(héb.: qis·su·ʼáʹ):

Az uborka, akárcsak a görögdinnye, póréhagyma, vöröshagyma és a fokhagyma, azok között az egyiptomi ennivalók között volt, amelyek után a panaszkodó izraeliták és az elegy nép sóvárgott (4Mó 11:5). Néhány tudós szerint az uborka túlságosan szokványos eledel volt ahhoz, hogy ilyen sóvárgást váltson ki, ezért úgy vélik, hogy inkább a sárgadinnyéről (Cucumis melo) van szó. Ám a rokon nyelvek és a korai fordítások az uborka mellett szólnak.

Az uborka (Cucumis sativus) egy hosszú kúszónövény, amelynek sárga vagy fehéres virágai vannak. Termésének a héja sima, zöld vagy kékeszöld színű, a húsos belseje pedig zöldesfehér és magokkal teli. Mivel a Nílus partvidéke jól öntözött volt, és Palesztina területére bőven hullott harmat, valamint ezeken a vidékeken forrón sütött a nap, kiválóak voltak a körülmények arra, hogy sok uborkát termesszenek ezeken a helyeken.

Szokás volt, hogy lombsátrat vagy kunyhót építsenek a zöldségeskertekben vagy a szőlősökben menedékhelyül az őröknek, akik a föld termését védték, nehogy a tolvajok ellopják, vagy az állatok megdézsmálják. Ha ezek a kunyhók hasonlítottak a mostaniakhoz, akkor inkább csak tákolmányok voltak. Négy egyenes rudat leszúrtak a földbe, és keresztrudakkal fogták őket össze. Ágakból készítették a tetőt és az oldalakat, olykor úgy, hogy vékony ágakat fontak egybe, az építmény főbb illeszkedési pontjait pedig vesszőkkel kötözték egybe. Miután a termés beérett, ezeket a kunyhókat magukra hagyták, és az őszi szelek és esők hatására megroggyanhattak, vagy akár össze is omolhattak. Éppen ezért szemléletesen írja le a Biblia, hogy a pusztán hagyatott Sion olyan, „mint lombsátor a szőlőben, mint őrkunyhó az uborkaföldön” (Ézs 1:8).

A termőföldre oszlopokat, rudakat és más eszközöket is állítottak, hogy elriasszák az állatokat. Jeremiás próféta a bálványimádó nemzetek által készített bálványokról azt mondta, hogy olyanok, mint a néma, élettelen „madárijesztő az uborkaföldön” (Jr 10:5).