a hajlékhoz kellett vinni, amelyet le akartak ölni. A közösségi áldozat részeként ették meg (3Mó 17:3–6)

Aki megszegte ezt a törvényt, annak meg kellett halnia (3Mó 17:4, 8, 9)

Ha vadászat során fogtak vadon élő, tiszta állatot, azt meg lehetett ölni a helyszínen; a vérét ki kellett önteni (3Mó 17:13, 14)

Miután már az Ígéret földjén laktak, az, aki messze lakott a szentélytől, leölhette étkezéshez a tiszta állatot ott, ahol lakott, de az állat vérét ki kellett öntenie a földre (5Mó 12:20–25)

Emlősök, halak és rovarok, melyeket megehettek

Minden olyan teremtmény, amely hasított körmű, amelynek egészen hasított körme van és kérődző (3Mó 11:2, 3; 5Mó 14:6)

Minden olyan víziállat, amelynek uszonya és pikkelye van (3Mó 11:9–12; 5Mó 14:9, 10)

Olyan rovarok és szárnyas, nyüzsgő teremtmények, amelyek négy lábon járnak, és van ugrólábuk: a vándorsáska, az ehető sáska, a tücsök és a szöcske (mindegyik a maga neme szerint) (3Mó 11:21, 22)

Emlősök, halak, madarak és nyüzsgő teremtmények, melyeket nem ehettek meg

Emlősök: teve, szirtiborz, mezei nyúl, disznó (3Mó 11:4–8; 5Mó 14:7, 8)

Halak és más, vízben élő nyüzsgő teremtmények, melyeknek nincs uszonyuk vagy pikkelyük (3Mó 11:10)

Madarak és repdeső teremtmények: sas, halászsas, barna keselyű, vörös kánya, barna kánya, kánya, holló, strucc, bagoly, sirály, sólyom, kuvik, erdei fülesbagoly, hattyú, pelikán, dögkeselyű, kárókatona, gólya, gém, búbos banka, denevér, minden szárnyas nyüzsgő teremtmény, amely négy lábon jár (vagyis úgy mozog, ahogyan a négy lábon járó állatok). A Szentírás nem részletezi, hogy egyes repdeső teremtmények miért voltak szertartásilag „tisztátalannak” nyilvánítva. Bár az ilyen madarak többsége ragadozó vagy dögevő madár volt, de nem az összes (5Mó 14:12–19; 3Mó 11:13–20; lásd: MADARAK és a madarakat név szerint)

Nyüzsgő teremtmények a földön: földikutya, ugróegér, gyík, korongosujjú gekkó, óriásgyík, gőte, homoki gyík, kaméleon; minden olyan teremtmény, amely a hasán csúszik, négy lábon jár (a mozgás módjára utal) vagy még több lábon jár (3Mó 11:29, 30, 42)

Olyan állat, amely magától pusztult el, vagy amelyik már elhullott, vagy amelyet vadállat tépett szét (3Mó 17:15, 16; 5Mó 14:21; 2Mó 22:31)

A fogadalomként, önkéntes felajánlásként és közösségi áldozatként bemutatott állatokat a felajánlás napján és másnap meg lehetett enni, de a harmadik napon már nem; aki megszegte ezt a törvényt, annak meg kellett halnia. A hálaáldozatot aznap meg lehetett enni, de nem volt szabad hagyni belőle reggelig (azaz másnapra). A pászkából nem hagyhattak meg semennyit sem; amit nem ettek meg, azt el kellett égetni (3Mó 7:16–18; 19:5–8; 22:29, 30; 2Mó 12:10)

Ami tisztátalanságot okozott

Magömlés

Az illetőnek meg kellett mosnia a testét, és estig tisztátalan volt (3Mó 15:16; 5Mó 23:10, 11)

  A ruhát, amelyre a magömlésből került, ki kellett mosni, és tisztátalan volt estig (3Mó 15:17)

A férjnek és a feleségnek meg kellett fürödnie, miután együtt háltak, és estig tisztátalanok voltak (3Mó 15:18)

Szülés

A nő 7 napig tisztátalan volt, miután fiút szült, és még 33 napig (az első 7 napon mindenkinek tisztátalan volt, mint a havivérzése napjaiban; 33 napig abból a szempontból volt tisztátalan, hogy nem érhetett szent dologhoz, pl. áldozati ételekhez, v. nem mehetett a szent helyre) (3Mó 12:2–4)

Ha lányt szült, 14 napig volt tisztátalan, és még 66 napig (3Mó 12:5)

A nő havivérzése (3Mó 12:2)

A szokásos havivérzés miatt hét napig volt tisztátalan egy nő; ha rendellenes vagy elhúzódó vérfolyása volt, az alatt végig és még hét napig tisztátalan volt (3Mó 15:19, 25, 28)

Tisztátalansága idején bármire ült vagy feküdt, az is tisztátalan lett (3Mó 15:20)

Aki egy ilyen nőhöz hozzáért, vagy az ágyához, vagy bármihez, amin a nő ült, annak ki kellett mosnia a ruháját, meg kellett fürödnie, és estig tisztátalan volt (3Mó 15:21–23)

Ha a nő havi tisztátalansága rákerült egy férfira, az hét napig tisztátalan volt, és bármely ágy is, amelyre a férfi lefeküdt (3Mó 15:24)

A nőnek bármikor volt is folyása, tisztátalan lett (3Mó 15:25)

Óvintézkedések a betegségekkel szemben

Lepra és más fertőzések

A pap állapította meg, hogy valami lepra, vagy sem (3Mó 13:2)

Az illetőt hét napra elkülönítették, majd megvizsgálták; ha a fertőzés megállt, még hét napra elkülönítették (3Mó 13:4, 5, 21, 26); ha a fertőzés ekkor sem terjedt tovább, tisztának nyilvánították (3Mó 13:6), ha továbbterjedt, az lepra volt (3Mó 13:7, 8)

Ha valaki leprás volt, meg kellett szaggatnia a ruháit, ápolatlanul kellett hagynia a fejét, el kellett takarnia a bajuszát (v. a felső ajkát), és ezt kellett kiáltania: „Tisztátalan, tisztátalan!” Elkülönülve kellett laknia a táboron kívül, míg a fertőzés el nem múlt (3Mó 13:45, 46; 4Mó 5:2–4)

Folyás a nemi szervből (nyilván valamilyen betegség miatt) (3Mó 15:2, 3)

Az ágy vagy más tárgy, amelyre egy ilyen ember ráült vagy ráfeküdt, tisztátalan volt (3Mó 15:4)

Bárki, aki hozzáért egy ilyen személyhez, az ágyához vagy bármihez, amire az ráült, tisztátalan lett; vagy ha az illető ráköpött valakire, azt tisztátalanná nyilvánították (3Mó 15:5–11)

Ha egy folyásos ember hozzáért egy cserépedényhez, azt össze kellett törni, ha pedig faedényhez, azt ki kellett öblíteni vízzel (3Mó 15:12)

Ha elmúlt valakinek a folyása, utána még hét napig tisztátalan volt (3Mó 15:13)

A katonai tábor tisztasága érdekében az ürüléket a táboron kívül kellett elhelyezni, és be kellett fedni (5Mó 23:12, 13)

Holttestekre vonatkozó rendelkezések

Aki megérintett egy holttestet, csontot vagy sírhelyet, az tisztátalan lett hét napig (még akkor is, ha nyílt mezőn történt mindez) (4Mó 19:11, 16). Aki nem volt hajlandó megtisztítani magát (4Mó 19:12, 13), annak meg kellett halnia. (Lásd a tisztulási eljárást a 4Mó 19:17–19-ben.)

Mindaz, aki egy halott ember sátrában tartózkodott, vagy belépett egy ilyen sátorba, tisztátalan volt, akárcsak minden nyitott edény, amelyen nem volt rákötött fedő (4Mó 19:14, 15)

Tetemekre vonatkozó rendelkezések

Egy olyan tiszta állat tetemétől, amely magától pusztult el, tisztátalan lett az, aki vitte, aki hozzáért, vagy aki megette; minden tisztátalan állat tetemétől tisztátalan lett az, aki hozzáért. Az ilyen személyeknek meg kellett tisztulniuk (3Mó 11:8, 11, 24–31, 36, 39, 40; 17:15, 16)

Ha egy tisztátalan állat teteme hozzáért egy edényhez, egy korsóállványhoz, egy sütőkemencéhez, egy ruhához, bőrhöz vagy zsákruhához, az tisztátalan lett (3Mó 11:32–35)

Városokból szerzett zsákmány

Mindent, ami állta a tüzet, át kellett vinni a tűzön (fémeket), majd tisztítóvízzel is meg kellett tisztítani; minden mást meg kellett mosni (4Mó 31:20, 22, 23)

EGYÉB KÖTELEZETTSÉGEK

(A Törvény kimondta, hogy „szeresd felebarátodat, mint önmagadat”; 3Mó 19:18. Jézus azt mondta, hogy ez a második legnagyobb parancsolat a Törvényben; Mt 22:37–40.)

A többi izraelita iránt

Szeretetet kellett mutatni; tilos volt gyilkolni (2Mó 20:13; Ró 13:9, 10)

Nem volt szabad bosszút állni vagy haragot táplálni (3Mó 19:18)

Törődni kellett a szegényekkel (2Mó 23:6; 3Mó 25:35, 39–43)

Törődni kellett az özvegyekkel és az árvákkal (2Mó 22:22–24; 5Mó 24:17–21; 27:19)

Tiszteletben kellett tartani más vagyonát

Tilos volt lopni; kártérítést kellett fizetni (2Mó 20:15; 22:1–4, 7)

Tilos volt helytelen kívánságot táplálni egy embertárs vagyona és javai iránt (2Mó 20:17)

Figyelmesnek kellett lenni a fogyatékossággal élőkkel

Nem volt szabad csúfolni vagy átkozni egy süketet, mert nem tudta megvédeni magát a kijelentésekkel szemben, hisz nem hallotta azokat (3Mó 19:14)

Átkozott volt, aki akadályt tett egy vak elé, vagy félrevezette őt (3Mó 19:14; 5Mó 27:18)

A jövevények iránt: nem volt szabad rosszul bánni velük (2Mó 22:21; 23:9; 3Mó 19:33, 34; 5Mó 10:17–19; 24:14, 15, 17; 27:19)

A rabszolgák iránt

A héber rabszolgát szolgaságának a hetedik évében vagy a jubileumi évben szabadon kellett bocsátani, attól függően, hogy melyik jött hamarabb. A rabszolgaság ideje alatt úgy kellett bánni vele, mintha felbérelték volna, azaz figyelmesen (2Mó 21:2; 5Mó 15:12; 3Mó 25:10)

Ha egy férfi feleséggel együtt jött, a felesége is vele ment, vagyis vele együtt lett szabad (2Mó 21:3)

Ha egy férfi rabszolgasága idején az ura feleséget adott neki (nyilván egy idegenből valót), akkor csak a férfi vált szabaddá; ha a felesége gyermekeket szült neki, akkor az asszony és a gyermekei az uráéi maradtak (2Mó 21:4)

Ha egy héber rabszolga szabad lett, az ura ajándékot kellett hogy adjon neki, amennyire módjában állt (5Mó 15:13–15)

A rabszolgát megkorbácsolhatta az ura (2Mó 21:20, 21). Ha a rabszolga megnyomorodott, szabadon kellett őt bocsátani (2Mó 21:26, 27). Ha a rabszolga meghalt, miközben az ura ütötte, az urát halállal büntethették; a bírák döntöttek a büntetés felől (2Mó 21:20; 3Mó 24:17)

Állatok iránt

Ha valaki rátalált egy háziállatra, amely bajban volt, köteles volt segíteni neki, még akkor is, ha az ellenségének a tulajdona volt (2Mó 23:4, 5; 5Mó 22:4)

A málhás állatokat nem volt szabad túlhajszolni vagy rosszul bánni velük (5Mó 22:10; vö.: Pl 12:10)

Amikor a bika csépelt, nem volt szabad bekötni a száját, hogy ehessen az általa csépelt gabonából (5Mó 25:4; vö.: 1Ko 9:7–10)

Nem volt szabad elvenni az anyamadarat is, és a tojásait is, kiirtva így az egész családot (5Mó 22:6, 7)

Nem volt szabad ugyanazon a napon levágni a bikát vagy a juhot a kicsinyével együtt (3Mó 22:28)

A TÖRVÉNY CÉLJAI

Nyilvánvalóvá tette a törvényszegéseket, rámutatott, hogy az izraelitáknak a törvényszegéseik miatt szükségük van megbocsátásra, valamint egy nagyobb áldozatra, amely valóban engesztelést tud szerezni a bűneikért (Ga 3:19)

Nevelőként megóvta és fegyelmezte az izraelitákat, és felkészítette őket a Messiás, vagyis az oktatójuk eljövetelére (Ga 3:24)

A Törvény különféle vonásai nagyobb jelentőségű, eljövendő jó dolgok árnyékai voltak; ezek az árnyékok segítettek a helyes szívállapotú izraelitáknak, hogy azonosítani tudják a Messiást, hiszen láthatták, hogy ő miként teljesítette be ezeket a prófétai mintákat (Héb 10:1; Kol 2:17)