Tibériusz (Tiberius) Róma második császára. I. e. 42-ben született Tiberius Claudius Nero és Livia Drusilla fiaként. De mikor  a fiú hároméves volt, Octavianus (Augustus) rákényszerítette az idősebb Tiberiust, hogy váljon el a feleségétől, hogy így Octavianus feleségül tudja venni az asszonyt. Miután az idősebb Tiberius meghalt, az ifjabb Tiberius a fivérével együtt az édesanyjához költözött, akinek a férje később felvehette az Augustus nevet. Miután Tiberius elérte a férfikort, feleségül vette Vipsania Agrippinát, de ez a házassága viszonylag rövid életű volt, mivel Augustus ragaszkodott hozzá, hogy váljon el a feleségétől, és kössön házasságot Juliával, a császár megözvegyült lányával. Augustus i. sz. 4-ben örökbe fogadta Tiberiust.

Augustus csak azután választotta Tiberiust utódjául, miután mások, akiket jobban kedvelt nála, mind meghaltak. I. sz. 14. augusztus 17-én (a Gergely-naptár szerint) Augustus meghalt, és szeptember 15-én Tiberius megengedte a szenátusnak, hogy kinevezze császárnak. János „Tibériusz császár uralkodásának tizenötödik évében” kezdett keresztelni. Ha Augustus halálától számítjuk az éveket, akkor a 15. év i. sz. 28 augusztusától 29 augusztusáig tartott. Ha onnantól számolunk, amikor Tiberius hivatalosan császár lett, akkor ez az év i. sz. 28 szeptemberétől 29 szeptemberéig tartott (Lk 3:1–3).

Tiberius i. sz. 37 márciusáig élt, így Jézus egész szolgálata alatt ő volt a császár. Ebből következik, hogy minden bizonnyal az ő képmása volt azon az adópénzérmén, amelyet odavittek Jézusnak, amikor ezt mondta: „Fizessétek vissza a császárnak, ami a császáré” (Mk 12:14–17; Mt 22:17–21; Lk 20:22–25). Tiberius a laesio maiestatis (felségsértés) törvényébe a lázító tettek mellett belefoglalta a császár elleni, puszta szóbeli rágalmazást is, és feltehetően ennek a törvénynek az alapján gyakoroltak nyomást a zsidók Poncius Pilátusra, hogy ítélje halálra Jézust (Jn 19:12–16). Tiberius később Rómába hívatta Pilátust, mivel a szamáriaiak panaszt tettek az igazgatása ellen, de mielőtt Pilátus megérkezett, Tiberius meghalt, és Caligula követte a császári trónon.

Császárként Tiberiusnak egyaránt voltak erényei és hibái. Nem költött sokat luxusra, így bőven volt pénze a birodalom felvirágoztatására, valamint tartalékai a katasztrófák és nehéz időszakok utáni helyreállítás támogatására. Nem istennek, hanem embernek tartotta magát, visszautasított számos megtisztelő címet, és általában Augustust (Octavianus) állította a császárimádat középpontjába, és nem saját magát.

Hibái azonban felülmúlták az erényeit. Rendkívül gyanakvóan és képmutatóan bánt másokkal; uralma bővelkedett a parancsra elkövetett gyilkosságokban, melyeknek sok korábbi barátja is áldozatul esett. Asztrológusoktól kért tanácsot. Capriban lévő villájában töltötte élete utolsó tíz évét, és ferde hajlamait a legízléstelenebbül élte ki természetellenes célra tartott férfiakkal.

Tiberiust nemcsak az olyan egyének vetették meg, mint a tanára, a gadarai Theodorus és a mostohaapja, Augustus, hanem többnyire az alattvalói is. Halála után a szenátus nem volt hajlandó istenné nyilvánítani. Ezen és más okok miatt a bibliatudósok szerint Tiberius töltötte be azt a próféciát, mely szerint „megvetésre méltó ember” lesz „az északi király” (Dá 11:15, 21).