Valaminek az egytizede vagy tíz százaléka, amit adóként adnak, főleg vallásos célokra.

A Biblia két olyan esetről beszél, amikor még a törvényszövetség létrejötte előtt tizedet adtak Istennek, illetve az ő képviselőjének. Az első az volt, amikor Ábrahám legyőzte Kédorlaomert és a szövetségeseit, majd a zsákmányból tizedet adott Melkisédeknek (1Mó 14:18–20). Pál apostol ezt az esetet annak bizonyítékául hozta fel, hogy Krisztus papsága Melkisédek szerint való, és felette áll Lévi papságának, hiszen ekkor tulajdonképpen Lévi is tizedet fizetett Melkisédeknek, ugyanis Ábrahám ágyékában volt (Héb 7:4–10). A második eset az volt, amikor Jákob fogadalmat tett Bételben, hogy vagyonának a tizedét Istennek fogja adni (1Mó 28:20–22).

Ez a két beszámoló arra példa, amikor valaki önszántából adott tizedet. A feljegyzésekben nem beszélnek arról, hogy Ábrahám vagy Jákob megparancsolta volna a leszármazottaiknak, hogy kövessék a példájukat, vagyis hogy létrehoztak volna egy szokást vagy törvényt. Ha Jákob köteles lett volna tizedet fizetni, akkor fölösleges lett volna fogadalmat tennie. Ebből arra következtethetünk, hogy eleinte nem volt bevett szokás vagy törvény a héberek körében a tized. Csak a törvényszövetség érvénybelépésével vált azzá.

A mózesi törvény tizedről szóló rendeletei: Jehova határozott céllal adta az izraelitáknak a tizedről szóló törvényeket. Úgy tűnik, az éves bevételükből kétféle tizedet kellett adniuk. A sabbatévben azonban nem kellett tizedet fizetni, elvégre ekkor nem volt bevételük (3Mó  25:1–12). Ám néhány tudós szerint csak egyféle tized volt. A tizedeket mindenesetre a föld zsengéjén felül kellett adniuk Jehovának (2Mó 23:19; 34:26).

Az egyik tized az volt, hogy a földnek és a gyümölcsfáknak a terméséből, valamint a csordából és a nyájból (nyilván a szaporulatukból) adtak tizedet. Ezt a szentélyhez vitték, és a lévitáknak adták, akiknek nem volt örökségük az Ígéret földjén, mivel ők a szentély körüli szolgálatnak szentelték az életüket (3Mó 27:30–32; 4Mó 18:21, 24). A lévitáknak is kellett tizedet fizetniük Áron leszármazottainak, a papoknak, mégpedig abból, amit kaptak (4Mó 18:25–29).

Minden bizonnyal a már kicsépelt gabonát, az olajat, és a bort adták tizedként, nem pedig magát a termést (4Mó 18:27, 30; Ne 10:37). Ha egy izraelita ezek helyett szívesebben adott pénzt, megtehette, de hozzá kellett tennie a tized értékének az egyötödét is (3Mó 27:31). A csordával és a nyájjal viszont más volt a helyzet. Az állatok egyesével jöttek ki az akolból egy kapun, a tulajdonos ott állt egy bottal, és vizsgálgatás vagy válogatás nélkül megjelölt minden tizedik állatot, és azokat adta tizedként (3Mó 27:32, 33).

A jelek szerint volt évenként egy másik, vagyis második tized is. Ezzel nem kifejezetten a lévita papokat támogatták, noha ők is a javukra fordították. Ezt rendszerint főleg az izraelita családok használták fel, amikor összejöttek a többi izraelitával a nemzeti ünnepeken. Ha valaki túl messze lakott Jeruzsálemtől ahhoz, hogy a tizedet magával vihesse, akkor azt inkább pénzzé tette, és abból vette meg a városban mindazt, amire a háznépének szüksége volt az ünnepen (5Mó 12:4–7, 11, 17, 18; 14:22–27). Ám a hétéves sabbatidőszak minden harmadik és hatodik évének a végén a tizedből nem a nemzeti ünnepek költségeit fedezték, hanem félretették a köztük élő lévitáknak, jövevényeknek, özvegyeknek és apátlan fiúknak (5Mó 14:28, 29; 26:12).

Ezek a tizedre vonatkozó törvények nem voltak túl megterhelőek az izraelitáknak. Ne feledkezzünk meg arról, hogy Isten megígérte nekik, hogy ha megtartják a tizedre vonatkozó törvényeit, akkor megnyitja „az egek zsilipjeit”, és jómódban fognak élni (Ma 3:10; 5Mó 28:1, 2, 11–14). Amikor azonban a nép elhanyagolta a tized befizetését, a papok és a léviták ezt megsínylették, mert kénytelenek voltak hétköznapi munkát végezni, ami miatt nem tudták ellátni a Jehovának végzett szolgálatukat (Ne 13:10). Az izraeliták hűtlenségének az igaz imádat látta a kárát. Amikor a tíz törzs borjúimádóvá vált, sajnos a tizeddel is ezt a hamis vallást támogatták (Ám 4:4, 5). Amikor viszont igazságos uralkodók kormányozták az országot, és az izraeliták hűségesek voltak Jehovához, akkor ismét megadták a tizedet a lévitáknak, Jehova pedig az ígéretéhez híven minden jóval ellátta a népét (2Kr 31:4–12; Ne 10:37, 38; 12:44; 13:11–13).

A Törvény nem írt arról, hogy büntetés járt azért, ha nem adták meg a tizedet. Erkölcsi kötelességük volt a tized megfizetése. Jehova elvárta tőlük, hogy a sabbatidőszak harmadik és hatodik évének a végén vallják meg neki, hogy hiánytalanul megfizették-e a tizedet (5Mó 26:12–15). Ha valamit jogtalanul megtartottak maguknak, azt Isten úgy tekintette, mintha tőle lopták volna el (Ma 3:7–9).

I. sz. az I. századra a zsidó vallásvezetők, főleg az írástudók és a farizeusok, álszent módon adták meg a tizedet, és az imádatukat másban is csak külsőség jellemezte, vagyis a szívük messze eltávolodott Istentől (Mt 15:1–9). Jézus megfeddte őket, amiért önzők és képmutatók voltak. Felhívta a figyelmüket arra, hogy bár kínos gonddal még „a mentából, a kaporból és a köményből” is megadják a tizedet (és ez helyénvaló is volt), de figyelmen kívül hagyják „a Törvény súlyosabb dolgait, mégpedig az igazságosságot, az irgalmasságot és a hűséget” (Mt 23:23; Lk 11:42). Elmondott egy szemléltetést, melyben egy farizeus azzal büszkélkedett, hogy ő igazságos, hiszen böjtöl, és megadja a tizedet, ezzel szemben egy adószedő, akit a farizeus semmibe vett, megalázta magát, megvallotta a bűneit Istennek, és az irgalmáért esedezett (Lk 18:9–14).

A keresztényeknek nem kell tizedet fizetniük: A Biblia sehol sem említi, hogy az első századi keresztényeknek tizedet kellett volna fizetniük. A Törvény által előírt tizednek elsősorban az volt a célja, hogy az izraeliták fenntartsák Izrael templomát és támogassák a papságot. Logikus tehát, hogy miután a mózesi törvény betöltötte a célját, és Krisztus a halálával a kínoszlopra szegezte, akkor a tizedre vonatkozó kötelezettség is megszűnt (Ef 2:15; Kol 2:13, 14). Noha a lévita papság még folytatta a szolgálatát a jeruzsálemi templomban, míg i. sz. 70-ben le nem rombolták, ám a keresztények i. sz. 33-tól kezdve egy új, szellemi papságnak a részét alkották, melyet nem a tized tartott fenn (Ró 6:14; Héb 7:12; 1Pt 2:9).

Isten arra buzdította a keresztényeket, hogy támogassák a munkáját, egyrészt azzal, hogy részt vesznek benne, másrészt azzal, hogy adományt adnak. Egy kereszténynek nem konkrét, meghatározott összeget kellett adományként adnia a gyülekezeti költségek fedezésére, hanem aszerint, ’amije volt’, és úgy, „ahogy eltökélte  szívében, [nem] kelletlenül vagy kényszerűségből, mert a vidám adakozót szereti az Isten” (2Ko 8:12; 9:7). A következő tanácsot kapták a keresztények: „A vének, akik jól szolgálnak elöljáróként, kétszeres tiszteletre méltattassanak, kiváltképp, akik keményen dolgoznak a beszédben és a tanításban. Mert azt mondja az írás: »Ne kösd be a bika száját, mikor csépli a gabonát«; továbbá: »Méltó a munkás a bérére«” (1Ti 5:17, 18). Ám Pál apostol kiváló példát mutatott abban, hogy nem akart felesleges anyagi terhet róni a gyülekezetre (Cs 18:3; 1Te 2:9).