Több héber és görög szó fejezi ki azt, ami tiszta, illetve azt a folyamatot is, hogy valamit megtisztítanak, vagyis visszaállítják egy olyan állapotba, mely szeplőtlen, makulátlan, és mentes mindentől, ami beszennyez vagy megront. Ezeket a szavakat a fizikai tisztaságra is használják, de gyakrabban az erkölcsi vagy szellemi tisztaságra. A fizikai és szertartási tisztaság között sokszor átfedés van. A héber tá·hérʹ (valaki tiszta, megtisztít) szó rendszerint a szertartási vagy erkölcsi tisztaságra utal. A tá·hérʹ szinonimája a héber bá·rarʹ szó, mely a különböző formáival együtt a következőket jelenti: ’kitisztít’, ’különválaszt’, ’tiszta marad’, ’megmutatja, hogy tiszta’, ’tisztít’ (Ez 20:38; Pr 3:18; Zs 18:26; Jr 4:11). A görög ka·tha·roszʹ azt jelenti, hogy ’tiszta’, és egyaránt használatos a fizikai, erkölcsi és vallási értelemben vett tisztaságra (Mt 23:26; 5:8; Tit 1:15). A „tisztátalanság” szó a héber tá·méʼʹ egyik formájának és a görög a·ka·thar·sziʹa szónak a fordítása (3Mó 5:3; Mt 23:27; Ga 5:19).

Fizikai tisztaság: A személyes szokások miatt Izrael nemzete aránylag egészséges nép volt, annak ellenére, hogy nomád életmódot folytatott a pusztában 40 éven keresztül. Ez kétségtelenül annak az eredménye volt, hogy Isten törvényei határozták meg, hogyan éljenek a táborban, beleértve ebbe a betegségek felismerését és kezelését is. A tiszta víz fontosságát hangsúlyozták ezek a rendelkezések. Nem minden állat volt tiszta az étkezés szempontjából. (Lásd: ÁLLATOK.) Voltak bizonyos óvintézkedések, melyek azt szabályozták, hogyan bánjanak a tetemekkel, illetve hogyan távolítsák el azokat. Elkülönítéssel védekeztek a fertőző betegségek terjedése ellen. Az ürülék megfelelő eltávolítása, vagyis hogy elásták, egy olyan higiéniai előírás volt, amely jóval megelőzte a korát (5Mó 23:12–14). Szintén jótékony hatású intézkedések voltak a nép törvénygyűjteményében a gyakori fürdésre és ruhamosásra vonatkozó követelmények.

A Szentírás gyakran használja a fizikai tisztaságot a szellemi tisztaság jelképeként vagy annak szemléltetésére. Például szó esik a ’fényes, tiszta, finom lenvászonról’, mely a „szentek igazságos cselekedeteit” jelképezi (Je 19:8). Jézus egy fizikai tisztasággal kapcsolatos alapelvre támaszkodott, amikor rámutatott, hogy a farizeusok szellemileg tisztátalanok és képmutatók. Az álnok viselkedésüket ahhoz hasonlította, amikor valaki megtisztítja egy pohár vagy egy tál külsejét, de a belsejét nem (Mt 23:25, 26). Egy ehhez hasonló szemléltetést használt az utolsó pászkavacsoránál, amikor Iskariót Júdás jelenlétében beszélt a tanítványaival. Igaz, korábban már megfürödtek, és az Úr megmosta a lábukat, ezért ’teljesen tiszták’ voltak fizikailag, Jézus mégis azt mondta, hogy szellemi értelemben véve „nem mindannyian. . . tiszták” (Jn 13:1–11).

A Biblia mintegy 70 okot sorol fel, melyek miatt valaki fizikailag és szertartásilag tisztátalanná válhat. Például: tetemekkel érintkezik (3Mó 11:32–40; 4Mó 19:11–19); tisztátalan személyekkel vagy dolgokkal érintkezik (3Mó 15:4–12, 20–24; 4Mó 19:22); leprás (3Mó 13:1–59); a nemi szervének folyása következtében, beleértve a nemi aktus közbeni magömlést is (3Mó 15:1–3, 16–19, 32, 33); gyermeket szül (3Mó 12:1–5); tisztátalan madarat, halat vagy más állatot fogyaszt (3Mó 11:41–47). A papoknak még inkább ügyelniük kellett arra, hogy fizikailag és szertartásilag tiszták legyenek, amikor Jehova előtt szolgálnak (2Mó 30:17–21; 3Mó 21:1–7; 22:2–8). Bizonyos értelemben a föld is beszennyeződhetett gyilkosság és bálványimádás következtében (4Mó 35:33, 34; Ez 22:2–4; 36:25).

Szertartási tisztaság: Az izraelitáknak engedelmeskedniük kellett ezeknek a törvényeknek, különben halálbüntetés várt rájuk. „Különítsétek el Izrael fiait a tisztátalanságuktól, hogy meg ne haljanak tisztátalanságuk miatt, beszennyezve hajlékomat, amely közöttük van” (3Mó 15:31). A megtisztítás általában vízzel és egy vörös tehén hamvaival történt, és a szertartást elvégezték emberek, területek és tárgyak esetében is (4Mó 19:2–9). A 4Mózes 5:2 az embereket érintő tisztátalanság három fő okáról beszélve leírja, hogy az alábbi személyek számítottak tisztátalannak: 1. ’mindenki, aki leprás’, 2. ’mindenki, akinek folyása van’, és 3. ’mindenki, aki elhunyt lélek miatt tisztátalan’.

Lepra: Ez volt mind közül a legundorítóbb betegség, és szigorú intézkedéseket kellett tenni a megfékezésére: az érintett személyt egyebek mellett hosszú időre el kellett különíteni, valamint  többször is alaposan meg kellett vizsgálni, hogy meg tudják állapítani, meggyógyult-e (3Mó 13:1–46; 5Mó 24:8). Ezért nagy hit kellett ahhoz, hogy a tisztátalan leprás ezt mondja Jézusnak: „Uram, ha akarod, meg tudsz tisztítani.” Jézus nemcsak hogy akarta, hanem megmutatta, hogy képes is rá, hogy megszabadítsa ettől az undorító betegségtől a következő paranccsal: „Tisztulj meg!” Jézus ezután ezt mondta a meggyógyított embernek: „menj, mutasd meg magad a papnak, és ajánld fel az ajándékot, amelyet Mózes kijelölt” (Mt 8:2–4; Mk 1:40–44; lásd: LEPRA).

Eredetileg, a Törvény által előírt szabályozásnak megfelelően, mielőtt egy leprából felgyógyult személy visszatérhetett a megszokott életéhez, először egy bonyolult, két részből álló szertartásra volt szükség. A szertartás első részében vizet, cédrusfát, karmazsinvörös fonalat, izsópot és két madarat kellett felhasználni. Mindezeket a leprából felépült személy vitte, amikor bemutatta magát a papnak Izrael táborán kívül. A pap friss víz felett megölte az egyik madarat, a vérét pedig felfogta egy cserépedénybe. A cédrusfát, a karmazsinvörös fonalat, az izsópot és az élő madarat belemártotta a vérbe, a vérrel hétszer meghintette a gyógyult személyt, majd elengedte az élő madarat. Miután tisztának nyilvánították, a férfi leborotválta minden szőrzetét, megfürdött, kimosta a ruháját, és belépett a táborba, de hét napig a sátrán kívül kellett maradnia. A hetedik napon újra leborotválta minden szőrzetét, beleértve a szemöldökét is. A következő nap két kost és egy egyévesnél fiatalabb nőstény bárányt, egy kevés lisztet és olajat kellett vinnie vétkességért való felajánlásként, bűnért való felajánlásként, égő felajánlásként és gabonafelajánlásként. A pap a vétkességért való felajánlást – melyhez az egyik kost és az olajat használta fel – mutatta be először meglengetett felajánlásként Jehova előtt, majd megölte a kost, és a véréből tett a megtisztítandó személy jobb fülcimpájára, jobb hüvelykujjára és jobb lábának nagyujjára. Hasonlóképpen az olaj egy részét ezután rákente az előbb említett helyekre a vér fölé; az olajból hintett valamennyit Jehova előtt hétszer, a maradékot pedig az illető fejére kente. Ezután engesztelést végezve felajánlotta a bűnért való, az égő és a gabonafelajánlást, és tisztának nyilvánította a felépült személyt. Ha a körülmények miatt az illető nagyon szegény volt, akkor a bárányt és az egyik kost két gerlével vagy két fiatal galambbal helyettesíthette, melyeket a bűnért való és az égő felajánláshoz használtak (3Mó 14:1–32).

Folyások: Mindkét nembeliek esetében törvények vonatkoztak a természetes és a kóros folyásra is, vagyis a nemi szervek folyására. Ha egy férfinak spontán magömlése volt éjjel, meg kellett fürödnie, és ki kellett mosnia a ruháját, és tisztátalan maradt a következő estéig. Egy nőnek hét napot kellett számolnia tisztátalan időszakként a rendszeres havivérzésére.

Ha azonban egy nőnek rendszertelen, természetellenes vagy elhúzódó folyása volt, akkor annak elmúlása után is hét napot kellett számolnia. A férfinak is hét napot kellett számolnia, miután abbamaradt a folyása. (Az ilyen kóros állapot a vizeletkiválasztó rendszer betegsége volt, nem szabad összetéveszteni a szokásos magömléssel.) Bármi, amihez a férfi vagy a nő a tisztátalansága idején hozzáért vagy amire ráült (ágy, szék, nyereg, ruha stb.), az is tisztátalan lett, így aki hozzáért ezekhez a tárgyakhoz vagy magához a tisztátalan személyhez, annak is meg kellett fürödnie, és ki kellett mosnia a ruháját, és tisztátalan maradt estig. A férfinak és a nőnek is, a fürdésen és a ruha kimosásán kívül, a nyolcadik napon két gerlét vagy két fiatal galambot kellett vinnie a találkozás sátrához, ezeket a pap felajánlotta – az egyiket bűnért való felajánlásként, a másikat pedig égő áldozatként –, hogy engesztelést szerezzen a megtisztult személynek (3Mó 15:1–17, 19–33).

Amikor egy férfi és a felesége együtt hált úgy, hogy a férjnek magömlése volt, akkor meg kellett fürödniük, és tisztátalannak számítottak estig (3Mó 15:16–18). Ha véletlenül a nő havivérzése az aktus közben kezdődött el, akkor a férj, akárcsak a felesége, hét napig tisztátalan volt (3Mó 15:24). Ha szándékosan megvetették Isten törvényét és együtt háltak, amíg a nő menstruált, akkor mindketten halálbüntetést kaptak (3Mó 20:18). A fenti okokból, amikor valakinek szertartásilag tisztának kellett lennie – például amikor egy férfi hadjárat miatt megszentelt állapotban volt –, akkor nem hálhatott a feleségével (1Sá 21:4, 5; 2Sá 11:8–11).

A szülés után egy ideig szintén tisztátalan volt az anya. Ha a gyermek fiú volt, akkor a nő hét napig volt tisztátalan, ugyanolyan módon, mint a menstruációja idején. A nyolcadik napon a gyermeket körülmetélték, de az anya még 33 napig tisztátalan maradt abból a szempontból, hogy nem érinthetett semmilyen szent dolgot, és nem mehetett a szentélybe, viszont nem lett minden tisztátalan, amihez hozzáért. Ha a gyermek lány volt, akkor ez a 40 napos időtartam megduplázódott: 14, illetve 66 napra. Így a Törvény már születéstől kezdve megkülönböztette a férfit és a nőt, az utóbbinak alárendelt szerepet adva. A megtisztulási időszak végén az anyának mindkét esetben egy egyévesnél fiatalabb kost  kellett vinnie égő felajánlásként, és egy fiatal galambot vagy egy gerlét bűnért való felajánlásként. Ha a szülők túl szegények voltak, és nem engedhették meg maguknak, hogy kost vigyenek – ez volt a helyzet Mária és József esetében is –, akkor két gerle vagy két galamb is megtette a megtisztulás érdekében bemutatott áldozatokként (3Mó 12:1–8; Lk 2:22–24).

Miért tett a nemi érintkezés és a szülés ’tisztátalanná’ valakit a mózesi törvény szerint?

Felmerül a kérdés: Miért volt az, hogy a Törvény ’tisztátalanná’ nyilvánított egy embert olyan természetes és helyénvaló dolgok miatt, mint a menstruáció, a házastársak közötti nemi érintkezés és a szülés? Először is ez a szemlélet szentté tette a házasság legintimebb területeit, mindkét fél önuralmat tanult általa, és arra indította őket, hogy tartsák tiszteletben a szaporítószerveiket, illetve az élet és a vér szentségét. Ezeknek a rendeleteknek a pontos betartása higiéniai szempontból is előnyökkel jár. De van egy másik ok is.

Isten teremtette a férfit és a nőt szexuális vággyal és szaporodóképességgel, és ő parancsolta meg nekik, hogy éljenek együtt és legyenek gyermekeik. Ezért nem volt bűn, ha a tökéletes emberpár szexuális kapcsolatot létesített. Amikor azonban Ádám és Éva engedetlenné vált Istennel szemben – nem a szexuális kapcsolat által, hanem azáltal, hogy ettek a tiltott gyümölcsből –, gyökeresen megváltozott a helyzet. Hirtelenjében a bűnös lelkiismeretük ráébresztette őket a meztelenségükre, és azonnal eltakarták a nemi szerveiket Isten szeme elől (1Mó 3:7, 10, 11). Attól kezdve az ember nem tudta tökéletesen végrehajtani a szaporodásra vonatkozó parancsot, hiszen a bűn mint örökletes fogyatkozás és a halálbüntetés apáról fiúra szállt. Még a legtiszteletreméltóbb és igazán istenfélő szülők is olyan gyermekeket nemzettek vagy hoztak világra, akiket megfertőzött a bűn (Zs 51:5).

A Törvénynek azok a követelményei, amelyek érintették a szaporítószervek működését, önfegyelemre tanították a férfiakat és a nőket is, arra, hogy uralkodjanak a szenvedélyeiken, és tiszteljék a szaporodásnak azt a módját, melyet Isten lehetővé tett. A Törvényben lévő rendelkezések elméjükbe vésték a bűnös állapotukat, és nem pusztán egészséggel kapcsolatos rendeletek voltak, amelyek a tisztaságot biztosították, se nem megelőző intézkedések a betegségek terjedésével szemben. Jó emlékeztető volt az ember öröklött bűnösségére, hogy mind a férfi, mind a nő tisztátalannak számított egy ideig amiatt, hogy a testük normális működésének következtében folyásuk volt. Ha természetellenesen hosszú ideig tartott a folyás valamilyen rendellenesség miatt, akkor egy hosszabb időszakon át kellett tisztátalannak lennie az adott személynek, és azután, a fürdésen kívül, bűnért való felajánlást kellett bemutatni – akárcsak egy anyának, aki szült –, hogy Isten papja engesztelést szerezhessen neki. Jézus édesanyja, Mária azzal, hogy elsőszülöttje világrahozatala után bűnengesztelő áldozatot mutatott be, elismerte, hogy bűnt örökölt, és hogy nem bűntelen, makulátlan (Lk 2:22–24).

Tetemek: A mózesi törvény tetemekkel kapcsolatos rendeleteiben különböző fokozatai voltak a tisztátalanságnak: ha valaki egy vadállat tetemét érintette meg, akkor csak aznap volt tisztátalan; ha egy holttestet érintett meg, akkor viszont egy hétig volt tisztátalan. Az első esetben csak a ruháját kellett kimosnia, vagy ha véletlenül olyan állatot evett, amely magától pusztult el vagy vadállat tépte szét, akkor még a ruhája kimosásán kívül meg is kellett fürödnie (3Mó 5:2; 11:8, 24, 27, 31, 39, 40; 17:15). Ugyanez a rendelkezés volt érvényes a papokra is, azzal a további paranccsal, hogy ha tisztátalan állapotban esznek valamiből, ami szent, akkor meg kell őket ölni (3Mó 22:3–8).

Azoknak a személyeknek, akik megérintettek egy holttestet, sokkal bonyolultabb megtisztulási szertartáson kellett keresztülmenniük. Erre a célra annak a vörös tehénnek a hamvait használták fel, melyet a táboron kívül vágtak le. A pap hétszer hintett a találkozás sátra felé a tehén véréből. Utána az egész tehenet (bőrét, húsát, vérét, ganéját) elégették, majd cédrusfát, izsópot és karmazsinvörös fonalat vetettek a lángokba. A tehén hamvát megtartották és felhasználták „a tisztító vízhez”, mellyel a harmadik és a hetedik napon a megtisztítás végett meghintették azt a személyt, aki megérintette a holttestet. A hét nap elteltével az illetőnek ki kellett mosnia a ruháját és meg kellett fürödnie, ekkor tisztának nyilvánították (4Mó 19:1–13).

A holttestekkel kapcsolatos rendeletek hatálya alatt minden személy, aki abban a házban vagy sátorban volt, ahol a haláleset történt, valamint a lakhely maga és minden nyitott edény tisztátalanná vált. Már az is tisztátalanná tette az embert, ha a csatamezőn megérintett egy emberi csontot, vagy megérintett bármilyen sírhelyet. Ezért volt az, hogy Jézus idejében egy hónappal a pászka előtt fehérre meszelték a sírokat, nehogy véletlenül valaki belebotoljon egy sírba, és ezáltal alkalmatlanná váljon az ünnepen  való részvételre (4Mó 19:14–19; Mt 23:27; Lk 11:44). Ha nazireusi fogadalom alatt lévő személy mellett történt haláleset, akkor semmissé váltak nazireusságának addig eltelt napjai, és áldozat bemutatására volt szükség (4Mó 6:8–12; lásd: NAZIREUS; SÁMSON).

A törvényszövetség alatt azokat a helyeket és tárgyakat, amelyek beszennyeződtek, meg kellett tisztítani. Ha egy ismeretlen elkövető meggyilkolt valakit, akkor először meg kellett határozni, hogy melyik város volt legközelebb a bűntény helyszínéhez. Ezen város véneinek ezután venniük kellett egy fiatal tehenet, amelyet még nem dolgoztattak (ez helyettesítette a gyilkost), és a nyakát kellett szegniük egy völgyben, ahol víz folyt, majd az állat felett jelképesen meg kellett tisztítaniuk magukat minden felelősségtől azzal, hogy ártatlanságban mosták a kezeiket, kijelentve, hogy nem terheli őket bűn (5Mó 21:1–9).

A ruhákat és edényeket, melyek hozzáértek egy tetemhez vagy valamilyen más módon beszennyeződtek, meg kellett tisztítani az előírások szerint (3Mó 11:32–35; 15:11, 12). A ruhán vagy a ház falán keletkezett leprás fertőzés egy sokkal komolyabb dolog volt, mivel ha nem lehetett megfékezni, és úgy tűnt, hogy továbbterjed, akkor meg kellett semmisíteni a ruhát vagy teljesen le kellett rombolni a házat (3Mó 13:47–59; 14:33–53).

A hadizsákmányt meg kellett tisztítani, mielőtt bevitték a táborba. Az éghető anyagokat megmosták vízzel, a fémtárgyakat pedig át kellett vinni a tűzön (4Mó 31:21–24).

A keresztények tisztasága: A keresztények nincsenek a Törvény alatt és nem vonatkoznak rájuk az ebben foglalt megtisztulási rendeletek, annak ellenére, hogy a Törvény és a szokásai érvényben voltak, amikor Jézus a földön járt (Jn 11:55). A Törvényben „az eljövendő jó dolgok árnyéka” volt, „a valóság azonban a Krisztusé” (Héb 10:1; Kol 2:17). Ezért Pál ezt írta a megtisztulással kapcsolatban: „Igen, csaknem mindent vérrel tisztítanak meg a Törvény szerint [Mózes meghintette a könyvet, a népet, a sátrat és az edényeket vérrel], és vér kiontása nélkül nincsen megbocsátás. Szükséges volt tehát, hogy az egekben levő dolgok mintaképi ábrázolatait ezek által tisztítsák meg”. „Mert ha a kecskék és bikák vére, meg az üsző hamva a beszennyezettekre hintve megszentel annyira, hogy a test tiszta legyen, akkor a Krisztus vére, aki örök szellem által önmagát ajánlotta fel szeplő nélkül az Istennek, mennyivel inkább meg fogja tisztítani lelkiismeretünket a holt cselekedetektől, hogy szent szolgálatot végezhessünk az élő Istennek!” (Héb 9:19–23, 13, 14).

Ezért az Úr Jézus Krisztus vére az, ami megtisztítja a keresztényeket minden bűntől és igazságtalanságtól (1Jn 1:7, 9). Krisztus „szerette a gyülekezetet, és odaadta magát érte, hogy megszentelje azt, megtisztítva a víznek fürdőjével a szó által” annak érdekében, hogy szennyfolt nélküli, szent és szeplő nélküli legyen, egy olyan nép, „amely az ő tulajdon népe, s amely jó cselekedetekben buzgó” (Ef 5:25–27; Tit 2:14). A keresztény gyülekezet egyetlen tagja sem felejtkezhet el a „régi bűneitől való megtisztulásáról”, hanem továbbra is meg kell teremnie Isten szellemének gyümölcsét (2Pt 1:5–9), elméjében tartva, hogy mindenkit, aki „gyümölcsöt terem, azt [Isten] megtisztítja, hogy több gyümölcsöt teremjen” (Jn 15:2, 3).

A keresztényeknek ezért magas irányadó mértékeket kell követniük a fizikai, erkölcsi és szellemi tisztaság tekintetében, őrizkedve „a test és a szellem minden szennyétől” (2Ko 7:1). Annak fényében, amit Jézus mondott, vagyis hogy ’nem az szennyezi be az embert, ami kívülről megy be, hanem ami kijön belőle’, a keresztények, akik Krisztus vérének megtisztító erejét élvezik, a szellemi tisztaságra fektetnek nagyobb hangsúlyt. Vigyáznak arra, hogy Isten előtt tiszta legyen a szívük és a lelkiismeretük (Mk 7:15; 1Ti 1:5; 3:9; 2Ti 1:3). Akiknek tiszta a lelkiismerete, azoknak „minden tiszta”, ellentétben azokkal a hitetlenekkel, akiknek a lelkiismerete be van szennyezve, hiszen nekik „semmi sem tiszta” (Tit 1:15). Azoknak, akik a szívükben tiszták akarnak maradni, meg kell fogadniuk az Ézsaiás 52:11 tanácsát, amely ezt mondja: „semmi tisztátalant ne érintsetek. . ., maradjatok tiszták, ti, akik Jehova edényeit hordozzátok!” (Zs 24:4; Mt 5:8). Miközben ezt teszik, a ’kezük’ (Jk 4:8) jelképes értelemben megtisztul, és Isten tiszta személyekként bánik velük (2Sá 22:27; Zs 18:26; lásd még: Dá 11:35; 12:10).

Egy alkalommal Pál apostol, noha már nem volt a Törvény alatt, megtartotta a Törvény kívánalmait, és szertartásilag megtisztult a templomnál. Következetlenség volt ez a részéről? Pál nem harcolt a Törvény ellen vagy annak eljárásai ellen; csak arra mutatott rá, hogy a Törvény megtartását Isten nem követeli meg a keresztényektől. Ahol az eljárásai nem mondtak ellent az új, keresztény igazságoknak, minden további nélkül meg lehetett tenni, amit Isten a Törvény alatt lévőknek előírt. Pál azért tett eleget a Törvény kívánalmainak ebben az esetben, nehogy feleslegesen akadályozza a zsidókat abban, hogy odafigyeljenek a Jézus Krisztusról szóló jó hírre (Cs 21:24, 26; 1Ko 9:20). Hasonló elgondolásból az apostol úgy érvelt, hogy az eledel önmagában  lehet, hogy tiszta, de ha azzal, hogy eszik belőle, megbotránkoztatja a testvérét, akkor inkább tartózkodik az evésétől (Ró 14:14, 15, 20, 21; 1Ko 8:13). Mindezzel Pál kifejezte, hogy mennyire törődik mások megmentésével, és megtett minden tőle telhetőt, hogy ez lehetővé váljon számukra. Ezért elmondhatta: „mindenkinek a vérétől tiszta vagyok” (Cs 20:26; 18:6).