Ezeket az eszközöket arra használták, hogy megtudják, mi Jehova akarata az egész nemzetet érintő kérdésekben.

A 3Mózes 8:8 leírja, hogy miután Mózes ráadta Áronra a melltáskát, belehelyezte abba az urimot meg a tummimot. A versben a „-ba” helyhatározóraggal visszaadott héber elöljárószót úgy is lehet fordítani, hogy „rajta” van valami valamin, de ugyanez az elöljárószó szerepel a 2Mózes 25:16-ban is, amikor arról van szó, hogy a két kőtáblát a szövetségládába helyezték (2Mó 31:18). Vannak, akik szerint az urim és a tummim a melltáskára erősített 12 drágakő volt. Ez azért nem lehetett így, mert az urimot és a tummimot azután helyezték a melltáskába, miután a papok beiktatási szertartása során ráadták Áronra ezt a 12 drágakővel díszített melltáskát. A 2Mózes 28:9, 12, 30 pedig azt az elképzelést cáfolja meg, hogy az urim és a tummim az a két ónixkő lett volna, melyeket a főpap efódjának vállrészeire erősítettek (2Mó 28:9–14). Az urim és a tummim nyilvánvalóan más tárgyak voltak.

Hogyan használták őket? Figyelemre méltó, hogy az urimnak és a tummimnak Áron szíve fölött kellett lennie, amikor „Jehova elé” ment. Ez kétségkívül azt jelenti, hogy Áron a szentek szentjét elválasztó függöny előtt állt a szenthelyen, amikor meg akart kérdezni valamit Jehovától. Az, hogy az urim és a tummim „Áron szíve fölött” volt, valószínűleg arra utal, hogy ezeket a tárgyakat az erszényszerűen kialakított melltáskába helyezték. Az urim és a tummim ’Izrael fiainak ítéleteire’ szolgáltak, és akkor használták őket, amikor meg akarták tudni, mi Jehova válasza a nemzet vezetőit, és ennélfogva az egész nemzetet érintő ügyekben. Jehova, Izrael Törvényadója, a főpap tudtára adta, hogy az adott esetben miként kell eljárni (2Mó 28:30).

Dávid arra kérte Abjátárt, hogy használja az urimot és a tummimot, amikor Abjátár elment Dávidhoz az efóddal, miután megmenekült abból az öldöklésből, melyben a Nóbban lévő papokat, köztük az apját is megölték. Ez az efód minden bizonnyal a főpap efódja volt (1Sá 22:19, 20; 23:6–15).

Talán sorsvetési eszközök voltak: A Szentírásban feljegyzett esetek alapján úgy tűnik, hogy amikor az emberek az urim és a tummim segítségével kértek irányítást Jehovától, úgy tették fel a kérdést, hogy arra igennel vagy nemmel lehessen válaszolni, vagy legalábbis egy nagyon rövid és félreérthetetlen választ lehessen adni. A Biblia egy alkalommal csak az urimot említi (1Sá 28:6), de nyilvánvalóan ekkor is használták a tummimot is.

 Számos bibliamagyarázó úgy véli, hogy az urim és a tummim sorsvetési eszközök voltak. A 2Mózes 28:30-ban a James Moffatt-féle fordítás „szent sorsvetési eszközöknek” nevezi őket. Némelyek úgy gondolják, hogy három tárgyról van szó: az egyikre azt írták, hogy „igen”, a másikra azt, hogy „nem”, a harmadikra pedig semmit sem írtak. Amelyiket kihúzták a melltáskából, az volt a válasz a kérdésre, hacsaknem azt húzták ki, amelyiken nem volt írás, mert ez azt jelentette, hogy nincs válasz. Mások úgy vélik, hogy az urim és a tummim két lapos kő lehetett, melyeknek egyik oldala fehér, a másik pedig fekete volt. Ha a sorsvetéskor mindkét kőnek a fehér oldala volt felül, akkor a válasz „igen” volt, ha mindkettőnek a fekete oldala, akkor pedig „nem”, ha viszont az egyik a fehér, a másik pedig a fekete oldalára esett, akkor nem volt válasz. Egyszer, amikor Saul egy pap által megkérdezte Istentől, hogy folytassa-e a filiszteusok elleni harcot, nem kapott választ. Gyanította, hogy az emberei közül valaki bűnt követett el, ezért így könyörgött: „Ó, Izrael Istene, adj tummimot!” A jelenlevők közül Saul és Jonatán lett kiválasztva, ezt követően pedig kettőjük között vetettek sorsot. Úgy tűnik, a történetben az „adj tummimot!” kérés nem kifejezetten a sorsvetésre utal, bár a beszámoló azt sejtetheti, hogy a kettő között mégis lehet valamilyen összefüggés (1Sá 14:36–42).

Kapocs volt a királyok és a papság között: Az ároni papságra utal az 5Mózes 33:8–10-ben feljegyzett egyik kijelentés, mely így szól: „Tummimod és urimod a hozzád lojális férfié”. Az, hogy az urim és tummim „a hozzád [Jehovához] lojális férfié”, Lévi törzsének (mely törzsből az ároni papság származott) a lojalitását juttathatja eszünkbe, mely az aranyborjúval kapcsolatos eseménykor mutatkozott meg (2Mó 32:25–29).

Jehova bölcsen gondoskodott az urimról és a tummimról, és a főpapra bízta azokat. Emiatt a király nagymértékben a papságtól függött, így nem összpontosult túl nagy hatalom a kezében. A királyoknak tehát együtt kellett működniük a papsággal (4Mó 27:18–21). Jehova az írott Szavában, valamint próféták és álmok által közölte Izraellel az akaratát. De úgy tűnik, hogy a próféták és az álmok csak különleges alkalmakkor kaptak szerepet, míg a főpap az urimmal és a tummimmal mindig a nép szolgálatára állt.

I. e. 607-ig használták: A zsidó hagyomány szerint az urimot és a tummimot addig használták, míg a babilóniai Nabukodonozor király a seregével i. e. 607-ben el nem pusztította Jeruzsálemet és annak templomát (Babilóniai Talmud, Szóta 48b). Ez az elképzelés összhangban van azzal, ami Ezsdrás és Nehémiás könyvében olvasható ezekről a tárgyakról: néhány férfi azt állította, hogy papi leszármazása van, de nem találták meg a nevüket a nyilvános jegyzékben, és azt mondták nekik, hogy nem ehetnek abból, ami szentséges – mely dolgok a papok számára voltak –, mindaddig, míg egy pap fel nem áll az urimmal és tummimmal. Arról azonban nincs feljegyzés, hogy ekkor használták volna az urimot és a tummimot, ezt követően pedig a Biblia nem is említi meg ezeket a szent eszközöket (Ezs 2:61–63; Ne 7:63–65).

A nagyobb Főpap Jehovához fordul tanácsért: Pál a hébereknek írt levelében úgy beszél Jézus Krisztusról, mint aki Melkisédek módja szerint a nagy Király-Pap (Héb 6:19, 20; 7:1–3). Az ő kezében egyesül a királyi hatalom és a papság. A papi tevékenységét az ókori Izraelben szolgáló főpap tevékenysége vetítette előre (Héb 8:3–5; 9:6–12). Az emberiség fölötti egész ítélkezés erre a nagy Főpapra lett bízva (Jn 5:22). Ennek ellenére, amikor Jézus a földön volt, kijelentette: „Amiket mondok nektek, azokat nem saját magamtól szólom, hanem az Atya, aki egységben marad velem, ő viszi véghez a cselekedeteit” (Jn 14:10). Továbbá elismerte: „semmit sem teszek a magam kezdeményezéséből, hanem ahogy az Atya tanított, úgy mondom ezeket” (Jn 8:28). Még ezt is mondta: „ha ítélek. . ., az ítéletem megfelel az igazságnak, mert nem egyedül vagyok, hanem velem van az Atya, aki küldött engem” (Jn 8:16). Igen, Jézus a felmagasztalt égi állásában, mint aki örökre tökéletes Főpappá tétetett, továbbra is aláveti magát Atyjának, tőle várva az irányítást az ítélkezésben (Héb 7:28; vö.: 1Ko 11:3; 15:27, 28).