Az a különleges figyelem, illetve hódolat, amelyben egy olyan személyt részesítenek, aki méltó a megbecsülésre; olyan elismerés és kellő nagyrabecsülés, melyet egy dolog, de főként egy személy, illetve az ő tulajdonságai, érdemei, tisztsége, állása vagy hatalma iránt fejeznek ki. A Szentírás eredeti nyelvein több szó is hordozza a mások iránt érzett tisztelet, azaz egészséges félelem gondolatát. (Lásd: FÉLELEM.)

Elsődlegesen a héber ká·vódhʹ szó jelenti azt, hogy ’tisztelet’. Ennek a szónak a betű szerinti jelentése az, hogy ’súlyosság’. (Vö. a vele rokon kifejezésekkel, melyek az 1Sá 4:18-ban és a 2Sá 14:26-ban szerepelnek.) Tehát akit tisztelünk, annak „súlya van”, azaz jelentős a szemünkben. A görögben a ti·méʹ főnévnek a következő jelentései vannak: ’tisztelet’, ’megbecsülés’, ’érték’, ’drágaság’. Ez alapján a ti·maʹó ige azt is jelentheti, hogy ’árat szab’ (Mt 27:9); a ti·méʹ főnév azt a jelentéstartalmat hordozhatja, hogy ’ár’, ’érték’ (Mt 27:6; Cs 4:34); míg a tiʹmi·osz melléknév szerepelhet ’megbecsült’, ’drága’ és ’értékes’ értelemben is (Cs 5:34; 20:24; 1Ko 3:12).

Jehova és a képviselői iránt: Mivel Jehova Isten teremtett mindent, és minden a szuverén uralma alatt áll, méltó rá, hogy övé legyen a tisztelet, az áhítat és a megbecsülés (1Ti 1:17; Héb 3:3, 4; Je 4:9–11). Az emberek úgy adhatnak tiszteletet neki, ha azt teszik, ami a kedvére van, ahogyan azt a Fia is tette mindenkor (Jn 8:29, 49). Magában foglalja azt is, hogy az értékeiket az igaz imádat előmozdítására használják (Pl 3:9). A törvényszövetség hatálya alatt az izraeliták úgy adhattak tiszteletet Jehovának, hogy a legjobb áldozatokat mutatták be neki (Ma 1:6–8).

Ha valaki pusztán a látszat kedvéért vesz részt az imádatban, az nem tiszteli igazán a Mindenhatót. Valójában arra lenne szükség, hogy őszintén szeresse Jehova útjait, és szívből vágyjon az akarata cselekvésére. Ez az, amit nem tettek meg a judaizmus vallási vezetői, akik Jézus földi szolgálata idején éltek (Mk 7:6; Ézs 29:13).

Ha valaki eltulajdonítja azt, ami a Teremtőé, tiszteletlenséget mutat a szent dolgok iránt. Egy példa erre az, amit Éli főpap fiai, Hofni és Fineás tettek. Elvették maguknak a Jehovának bemutatott felajánlások legjobb részeit. És Éli, mivel ebben az esetben nem lépett fel határozottan a fiaival szemben, tulajdonképpen többre becsülte őket Jehovánál (1Sá 2:12–17, 27–29).

Az emberek azáltal tisztelik Jehova Istent, hogy hűségesen engedelmeskednek neki, és mindent az imádatáért tesznek. Az ilyen engedelmesség az iránta érzett szereteten kell hogy alapuljon, és azon, hogy értékelik mindazt, amit értük tesz (1Jn 5:3). Isten pedig azáltal tiszteli az embereket, hogy megáldja és megjutalmazza őket (1Sá 2:30). Ezért volt az, hogy Jehova tiszteletet mutatott Dávid király iránt, és megjutalmazta őt azzal, hogy szövetséget kötött vele egy királyságra, ugyanis a király hűségesen szolgálta őt, és a szíve vágya volt, hogy templomot építsen a szövetségládának (2Sá 7:1–16; 1Kr 17:1–14).

Jézus Krisztus tökéletes példát mutatott abban, hogy hogyan kell tiszteletet adni az Atyának; maradéktalanul végrehajtotta az Atyja akaratát, még az életét is feláldozta (Mt 26:39; Jn 10:17, 18). Mivel örömét lelte az Atya akaratának cselekvésében, az Atyja is tiszteletben részesítette azáltal, hogy kijelentette róla, ő a szeretett és helyeselt Fia (2Pt 1:17; Mt 17:5). Miután Jézus befejezte a földi életét, Isten még nagyobb tiszteletben részesítette, és még nagyobb méltósággal ruházta fel annál, mint amilyenben az emberré válása előtti időben részesült (Fi 2:9–11). Jézus Krisztus példája jól mutatja, hogy a Legfelségesebb tiszteli azokat, akik tisztelik őt, a helyeselt szolgáiként ismeri el és felettébb megáldja őket (1Sá 2:30).

Mivel Jehova Isten volt az, aki ilyen magasztos állásba helyezte a Fiát, mindazok, akik nem hajlandók elismerni a halhatatlan Jézus Krisztust mint a királyok Királyát és az uraknak Urát, nem mutatnak tiszteletet az Atya iránt. A Fiú a tulajdonságaiért és a tetteiért megérdemli, hogy tiszteljék és lojálisan támogassák őt (Jn 5:23; 1Ti 6:15, 16; Je 5:11–13). Azoknak, akik szeretnék, hogy a Fiú tisztelje és helyeselje őket mint tanítványait, utánozniuk kell a példáját, és hűségesen ragaszkodniuk kell a tanításaihoz (Ró 2:7, 10).

Jehova képviselői – vagyis a próféták és elsősorban a Fia, Jézus Krisztus – megérdemlik a tiszteletet. Ám az izraeliták ahelyett, hogy tisztelték volna őket, szóban és tettleg bántalmazták, mi több, megölték őket. A Jehova képviselői iránt mutatott tiszteletlenségük netovábbja volt, amikor megölték a Fiát. Jehova ezért a római hadsereget használta fel arra i. sz. 70-ben, hogy bosszút álljon a hűtlen Jeruzsálemen (Mt 21:33–44; Mk 12:1–9; Lk 20:9–16; vö.: Jn 5:23).

 A keresztény gyülekezetben: Akiknek tanítókként különleges felelősségeik voltak a keresztény gyülekezetben, megérdemelték, hogy a hívőtársaik támogassák őket, és együttműködjenek velük (Héb 13:7, 17). „Kétszeres tiszteletre” voltak méltók, egyebek mellett önkéntes anyagi támogatásra, amiért keményen dolgoztak a gyülekezetért (1Ti 5:17, 18; lásd: VÉN).

Ugyanakkor minden keresztény megérdemli, hogy tiszteljék a hittársai. Pál apostol ezt a tanácsot adta: „A tiszteletadásban egymást megelőzők legyetek” (Ró 12:10). Ebbe az is beletartozik, hogy a keresztények nem a maguk hasznát keresik, hanem a másokét (1Ko 10:24). Készségesen ellátják még az alantas feladatokat is (Lk 22:26; Jn 13:12–17). Úgy tudják megőrizni ezt a fajta jó hozzáállást, ha mindig észben tartják, hogy Isten értékesnek tartja azokat, akik hisznek benne, és hogy szükségük van egymásra, ahogyan az emberi test tagjai is függnek egymástól (1Ko 12:14–27). Mindenfajta embert tisztelni kell, függetlenül a társadalmi helyzetétől, hiszen minden ember Isten teremtménye (1Pt 2:17).

Mivel a keresztények jobban ismerik a saját gyengeségeiket és hiányosságaikat, mint a hívőtársaik, ezért teljesen helyénvaló, hogy másokat különbnek tartanak maguknál, tisztelik, azaz nagyra becsülik őket a hűséges tetteikért (Fi 2:1–4). A szükséget szenvedő, rászoruló özvegyek felé azáltal mutatott tiszteletet a gyülekezet, hogy támogatta őket anyagilag (1Ti 5:3, 9, 10).

A családon belül: A feleségnek egészséges félelmet, vagyis mélységes megbecsülést kell mutatnia a férje iránt, aki a család feje (Ef 5:33). Ez összhangban van azzal, hogy Isten fővé tette a férfit. A férfit, és nem a nőt teremtette meg először, és a férfi „Isten képmása és dicsősége” (1Ko 11:7–9; 1Ti 2:11–13). Sára nagyszerű példa a nőknek, mivel mélységes megbecsüléssel tekintett a férjére. Ez szívből jövő tisztelet volt, ugyanis nem csupán akkor hívta „urának” őt, amikor mások hallhatták, hanem „magában” is (1Pt 3:1, 2, 5, 6; vö.: 1Mó 18:12).

Másfelől a férjek a következő intést kapják: „továbbra is az ismeretnek megfelelően lakjatok [a feleségeitekkel], tiszteletet adva nekik mint gyengébb edénynek – a női nemnek –, mivel velük együtt örökösei is vagytok az élet ki nem érdemelt kegyének” (1Pt 3:1–7). Vagyis a szellemmel felkent keresztény férjeknek szem előtt kellett tartaniuk azt, hogy a feleségük velük egyforma helyzetben van, azaz ő is társörökös Krisztussal (vö.: Ró 8:17; Ga 3:28), és tisztelettel kellett bánniuk a feleségükkel, tudva azt, hogy gyengébb náluk.

A szülők Istent képviselik a gyermekeik előtt, és Isten őket hatalmazta fel arra, hogy neveljék, fegyelmezzék és vezessék a gyermekeiket. Ennélfogva a szülők megérdemlik a tiszteletet és a megbecsülést (2Mó 20:12; 5Mó 5:16; Ef 6:1–3; Héb 12:9). Ez nem csupán azt jelenti, hogy a gyermekek engedelmeskednek nekik, és nagyra tartják őket, hanem szükség esetén szeretetteljesen gondját is viselik idősödő szüleiknek. (Vö.: Mt 15:4–6.) A keresztény gyülekezetben azt a személyt, aki nem gondoskodott a koros és rászoruló szüleiről, rosszabbnak tartották a hitetlennél (1Ti 5:8). Pál apostol rávilágított Timóteusznak arra, hogy a gyülekezet nem volt köteles átvállalni azt a terhet, hogy gondoskodik az özvegyekről, ha azoknak voltak gyermekeik vagy unokáik, akik támogatni tudták őket anyagilag (1Ti 5:3, 4).

Az uralkodók és mások iránt: A magas kormányzati tisztséget betöltő személyeknek is jár a tisztelet. A keresztények nem azért mutatnak tiszteletet irántuk, mert szeretnék elnyerni a kegyüket, hanem mert ez Isten elvárása. Lehetséges, hogy ezek a személyek korruptak (vö.: Lk 18:2–6; Cs 24:24–27), de a felelősségteljes állásuk miatt megilleti őket a tisztelet (Ró 13:1, 2, 7; 1Pt 2:13, 14). Hasonlóképpen, a rabszolgáknak is úgy kellett tekinteniük a tulajdonosaikat, mint akik teljes tiszteletre méltók, és el kellett látniuk a feladataikat, nem adva okot arra, hogy gyalázzák Isten nevét (1Ti 6:1, 2).

Ha mások azt követelték egy kereszténytől, hogy vallja meg a benne levő reménység okát, ezt „szelíden és mélységes megbecsülést [szó szerint: ’félelmet’] tanúsítva” kellett megtennie. Előfordulhatott, hogy bántó hangnemben szegezték neki a kérdést, neki mégis nyugodtan és szelíden kellett érvelnie, nem pedig ingerülten, mérgesen vagy sértődötten. Mélységes megbecsülést, azaz egészséges félelmet tanúsítva kellett viselkednie, de nem emberektől való félelemből indíttatva, hanem úgy, mintha jelen lenne Jehova Isten és az Úr Jézus Krisztus (1Pt 3:14, 15; lásd még: Kár.). Követendő példaként tekinthetett ilyenkor az angyalokra, akik bár erőben és hatalomban nagyobbak, nem emelnek vádat becsmérlő kifejezésekkel (2Pt 2:11).

Bár a keresztények nem keresik a maguk dicsőségét, fontosnak tartják, hogy tiszteletre méltók maradjanak Jehova Isten és a Fia szemében. Ennek érdekében kerülik az olyan társaságot, amely megrontaná őket, és igyekeznek ellenállni a bűnös test kívánságainak. Isten csak azokat tudja tisztes célra való edényként felhasználni, akik megőrzik az erkölcsi és szellemi  tisztaságukat (1Te 4:3–8; 2Ti 2:20–22; Héb 13:4). Ebben rejlik a valódi tisztelet.