A törvények alkotója, törvényhozó. A Biblia Jehovát a világegyetem legfőbb Törvényadójaként mutatja be.

Jehova mint Törvényadó: Valójában Jehova az egyetlen igazi Törvényadó a világegyetemben. Tőle származnak a fizikai törvények, amelyek az élettelen teremtésművet, valamint a növény- és állatvilágot irányítják (Jób 38:4–38; 39:1–30; Zs 104:5–19). Mivel az ember szintén Jehova teremtménye, alá van vetve Isten fizikai törvényeinek, és ugyanakkor az erkölcsi törvényeinek is, hiszen erkölcsös és értelmes teremtmény, aki képes a gondolkodásra, és arra, hogy felfogja a szellemi dolgokat (Ró 12:1; 1Ko 2:14–16). Ezenkívül Jehova törvénye a szellemteremtményeket, vagyis az angyalokat is vezérli (Zs 103:20; 2Pt 2:4, 11).

Jehova fizikai törvényei áthághatatlanok (Jr 33:20, 21). Az egész látható világegyetemben állandóak és megbízhatóak Isten törvényei, olyannyira, hogy azokon a területeken, ahol a tudósok ismerik e törvényeket, a másodperc törtrészének pontosságával ki tudják számolni a hold, a bolygók és más égitestek mozgását. Az, aki megpróbál ezekkel a törvényekkel ellentétesen cselekedni, azonnal tapasztalja a következményeit. Hasonlóképpen Isten erkölcsi törvényei is megmásíthatatlanok, és nem lehet őket büntetlenül megkerülni vagy megszegni. Éppolyan biztos, hogy ennek következményei lesznek, mint a természeti törvények esetében, habár a büntetés talán nem lesz azonnali. „Istent nem lehet megcsúfolni. Mert amit vet az ember, azt fogja aratni is” (Ga 6:7; 1Ti 5:24).

Mielőtt Jehova törvényt adott Izraelnek, hogyan tudták az emberek megállapítani, mi Isten rájuk vonatkozó akarata?

Habár Ádám lázadásától kezdve egészen az özönvízig Ádám leszármazottainak többsége egyre messzebb ment a gonoszságban, néhány hithű ember „szüntelen az igaz Istennel járt” (1Mó 5:22–24; 6:9; Héb 11:4–7). Azok közül a konkrét parancsok közül, amelyeket Isten az ilyen hűségeseknek adott, csak azokat jegyezték le, amelyeket Isten Noénak mondott a bárka megépítésével kapcsolatban. Ezeknek Noé fenntartás nélkül engedelmeskedett (1Mó 6:13–22). Mindazonáltal voltak alapelvek és precedensértékű esetek, amelyek segítettek a hithű embereknek, hogy ’az igaz Istennel járjanak’.

Tudatában voltak annak, hogy Isten nagyon bőkezűen ellátta az embereket az Éden-kertben; tapasztalták, hogy Isten önzetlenül és szerető módon törődik az emberekkel. Tudták, hogy a főségi elrendezés kezdetektől fogva érvényben volt: a férfi feje Isten, és az asszony feje a férfi. Tudomásuk volt arról, hogy milyen feladatokat adott Isten az embereknek, ahogy azt is tudták, hogy Istennek számít, hogy jól bánnak-e mindazzal, amit azért adott nekik, hogy használják és élvezzék. Tisztában voltak azzal, hogy nemi kapcsolat csak férfi és nő között jöhet létre, és csak házasságon belül megengedett, és azzal is, hogy ’el kell hagyniuk apjukat és anyjukat’, hogy egy ideiglenes kapcsolat (paráznaság) helyett tartós egységet alkossanak. Istennek az Éden-kert fáira, különösképpen a jó és rossz tudásának a fájára vonatkozó parancsolatából megtanulhatták értékelni és tisztelni a tulajdonjogot. Tudatában voltak az első hazugság rossz következményeinek. Tudták, hogy Isten helyeselte Ábel imádati formáját, és hogy nem helyeselte Káin irigységét és gyűlöletét, amelyet a testvére iránt tanúsított, valamint hogy Isten megbüntette Káint Ábel meggyilkolásáért (1Mó 1:26–4:16).

Tehát minden további konkrét, Istentől származó kijelentés, utasítás és rendelet nélkül is következtetést tudtak levonni ezekből az alapelvekből és precedensértékű esetekből más hasonló, de némiképp eltérő helyzetekre vonatkozóan, amelyek felmerülhettek. Évszázadokkal később Jézus és az apostolai is így vélekedtek ezekről az özönvíz előtti eseményekről (Mt 19:3–9; Jn 8:43–47; 1Ti 2:11–14; 1Jn 3:11, 12). A törvény etalon a viselkedésre vonatkozóan. Isten szavaiból és tetteiből megtudhattak valamennyit az ő útjairól, irányadó mértékeiről, és ezt kellett etalonnak tekinteniük a viselkedésükre nézve, vagyis ez volt a törvény, amelyet követniük kellett. Ha így tettek, akkor ’szüntelen az igaz Istennel járhattak’. Azok, akik nem cselekedtek e szerint, bűnt követtek el, vagyis ’elvétették a célt’, annak ellenére, hogy nem volt törvénygyűjtemény, amely elítélte volna őket.

Az özönvíz után Isten törvényt adott Noénak, amely minden emberre érvényes volt; ez a  törvény megengedte a húsevést, de megtiltotta a vér elfogyasztását, és Isten feltárta azt az alapelvet, hogy a gyilkosságért halálbüntetés jár (1Mó 9:1–6). Az özönvizet követő időszak elején olyan emberek, mint Ábrahám, Izsák, Jákob és József őszintén odafigyeltek Isten útjára, amelyet etalonnak tartottak a viselkedésükre vonatkozóan (1Mó 18:17–19; 39:7–9; 2Mó 3:6). Noha Isten adott konkrét parancsokat a hithű embereknek (1Mó 26:5), mint például a körülmetélkedés törvénye, de arról nincs feljegyzés, hogy egy részletes törvénygyűjteményt adott volna nekik, amelyet be kellett tartaniuk. (Vö.: 5Mó 5:1–3.) Mindazonáltal nemcsak azok az alapelvek és utasítások álltak rendelkezésükre, amelyek az özönvíz előttről származtak, hanem azok is, amelyeket az özönvíz utáni kijelentéseiből és az emberekkel való bánásmódjából következtetésként levonhattak.

Így, noha Isten nem adott részletes törvénygyűjteményt – mint később az izraelitáknak –, az emberek nem voltak támpont nélkül arra vonatkozóan, hogy különbséget tudjanak tenni a jó és rossz viselkedés között. A bálványimádást például ekkor még konkrétan nem ítélte el egyetlen kijelentett törvény sem. Ám ahogy Pál apostol rámutat, az ilyen szokás megbocsáthatatlan volt, mivel Isten „láthatatlan tulajdonságai világosan látszanak a világ teremtésétől fogva, mivel az alkotott dolgokból érzékelhetők, igen, az ő örök hatalma és istensége”. Az, hogy „a teremtést imádták, és annak végeztek szent szolgálatot, semmint Annak, aki teremtett”, ellenkezett a józan ésszel. Azok, akik ilyen üresfejű módon élték az életüket, később lezüllöttek, és más igazságtalan szokásokat is gyakoroltak, például homoszexualitást, így „felcserélték a testükkel való természetes élést természetellenessel”. Noha ebben az esetben sem volt konkrét törvény, az ilyen szokás egyértelműen ellentétben állt a Teremtő Isten útjával, ahogy arra a férfinak és a nőnek a felépítéséből is következtetni lehet. Mivel az embert Isten a saját képmására teremtette, kellőképpen intelligens volt ahhoz, hogy mindezt felismerje. Így felelős volt Isten előtt, ha az ő útjával ellentétesen cselekedett; bűnt követett el, vagyis ’elvétette a célt’, még egy konkrétan kijelentett törvény hiányában is, amely alapján meg lehetett volna vádolni a bűnnel (Ró 1:18–27; vö.: Ró 5:13).

A törvényszövetség: Jehova már az Egyiptomból való kivonulás előtt is adott rendeleteket a népének, Izraelnek (2Mó 12:1, 14–20; 13:10). De abban a szerepben, hogy egy nemzet Törvényadója, kiemelkedő módon a törvényszövetség életbeléptetésekor mutatkozott meg. Ekkor jelent meg először a törvények összessége egy törvénygyűjteményben, amely az élet minden területére kiterjedt. Ez a szövetség tette Izraelt egyedülálló néppé, olyan nemzetté, amely csak és kizárólag Jehováé volt, és ez megkülönböztette Izraelt az összes többi nemzettől (2Mó 31:16, 17; 5Mó 4:8; Zs 78:5; 147:19, 20).

Egy prófétai üzenetben, amely előre megmondta, hogy Jehova megmentésről gondoskodik, Ézsaiás próféta kijelentette: „Jehova a Bíránk, Jehova a Törvényadónk, Jehova a Királyunk; ő ment meg minket” (Ézs 33:22). Izrael esetében maga Jehova gyakorolta a kormányzás mindhárom jogkörét: a bírói, a törvényhozói és a végrehajtói jogkört. Ézsaiás próféciája tehát teljes védelemről és irányításról biztosította a nemzetet, hiszen kiemelte a tényt, hogy Jehova az abszolút értelemben vett Szuverén Uralkodó.

Amikor Ézsaiás Jehovát Izrael Törvényadójának nevezte, a héber chá·qaqʹ szó egyik formáját használta, amely szó szerint azt jelenti, hogy ’bevés’ vagy ’feljegyez’. Erről a héber szóról a W. Gesenius által szerkesztett héber lexikon a következőket mondja: „Mivel az előírásoknak és rendeleteknek a nyilvánosság számára hozzáférhető táblákra és emlékművekre való rögzítése a törvényadó feladata volt, ez a tette magában foglalta a rendelkezési jogot is” (Hebräisches und chaldäisches Handwörterbuch über das Alte Testament. 4. kiad. Lipcse, 1834, 1. rész, 660., 661. h.). A bibliafordítók ezt a szót a következőképpen fordítják: „törvényadó”, ’vezér’ és ’vezető’ (1Mó 49:10; 5Mó 33:21; Bí 5:14; Zs 60:7; 108:8; vö.: ÚRB, Kár., ÚV). Tehát az, hogy az Ézsaiás 33:22-ben ez a szó „Törvényadó”-nak lett fordítva, összhangban van a héber szó egyik jelentésárnyalatával, és jól elkülöníthető a mondatban szereplő ’Bíró’ és ’Király’ szavaktól, ugyanakkor együtt teljességet fejeznek ki.

Isten semelyik más nemzetnek vagy népnek sem adott ilyen részletes törvényt. Mindazonáltal Isten igazságosságban teremtette az embert, és felruházta lelkiismerettel is. Annak ellenére, hogy a bukott ember tökéletlenséget örökölt, és hajlamos a bűnre, annak is maradt nyoma, hogy a Teremtő képmására és hasonlatosságára lett megteremtve, és hogy van lelkiismerete. Így még a nem izraelita nemzetek is kialakítottak egy etalont a viselkedésre vonatkozóan, és bírói rendeleteket hoztak, amelyek bizonyos fokig visszatükrözték Isten igazságos alapelveit.

Pál apostol a következőképpen fejti ezt ki: „Például, mindazok, akik törvény [vagyis Isten törvénye, amelyet népének adott] nélkül vétkeztek, törvény nélkül fognak elveszni is, de mindazokat, akik törvény alatt vétkeztek, törvény  által fogják megítélni. Mert nem a törvény hallgatói az igazságosak az Isten előtt, hanem a törvény cselekvőit fogják igazságossá nyilvánítani. Mert amikor a nemzetekből valók, akiknek nincsen törvényük, természet szerint a törvény dolgait cselekszik, akkor ezek, bár nincs törvényük, önmaguk a törvény maguknak. Ők maguk mutatják meg, hogy a törvény lényege be van írva szívükbe, miközben a lelkiismeretük velük együtt tanúskodik, és saját gondolataik egymás között vádolják vagy éppen mentegetik őket” (Ró 2:12–15). Tehát azok a nemzetek, noha nem volt törvényes kapcsolatuk Istennel, nem voltak bűntelenek, mert ’elvétették a célt’, melyet Jehova tökéletes irányadó mértékei állítanak. (Vö.: Ró 3:9.)

Isten, azzal, hogy törvényszövetséget kötött Izraellel, egyértelművé tette, hogy minden ember bűnös, így az izraeliták is, nem csak a bálványimádó pogányok. A törvényszövetség azt a célt szolgálta, hogy az izraeliták teljesen tisztában legyenek azzal, hogy milyen sok szempontból nem felelnek meg Isten tökéletes irányadó mértékeinek. És ily módon „minden száj betömessék, és az egész világ büntetés alá kerüljön az Isten előtt. . . .mert a bűn pontos ismerete törvény által van” (Ró 3:19, 20). Még ha egy izraelita nem gyakorolt is bálványimádást, tartózkodott a vértől, nem gyilkolt meg senkit, akkor is bűnös volt a törvényszövetség szerint. Ez azért volt, mert a törvényszövetség konkrétan azonosított számtalan olyan cselekedetet, sőt még viselkedésmódot is, amely bűnnek számított. Ennélfogva Pál úgy tekintve magára, mint aki abban az értelemben élt a Törvény előtt, hogy még az ősatyja ágyékában volt, ezt mondta: „Valójában nem ismertem volna meg a bűnt, ha nem lett volna a Törvény; és például nem ismertem volna a mohó kívánságot, ha a Törvény nem mondta volna: »Ne kívánj mohón.« . . . Egykor valójában élő voltam törvény nélkül, de amikor a parancsolat megérkezett, a bűn ismét életre kelt, én pedig meghaltam” (Ró 7:7–9).

Más törvényadók: Amikor Isten Fia a földre jött, Jehovát ismerte el Törvényadójaként és Isteneként. Zsidóként Jézus a törvényszövetség hatálya alatt született, és köteles volt tökéletesen engedelmeskedni annak (Ga 4:4, 5). Jézus törvényeket adott a követőinek, egyrészt amikor beszélt velük, másrészt amikor a szent szellem működésével a követői megírták a Keresztény Görög Iratokat. Összességében ezeket a törvényeket ’Krisztus törvényének’ nevezik (Ga 6:2; Jn 15:10–15; 1Ko 9:21). Ez a törvény irányítja ’Isten Izraelét’, a szellemi ’nemzetét’ (Ga 6:16; 1Pt 2:9). Ezek a törvények azonban nem Krisztustól származtak, hanem a Nagy Törvényadótól, Jehovától (Jn 14:10).

Mózes: Noha a Biblia többször beszél ’Mózes törvényéről’ (Jzs 8:31, 32; 1Ki 2:3; 2Kr 23:18; 30:16), azt is elismeri, hogy Jehova a tényleges Törvényadó, és Mózes csak Isten eszközeként és képviselőjeként adta a Törvényt Izraelnek (2Kr 34:14). Még az angyalok is szerepet kaptak abban, hogy képviseljék Istent ennél az eseménynél, hisz a Törvényt „angyalok révén közvetítették, közvetítő keze által”. Mindazonáltal Mózesről úgy beszél, mint törvényadóról, hiszen ő volt a törvényszövetség Jehova által kinevezett közvetítője Isten és Izrael között (Ga 3:19; Héb 2:2).

Emberi uralkodók mint törvényadók: Isten nem állított fel emberi uralmakat a világban, nem is adott nekik hatalmat, de megengedi, hogy létezzenek, és ha a szándéka úgy kívánja, megfosztja őket az uralmuktól, és újakat enged a helyükbe (5Mó 32:8; Dá 4:35; 5:26–31; Cs 17:26; Ró 13:1). Ezek közül az uralkodók közül néhányan törvényadóvá válnak a nemzetük, az államuk vagy a közösségük számára. De a törvényeik és rendeleteik csak akkor helyesek, ha összhangban vannak a Nagy Törvényadó, Jehova Isten törvényeivel, és nem mennek túl e törvények keretein. A híres brit jogász, Sir William Blackstone a következőket mondta, amikor Isten azon törvényére utalt, mely a természeti dolgokat irányítja: „Ez kötelez a földön mindenütt, minden országban, minden időben: és egyetlen emberi törvény sem érvényes, ha ezzel ellenkezik; az olyanok pedig, amelyek érvényesek, minden erejüket és hatalmukat, közvetve vagy közvetlenül, ebből az ősiből származtatják.” Valamint ezt is írta: „Minden emberi törvény ezen a két alapon nyugszik: a természet törvényein és a kinyilatkoztatás törvényein [amelyek csak a Szentírásban találhatók meg], amiért is egyetlen emberi törvénynek sem szabadna ezeknek ellentmondania” (Chadman’s Cyclopedia of Law. 1912, I. köt. 89., 91. o.; vö.: Mt 22:21; Cs 5:29).

A keresztény gyülekezetben: Jézus féltestvére, Jakab a következőket írta azoknak a keresztényeknek, akik büszkévé, dicsekvővé és bírálóvá váltak a keresztény testvéreikkel szemben: „Ne beszéljetek tovább egymás ellen, testvérek. Aki a testvére ellen beszél, vagy megítéli a testvérét, az törvény ellen beszél, és törvényt ítél meg. Mármost, ha törvényt ítélsz meg, akkor nem törvényt cselekvő vagy, hanem bíró. E g y van, aki törvényadó [gör.: no·mo·theʹtész] és bíró, az, aki képes megmenteni és elpusztítani. De te, ki vagy te, hogy megítéled a felebarátodat?” Jakab a továbbiakban olyanokról beszélt,  akik azzal dicsekedtek, hogy mit fognak csinálni a jövőben, mintha rájuk nem lennének hatással a körülmények, ahelyett, hogy azt mondták volna: „Ha Jehova úgy akarja” (Jk 4:11–16). Jakab a ’királyi törvényről’ szólva ezt írta: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat” (Jk 2:8). Ezek a keresztények nem mutattak szeretetet a felebarátaik iránt, mivel inkább ellenük beszéltek, és valójában Isten törvényének a bíráivá tették magukat mint törvényhozók vagy törvényadók.

Pál apostol hasonló tanácsot adott a rómaiaknak írt levelében, amikor olyanokról beszélt, akik megítéltek másokat az alapján, hogy mit ettek és ittak: „Ki vagy te, hogy megítéled más háziszolgáját? Saját urának áll vagy esik. De meg fog állni, mert Jehova tenni tud azért, hogy megálljon” (Ró 14:4).

Az előzőek fényében, hogyan tekintsünk Pál tanácsára, amelyet a korintuszi gyülekezetben előforduló súlyos paráznaság miatt adott? Ezt mondta: „Én a magam részéről, aki testben ugyan távol, de szellemben jelen vagyok, már bizonnyal megítéltem azt, aki így cselekedett, mintha jelen volnék . . . Vajon ti nem a belül levőket ítélitek meg, míg a kívül levőket az Isten ítéli meg? »Távolítsátok el a gonosz embert magatok közül.«” Ezután az élet dolgainak az ítéléséről beszélt, és azokról, akiket ’bíráknak tesznek meg’ maguknak (1Ko 5:1–3, 12, 13; 6:3, 4; vö.: Jn 7:24).

Pál, Jézus Krisztus apostolaként, hatalommal volt felruházva, így felelős volt a gyülekezet tisztaságáért és jólétéért (2Ko 1:1; 11:28); ezért írt azoknak, akik kinevezést kaptak a vezető testülettől, hogy hatalmat gyakoroljanak a gyülekezet felett (Cs 14:23; 16:4, 5; 1Ti 3:1–13; 5:22). Ők ugyanis felelősek voltak azért, hogy helyeselt állapotban, vagyis Isten szemében tisztán őrizzék meg a gyülekezetet. Ezek a férfiak, akik az előzőekben említett esetben – amely Isten törvényének nyílt és felháborító megszegése volt – ítéltek, nem tették magukat Isten törvényének bíráivá, és saját törvényeket sem alkottak kényük-kedvük szerint. Nem mentek túl Isten törvényein. A Nagy Törvényadó által adott törvény értelmében cselekedtek, így a paráznaságot tisztátalanságnak nyilvánították. Akik ilyen tisztátalanságot gyakoroltak, azok Isten törvénye szerint nem mehettek be Isten Királyságába (1Ko 6:9, 10). Nem voltak rá alkalmasak, hogy kapcsolatban maradjanak Krisztus gyülekezetével. Ám amikor a gyülekezet tisztaságáért felelős férfiak kizárták a tisztátalan személyeket, még így sem azt az ítéletet hajtották végre, mint amit Isten, a Törvényadó maga végrehajtana az ilyen, megbánást nem tanúsító személyeken, akik továbbra is ilyen utat követnek, vagyis nem adták őket halálra (Ró 1:24–27, 32).

Pál arra is felhívja a keresztények figyelmét, hogy „a szentek a világot fogják ítélni”, és hogy ’angyalokat fognak ítélni’. Itt nem a jelenről beszél, hanem a jövőről, amikor azok, akik Krisztussal fognak uralkodni a Királyságában, égi bírákként fognak szolgálni, érvényre juttatva Isten törvényét, és végrehajtva az ítéletet a gonoszokon (1Ko 6:1–3; Je 20:6; vö.: 1Ko 4:8).

Mózes áldása Gádon: Amikor nem sokkal a halála előtt Mózes megáldotta Izrael törzseit, „Gádról ezt mondta: »Áldott, aki kiterjeszti Gád határait . . . Kiszemeli magának [Gád] az első részt, mert a törvényadó része van ott. . .«” (5Mó 33:20, 21). A „törvényadó” szó használata a következőt jelentheti: A legtöbb törzs sorsvetés útján kapta az örökségét, amit Józsué és Eleázár, a főpap felügyelt. De nem sokkal a midiániták veresége után, Gád törzse, Rúben törzsével egyetemben, a Jordántól K-re szeretett volna földet kapni. Mivel ezeknek a törzseknek sok jószáguk volt, az a föld kiválóan megfelelt nekik. Mózesnek nem volt ellenére a kérésük és nekik adta azt a földet (4Mó 32:1–5, 20–22, 28). Így az ő részük „a törvényadó része” volt, vagyis Mózesé, Izrael törvényadójáé.