Egy kijelentés, mely szerint valaki helytelenséget követett el. A vádolt személyt felelősségre vonhatják.

A „vád”-nak fordított egyik héber szó (szit·náʹ) az ’ellenáll, ellenszegül’ jelentésű szá·tanʹ alapigéből származik (Ezs 4:6; vö.: Za 3:1). A „vádol” ige leggyakoribb görög megfelelője a ka·té·go·reʹó szó, melynek általában a jogi értelemben vett jelentése: ’valaki ellen beszél’ (Mk 3:2; Lk 6:7). A Lukács 16:1-ben a ’bevádolnak’ fordított görög di·a·balʹló szót úgy is visszaadhatják, hogy ’rágalmaz’ (Int). Ez a görög szó kapcsolatban áll a di·aʹbo·losz (rágalmazó) szóval, mely az Ördög név görög megfelelője.

A Lukács 3:14-ben szereplő görög kifejezés (szü·ko·phan·teʹó), mely úgy lett fordítva, hogy ’hamisan vádol’, a Lukács 19:8-ban a következőképpen lett visszaadva: ’kizsarol hamis vádolással’. Ennek a szónak a betű szerinti jelentése: ’fügemutatáson kap’. A szó eredetével kapcsolatban sokféle magyarázat létezik, melyek egyike szerint az ókori Athén megtiltotta, hogy a város környékéről fügét exportáljanak. Azt a személyt, aki beárult másokat, azzal vádolva őket,  hogy fügét akartak exportálni, „fügemutató”-nak hívták. Idővel ezzel a megnevezéssel illették a rosszindulatú besúgókat, azokat, akik nyereségvágyból bevádoltak másokat, a hamis vádlókat és a zsarolókat.

Előfordulhatott, hogy felelősségre vontak valakit, és valamilyen helytelenség elkövetésével vádolták, pedig teljesen ártatlan volt, csupán egy őt hamisan vádló személy áldozata. A hébereknek adott törvény kimondta, hogy a nemzet minden egyes tagjának felelőssége, hogy feljelentse a gonosztevőket. De emellett kellő védelmet biztosított a vád alá helyezett személyeknek. Néhány példa a mózesi törvényből jól tükrözi ezeket az alapelveket. Ha valakinek tudomására jutott bármilyen bűntény, vádat kellett emelnie a felelős személyek előtt (3Mó 5:1; 24:11–14). A felelős személyeknek pedig – még mielőtt bármilyen büntetést kiszabtak volna – ’kutatniuk kellett, és alaposan utána kellett járniuk’ a vádaknak, hogy megtudják, megalapozottak-e (5Mó 13:12–14). Ha valaki szem- vagy fültanúja volt egy helytelen tettnek, nem titkolhatta azt el, hanem vádat kellett emelnie a bűnös személy ellen, még akkor is, ha az a közeli rokona volt, például a fivére, a fia, a lánya vagy a házastársa (5Mó 13:6–8; 21:18–20; Za 13:3). Követelmény volt, hogy két vagy három tanú tegyen bizonyságot, és ne csupán egyetlen vádló szavára hozzanak ítéletet (4Mó 35:30; 5Mó 17:6; 19:15; Jn 8:17; Héb 10:28).

Ezenkívül a mózesi törvény jogot biztosított a megvádolt személynek, hogy szemtől szemben állhasson a vádlójával a bíróságon, hogy teljes mértékben kiderüljön, hogy igazak-e a vádak (5Mó 19:16–19; 25:1). Egy jól ismert példa erre a két prostituált nő esete, akik megjelentek egy csecsemővel a bölcs Salamon király színe előtt, hogy ő döntse el, ki a gyermek anyja (1Ki 3:16–27).

A római törvények ugyancsak előírták, hogy a vádlóknak meg kell jelenniük a bíróság előtt. Így hát, amikor Pál, aki római állampolgár volt, megjelent kihallgatásra Félix, illetve Fesztusz kormányzó előtt, parancs adatott ki, hogy Pál vádlói is jelenjenek meg (Cs 22:30; 23:30, 35; 24:2, 8, 13, 19; 25:5, 11, 16, 18). Ugyanakkor Rómában Pál nem azért jelent meg a császár előtt, hogy vádolja a saját nemzetét, hanem azért, mert fellebbezett a császárhoz, hogy felmentést nyerjen (Cs 28:19). Sem Pál, sem Jézus nem vádolta helytelenséggel a zsidó nemzetet, Mózes viszont igen, méghozzá a tetteivel és azzal, amit leírt (Jn 5:45).

A három héber ifjút azzal vádolták meg, hogy nem imádták a Nabukodonozor által felállíttatott aranyszobrot, majd kemencébe vetették őket. Maga a vád igaz volt, de a törvény, melyen alapult, rossz volt. A héber ifjúk ártatlanok voltak, nem követtek el helytelenséget, és amikor az égi „legfelsőbb bírósághoz” folyamodtak, Jehova felmentette őket minden vád alól (Dá 3:8–25). Ehhez hasonlóan Dániel is megmenekült a halál torkából, és végül az ellene cselt szövő vádlókat vetették az oroszlánok elé (Dá 6:24). A „bevádol” szó, mely ebben a két bibliai történetben szerepel, annak az arámi kifejezésnek a megfelelője, melynek a szó szerinti jelentése: ’megeszi a [széttépett hús]darabokat’, és úgy is fordíthatják, hogy „megrágalmaz” (Dá 3:8; 6:24, Rbi8, lábj.). A jeruzsálemi templom újjáépítésének az ellenzői írtak egy levelet, melyben megvádolták az építőket. Ezt követően a felhozott hamis vádak alapján leállították az építkezést; ám később kiderült, hogy az építkezés leállítása törvénytelen volt (Ezs 4:6–6:12). Hasonlóképpen a vallási vezetők is keresték a módját annak, hogy törvényszegéssel vádolják Jézust (Mt 12:10; Lk 6:7). Végül elérték, hogy letartóztassák ezt az ártatlan embert, és a tárgyaláson nagy hévvel, hamisan vádolták Jézust, az Igazságost (Mt 27:12; Mk 15:3; Lk 23:2, 10; Jn 18:29). Ezek a példák megmutatják, mennyire helytelen hamisan vádolni másokat, főként, ha a vádlók olyan személyek, akik hatalmi pozícióban vannak (Lk 3:14; 19:8).

A keresztény gyülekezetben a felvigyázók és a kisegítőszolgák nem vádolhatnak meg senkit hamisan, és ők maguknak is vádtól menteseknek kell lenniük (1Ti 3:10; Tit 1:6). Ha tehát egy vén ellen emelnek vádat, két vagy három tanú vallomásával kell azt megerősíteni (Mt 18:16; 2Ko 13:1; 1Ti 5:19). Az egész gyülekezetnek vádtól mentesnek kell lennie (1Ko 1:8; Kol 1:22), igaz, ez nem jelenti azt, hogy a hamis vádaktól is mentes lesz, ugyanis a nagy ellenség, Sátán, az Ördög „éjjel-nappal vádolja [testvéreinket] a mi Istenünk előtt” (Je 12:10).