Az ókorban kétségkívül hétköznapi dolognak számított, ha az ember a gyász időszakában bevagdosta a testét, vagy összekarmolta, illetve megkarcolta a karját, a kezét és az arcát (Jr 47:5; 48:37). Talán azért tették ezt, hogy megbékítsék vagy kiengeszteljék az istenségeket, mert úgy hitték, hogy ezeknek hatalmuk van a halottak felett. A görög történetíró, Hérodotosz (A görög–perzsa háború. IV. könyv, 71.) utalt a szkítákra, akik a királyuk halálakor gyakorolták ezt a szokást: „mindenki levág egy darabot a tulajdon füléből, a fejét leborotválja, a karját megsebzi, a homlokán és az orrán vágást ejt, és a bal kezét nyíllal keresztüldöfi.”

A testen ejtett mély vágások azonban nem csak a gyászszertartásokhoz köthetőek. Azt remélve, hogy válaszra késztetik az istenüket, a Baál-imádók „tőrökkel meg lándzsákkal vagdosták magukat szokásuk szerint, míg vér nem folyt rajtuk” (1Ki 18:28). Más ókori népeknél is voltak hasonló rítusok. Például Hérodotosz (A görög–perzsa háború. II. könyv, 61.) megemlíti, hogy Ízisz ünnepén az Egyiptomban lakó káriaiak késekkel vágásokat ejtettek az arcukon, illetve a homlokukon.

Isten Törvénye konkrétan megtiltotta, hogy egy halott miatt bevagdalják a testüket (3Mó 19:28; 21:5; 5Mó 14:1). Ez azért volt, mert Izrael Jehova szent népe volt, a különleges tulajdona (5Mó 14:2), ezért semmilyen bálványimádó szokást sem volt szabad gyakorolnia. Ezenkívül a gyász ilyen erőteljes kifejezése, amivel együtt járt az, hogy a testükön önkezűleg mély vágásokat ejtettek, egyáltalán nem volt helyénvaló egy olyan nép esetében, amely teljesen tisztában volt a halottak valódi állapotával és a feltámadás reménységével (Dá 12:13; Héb 11:19). Az öncsonkítással kapcsolatos tilalomnak az izraeliták elméjébe kellett vésnie, hogy megfelelő tiszteletet kell mutatniuk Isten teremtésműve, az emberi test iránt.

Mindazonáltal úgy látszik, hogy az izraeliták alkalomadtán figyelmen kívül hagyták Isten azon törvényét, hogy ne vagdossák be a testüket (Jr 41:5; vö.: Mi 5:1).