Egy tanító a szavaival vagy a példájával felvilágosítást vagy valamilyen jártasságot ad át másoknak. Az ügyes tanító általában magyarázattal szolgál, vagy bizonyítékkal támasztja alá a szavait, illetve valamilyen más módszerrel próbál segíteni a hallgatóinak abban, hogy elfogadják a tanítást és emlékezzenek is rá.

Jehova Isten, a Teremtő a szolgái Nagy Oktatója és Tanítója (1Ki 8:36; Zs 27:11; 86:11; 119:102; Ézs 30:20; 54:13). Már önmagában a teremtésmű is azt tanítja, hogy létezik egy végtelenül bölcs Isten, illetve lehetőséget ad arra, hogy az ember kutassa és megfigyelje, noha még a mai napig is csak a felszínt karcolgatjuk (Jób 12:7–9). Ezenkívül Jehova Isten különleges kinyilatkoztatás révén megtanítja az embereknek a nevét, szándékait és törvényeit. (Vö.: 2Mó 4:12, 15; 24:12; 34:5–7.) Ezek a kinyilatkoztatások Isten Szavában, a Bibliában találhatók, és az akaratára vonatkozó helytálló tanításnak ezek az alapjai (Ró 15:4; 2Ti 3:14–17). Isten szelleme is tanít (Jn 14:26).

Tanítás az izraelitáknál: Izraelben Isten a szülőkre ruházta azt a felelősséget, hogy tanítsák a gyermekeiket (5Mó 4:9; 6:7, 20, 21; 11:19–21; Zs 78:1–4). A nemzetnek mint egésznek a tanítását a próféták, a léviták, különösen a papok, valamint más bölcs emberek végezték. (Vö.: 2Kr 35:3; Jr 18:18; lásd: OKTATÁS.)

Próféták: A próféták megtanították a népnek Jehova tulajdonságait és szándékait, feltárták az izraeliták helytelen tetteit, és vázolták, hogy mi lenne a helyes út, amelyen járniuk kell. Gyakran szóban tanítottak, majd később e szavakat írásba foglalták. (Vö.: 1Sá 12:23–25; Ézs 7:3, 4; 22:15, 16; Jr 2:2.) Tanítási módszereik közé tartoztak a kérdések (Jr 18:13, 14; Ám 3:3–8; Ag 2:11–14), a szemléltetések (2Sá 12:1–7; Ézs 10:15; Jr 18:3–10), a rejtvények (Ez 17:2)  és a szimbolikus cselekedetek (1Ki 11:30–32; Jr 13:4–11; 19:1–12; 27:2; 28:10–14; Ez 4:1–5:4).

Papok és léviták: A papok és a léviták feladata volt, hogy Isten törvényére tanítsák Izrael nemzetét (3Mó 10:11; 14:57; 2Kr 15:3; 35:3). Ezt többféleképpen valósították meg. Minden sabbatévben a lombsátorünnepen a Törvényt az elejétől a végéig felolvasták az egész nép előtt: a férfiak és nők, a gyermekek és a jövevények előtt (5Mó 31:9–13). Olykor azzal, hogy a nép felelgetett nekik, a léviták belevésték Isten törvényeit a hallgatóik elméjébe. (Vö.: 5Mó 27:14–26.) A papok és a léviták nemcsak felolvasták a Törvényt, hanem nyilván meg is magyarázták. (Vö.: Ne 8:8.) A bírói döntéseikkel pedig megtaníthatták az embereknek, hogy Istennek mik az igazságosságra vonatkozó alapelvei (5Mó 17:8–13; 1Kr 26:29; 2Kr 19:8–11).

Írástudók: Jézus földi szolgálata idején az írástudók kitűntek a Törvény tanítóiként. A nép valódi gondjaival és szükségleteivel azonban nem bajlódtak. Akárcsak a farizeusok, az írástudók is nagyobb hangsúlyt fektettek a rendelkezések és hagyományok „betűjére”, semmint az irgalmasságra, az igazságosságra és a hűségre. Ezzel előidézték, hogy a Törvény teherként nehezedett a nép vállára (Mt 23:2–4, 23, 24; Lk 11:45, 46). Tanításuk nem volt olyan hatásos, mint amilyen lehetett volna, mivel úgy viselkedtek az egyszerű emberekkel, mintha különbek lennének náluk, és így nem bizonyultak követendő példáknak. (Vö.: Mt 23:3, 6, 7; Jn 7:48, 49; lásd: ÍRNOK, ÍRÁSTUDÓ.)

Mi tette Jézus tanítását rendkívül hatékonnyá?

Noha a judaizmus vallási vezetői bizonyára nem őszintén szólították Jézus Krisztust „Tanító”-nak (gör.: Di·daʹszka·losz), a hívők és a nem hívők egyaránt elismerték, hogy ő az (Mt 8:19; 9:11; 12:38; 19:16; 22:16, 24, 36; Jn 3:2). A hivatalszolgákat, akiket az elfogására küldtek ki, annyira lenyűgözte a tanítása, hogy üres kézzel tértek vissza, és ezt mondták: „Soha senki nem beszélt még úgy, mint ez az ember” (Jn 7:46). Jézus ’úgy tanított, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók’ (Mt 7:29). Az ő tanítása Istentől származott (Jn 7:16; 8:28), egyszerűen közvetítette a gondolatokat, cáfolhatatlan logikával, gondolatébresztő kérdésekkel, meglepő szóképekkel és sokatmondó szemléltetésekkel, melyeket a hallgatói számára ismerős dolgokból merített (Mt 6:25–30; 7:3–5, 24–27; lásd: SZEMLÉLTETÉSEK). Jézus ezenkívül szemléltető példákhoz is folyamodott; egyszer például megmosta a tanítványai lábát, hogy megtanítsa nekik, hogy szolgálniuk kell egymást (Jn 13:2–16).

Jézus tudását elmélyítette, hogy még mielőtt a földre jött, már bensőséges kapcsolata volt az Atyjával és Istenével. Ezért mindenki másnál jobban ismerte Istent, így hitelesen tudta tanítani az Atyjára vonatkozó dolgokat. Ő maga így fogalmazta ezt meg: „senki sem ismeri teljesen a Fiút, csak az Atya, és az Atyát sem ismeri teljesen senki, csak a Fiú, és mindaz, akinek a Fiú ki akarja őt nyilatkoztatni” (Mt 11:27; Jn 1:18).

Emellett Jézus alaposan ismerte Isten írott Szavát is. Amikor megkérdezték, hogy mi a legnagyobb parancsolat a Törvényben, egy szempillantás alatt össze tudta foglalni az egész Törvényt két parancsban, idézve a Mózes ötödik könyvéből (6:5) és a Mózes harmadik könyvéből (19:18) (Mt 22:36–40). A szolgálata során arról vált ismertté, hogy a Héber Iratok könyveinek közel a felére vagy utalt, vagy pedig az ott szereplő megfogalmazáshoz hasonlóan fejezte ki a gondolatait: 1Mózes (2:24; Mt 19:5; Mk 10:7, 8); 2Mózes (3:6; Mt 22:32; Lk 20:37); 3Mózes (14:2–32; Mt 8:4); 4Mózes (30:2; Mt 5:33); 5Mózes (5:16; Mt 15:4; Mk 7:10); 1Sámuel (21:4–6; Mt 12:3, 4); 1Királyok (17:9; Lk 4:26); Jób (42:2; Mt 19:26); Zsoltárok (8:2; 110:1; Mt 21:16; 22:44); Példabeszédek (24:12; Mt 16:27); Ézsaiás (6:9, 10; Mt 13:14, 15; Jn 12:40); Jeremiás (7:11; Mt 21:13; Mk 11:17; Lk 19:45, 46); Siralmak (2:1; Mt 5:35); Dániel (9:27; Mt 24:15); Hóseás (6:6; Mt 9:13); Jónás (1:17; Mt 12:40); Mikeás (7:6; Mt 10:21, 35, 36); Zakariás (13:7; Mt 26:31) és Malakiás (3:1; Mt 11:10).

Továbbá Jézus tökéletes példája valódi erőt kölcsönzött a tanításának (Jn 13:15). Egyáltalán nem olyan volt, mint az írástudók és a farizeusok, akikről ezt mondta: „Mindazt. . ., amit mondanak nektek, cselekedjétek és tartsátok meg, de a tetteik szerint ne cselekedjetek, mert ők mondják, de nem cselekszik” (Mt 23:3).

Továbbá az is hozzájárult a tanítása hitelességéhez és hatékonyságához, hogy megértő volt az emberekkel, és szeretettel törődött velük. Tisztánlátását csak fokozta, hogy csoda útján képes volt mások hátterét és gondolatait ismerni (Mt 12:25; Lk 6:8; Jn 1:48; 4:18; 6:61, 64; 13:11). „Ő maga is tudta, mi van az emberben” (Jn 2:25). Olyannyira megesett a szíve az embereken, hogy feláldozta a szükséges pihenésre szánt idejét, és inkább tanította őket. Egyszer a tanítványaival csónakba ültek, hogy egy elszigetelt területre menjenek, és pihenjenek egy kicsit. „De az emberek látták, hogy elmennek, és sokan megtudták, s minden városból odasiettek gyalog,  és megelőzték őket. És amikor Jézus kiszállt, nagy sokaságot látott, és megszánta őket, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok; és kezdte őket sok mindenre tanítani” (Mk 6:31–34).

Jézus megértően bánt a hallgatóival. Amikor a tanítványai nem értették meg a szemléltetése lényegét, türelmesen elmagyarázta nekik (Mt 13:10–23). Tisztában volt a korlátaikkal, ezért nem árasztotta el őket információval (Jn 16:4, 12). Ha szükséges volt, akkor többször is elmondta lényegében ugyanazt (Mk 9:35; 10:43, 44). Amikor kérdést tettek fel neki, ő sokszor szemléltetésekkel vagy szemléltető példákkal nyomatékosította a válaszát, amivel mély benyomást keltett a hallgatóiban, és serkentgette a gondolkodóképességüket (Mt 18:1–5, 21–35; Lk 10:29–37).

Isten szelleme tanít: Jézus a három és fél éves földi szolgálata idején képezte az apostolait, hogy folytatni tudják azt a munkát, amelyet ő elkezdett. Ők azonban tökéletlen emberek lévén képtelenek voltak visszaemlékezni Jézus tanításának minden apró részletére. Ezért Jézus ezt ígérte nekik: „a segítő, a szent szellem, melyet az Atya küld majd az én nevemben, az mindenre megtanít titeket, és eszetekbe juttatja mindazt, amit mondtam nektek” (Jn 14:26). Ez azt jelentette, hogy Isten szelleme megtanította nekik mindazt, amit a szolgálatuk ellátásához tudniuk kellett. Különösen abban segített a szellem, hogy amit korábban hallottak már, de nem értettek, az kitisztuljon előttük. A szent szellem mintegy emlékeztetőként eszükbe juttatta mindazt, amit akkor hallottak, amikor Jézus még velük volt. Tanította is őket a szellem, hiszen rávezette őket, hogy Jézus szavait hogyan kell helyesen alkalmazni. (Vö.: Jn 2:19–22; lásd: IGAZSÁG: „Az igazság szelleme”.)

Amikor Jézus tanítványait nyilvános gyűlések, királyok és más, magas rangú kormánytisztviselők elé vitték, ők magabiztosan Isten szellemére támaszkodhattak, hogy az majd emlékezteti és tanítja őket. Bízhattak benne, hogy mint egy barát, eszükbe juttatja, mit mondjanak, és segít nekik helyesen alkalmazni a tanítást, így hatásosan tudnak majd tanúskodni, sőt az ellenszegülőket el is tudják hallgattatni (Mt 10:18–20; Mk 13:11; Lk 12:11, 12; 21:13–15). Ezért tudott Péter és János bátran válaszolni, amikor a szanhedrin, azaz a zsidó legfelsőbb bíróság kérdőre vonta őket egy születésétől fogva sánta férfi meggyógyítása kapcsán. Senki sem számított rá, hogy ezek az „iskolázatlan és egyszerű emberek” ilyen nyíltan fognak beszélni. A szanhedrin tagjai elcsodálkoztak. Péter szavai hallatán, és a meggyógyított embert látva ezek a tanult férfiak „semmiben sem mondhattak ellent” (Cs 4:5–14).

Mivel Isten Szava teljes egészében ihletés által íródott (2Ti 3:16), egyedül ez tartalmazza a szellem tanítását. Ezért a keresztényeknek egyáltalán nem szabad odafigyelniük olyan tanításokra, amelyek ellentmondanak Isten Szavának. Ahogyan János apostol is írta: „nincs szükségetek rá, hogy bárki is tanítson titeket; hanem amint a tőle kapott felkenetés mindenre nézve tanít benneteket (és igaz, és nem hazugság), és ahogyan tanított is titeket, maradjatok egységben ővele” (1Jn 2:27). János ezt szellem által született keresztényeknek mondta, akik már megismerték Jehova Istent is, és a Fiát, Krisztus Jézust is. Jól ismerték Isten igazságát. Ezért nem volt szükségük olyan tanítókra, akik megtagadták az Atyát és a Fiút. Az ilyenek csak eltérítették volna őket attól, amiről tudták, hogy az az igazság, melyet Isten szelleme tanított nekik és világosan feltárt a Szentírásban (1Jn 2:18–26). Ezért a keresztényeknek nem volt szabad hitehagyott tanítókat befogadniuk az otthonukba, sőt, még köszönniük sem volt szabad nekik (2Jn 9–11).

Az embereket tanítvánnyá teszik és tanítják: Jézus Krisztus a feltámadása után meghagyta a követőinek, hogy tegyenek tanítvánnyá embereket, kereszteljék meg őket, és tanítsák meg őket mindarra, amit megparancsolt nekik (Mt 28:19, 20). Ez a nagyszabású tanítómunka i. sz. 33 pünkösdjén vette kezdetét, amikor mintegy 3000 zsidó és prozelita fogadta el Jézust a megígért Messiásként, és keresztelkedett meg. Ám ezeknek az új tanítványoknak a tanítása nem ért véget Péter apostol előadásával, amelynek köszönhetően Krisztus Jézus követői lettek. Még sok mindent kellett megtanulniuk. Ezért akik messzi földről érkeztek Jeruzsálembe pünkösd ünnepére, meghosszabbították az ott-tartózkodásukat, hogy az apostolok tanításának szentelhessék magukat. Nap nap után összegyűltek a templom területén, nyilván azért, hogy az apostolokat hallgassák. Más zsidók és prozeliták is hallották ott a jó hírt, így végül a hívők száma mintegy 5000-re emelkedett (Cs 2:14–4:4). Az apostolok azonban nemcsak a templomban tanítottak nyilvánosan, hanem házról házra is hirdették a Jézus Krisztusról szóló jó hírt (Cs 5:42; lásd: PRÉDIKÁLÓ, PRÉDIKÁLÁS: „Házról házra”).

Később az üldözés miatt a hívők szétszóródtak, és kezdtek nem zsidóknak is prédikálni, így a tanítványképző munka távoli helyekre is kiterjedt (Cs 8:4–12; 11:1–26). De ugyanúgy, mint Jeruzsálemben, ezeken a helyeken is sokszor a nyilvános prédikálással és tanítással találtak  érdeklődő személyeket, akik – miután tanítványokká váltak – további tanításban részesültek. Efézusban például Pál apostol nyilvánosan tanított a zsinagógában. Amikor ellenségeskedés alakult ki, Pál különválasztotta a tanítványokat a nem hívő zsidóktól, és Tirannusz iskolájának előadótermében tartott nekik előadásokat (Cs 19:8–10). Ezenkívül Pál az otthonaikban is tanította a tanítványokat, más érdeklődőkre pedig úgy talált rá, hogy házról házra tanított. Az efézusi gyülekezet véneit a következőkre emlékeztette: „nem tartottam vissza magam attól, hogy elmondjak nektek mindent abból, ami hasznos, és attól sem, hogy nyilvánosan és házról házra tanítsalak benneteket” (Cs 20:20, 21; vö. a Cs 18:6, 7-tel, mely Pál korintuszi tevékenységéről szól; lásd: TANÍTVÁNY).

Tanítók a keresztény gyülekezetben: Pál apostol és mások tevékenysége folytán sok helyen alakultak keresztény gyülekezetek, és ezek továbbra is növekedtek. Ezeknek a gyülekezeteknek a támogatásához képesített tanítókra volt szükség, hogy „mindnyájan [eljussanak] az egységre a hitben és az Isten Fiának pontos ismeretében, a felnőtt férfi szintjére, a termetnek arra a mértékére, amely a Krisztus teljessége szerint való” (Ef 4:11–13). Ez súlyos felelősséget rótt azokra, akik tanítókként tevékenykedtek, és ez a felelősség közvetlenül kihatott a keresztény társaik életére. A tanítóknak olyan fontos szerepük volt, hogy amikor a gyülekezet tagjainak kinevezéséről ír a Biblia, akkor közvetlenül az apostolok és a próféták után, harmadikként szerepelnek (1Ko 12:28). Nem minden keresztény töltötte be ezt a tisztséget (1Ko 12:29), nők például sohasem. Pál apostol ezt írta: „Nem engedem meg az asszonynak, hogy tanítson, vagy hogy hatalmat gyakoroljon a férfi fölött” (1Ti 2:12). A felvigyázók, vagyis a vének szolgáltak tanítókként, és őket a szent szellem nevezte ki erre a szerepre (Cs 20:17, 25–30; 1Ti 3:1, 2; 5:17).

Ezeknek a véneknek utánzásra méltó példáknak kellett lenniük, pontosan kellett tanítaniuk, és mindig ragaszkodniuk kellett Isten ihletett Szavához. Képesített tanítókként olyanok voltak, mint a védőbástyák, megóvtak másokat attól, hogy eltérjenek az igaz hittől; mindig készen álltak arra, hogy helyreigazítsák azokat, akik áldozatul estek a helytelen tanításoknak; felléptek azokkal szemben, akik szektákat mozdítottak elő (1Ti 4:6, 7, 16; 6:2b–6; 2Ti 2:2, 14–26; 3:14–17; Tit 1:10, 11; 2:1, 6, 7; 3:9–11; vö.: Je 2:14, 15, 20–24).

A vének (gör.: pre·szbüʹte·roi), akik keményen fáradoztak keresztény társaik tanításán, méltók voltak a tiszteletre, a figyelmességre (vö.: Héb 13:17), sőt az önkéntes anyagi támogatásra is. Ezt értette Pál apostol a következő szavak alatt: „Ezenfelül, akit szóban tanítanak a szóra, osztozzon minden jóban azzal, aki ilyen szóbeli tanítást nyújt” (Ga 6:6). „A vének, akik jól szolgálnak elöljáróként, kétszeres tiszteletre méltattassanak, kiváltképp, akik keményen dolgoznak a beszédben és a tanításban. Mert azt mondja az írás: »Ne kösd be a bika száját, mikor csépli a gabonát«; továbbá: »Méltó a munkás a bérére«” (1Ti 5:17, 18).

Azok a férfiak, akik önzetlen indítékból törekedtek a felvigyázói tisztségre, és arra, hogy képesítettek legyenek a gyülekezet tanítására, ’jó munkára vágytak’ (1Ti 3:1). Nyilvánvaló tehát, hogy Jakab tanítvány nem azért írta a következőket, mert el akarta venni e férfiak kedvét attól, hogy képesítetté váljanak a tanításban: „Ne legyetek sokan tanítók, testvéreim, hiszen tudjátok, hogy mi súlyosabb ítéletet fogunk kapni” (Jk 3:1). Ezek a szavak inkább azt hangsúlyozták, hogy milyen súlyos felelősség nyugszik azoknak a vállán, akik tanítókként szolgálnak a gyülekezetben. De kétségkívül voltak némelyek, akik tanítóknak adták ki magukat, noha nem voltak sem kinevezve, sem képesítve. Akikről Jakab beszélt, valószínűleg sokkal inkább azokra hasonlítottak, akikről Pál ezt írta Timóteusznak: „egyesek hiábavaló beszédre hajlottak el, s törvénytanítók akarnak lenni, de nem fogják fel sem amiket mondanak, sem amiket erősen bizonygatnak” (1Ti 1:6, 7). Ezek a személyek minden bizonnyal a kiválóságra vágytak, amely azzal járt, ha valaki taníthatta a hívőtársait. Jakab azonban helyes megvilágításba helyezte ezt a kérdést, amikor rámutatott, hogy a gyülekezet tanítóitól több követeltetik meg, ugyanis ők sokkal komolyabb számadással tartoznak, mint a keresztények általában. (Vö.: Ró 14:12.) Sőt, mint mindenki más, ők is megbotlanak szóban (Jk 3:2).

Milyen értelemben kell minden kereszténynek tanítónak lennie? Bár magában a gyülekezetben viszonylag kevesen szolgáltak tanítókként, mégis minden keresztény előtt ott volt az a kívánatos cél, hogy képes legyen másoknak megtanítani a hitét, ha másképp nem is, legalább négyszemközt. Ezt a következő gondolat tette világossá a héber keresztények előtt: „bár az időt tekintve bizony tanítóknak kellene lennetek, ismét arra van szükségetek, hogy elölről tanítsa nektek valaki az Isten szent kijelentéseinek elemi dolgait”. Mivel elsőként a zsidókhoz jutott el a Krisztusról szóló jó hír, már tényleg túl kellett volna jutniuk a szellemi kisgyermekkoron, és már példát kellett volna mutatniuk a  keresztény érettségben, valamint mások tanításában (Héb 5:12–6:2). Ezért az ihletett író itt kétségkívül általános értelemben beszélt a tanításról, nem abban az értelemben, amikor valakit kineveznek erre a feladatra. Tehát némiképp hasonló lehet az is, amikor az író úgy utal egy zsidóra, mint aki a tudása alapján már „rendreutasítója az eszteleneknek, tanítója a kisgyermekeknek” (Ró 2:17–20). Pál azonban még arra is rámutat, hogy ha valaki így tanít, akkor az életmódjának is összhangban kell lennie azzal, amit tanít, mert csak így szerez dicsőséget a tanításával Istennek (Ró 2:21–24).

A keresztények egymástól is tanulhattak. Az idős asszonyok például taníthatták a fiatalabb asszonyokat, egyebek között arra, hogy „szeressék férjüket, szeressék gyermekeiket, legyenek józan elméjűek, tiszták, háziasak, jók, alárendelve magukat a férjüknek, hogy az Isten szavát ne érje becsmérlő beszéd”. Ez a négyszemközt folyó tanítás akkor volt hatásos, ha a személy jó példát is mutatott egyben (Tit 2:3–5; vö.: 2Ti 1:5; 3:14, 15).