A házasság törvényes felbontása, azaz a férj és a feleség közötti házastársi kapcsolat megszakítása. A „válás”-t jelentő különböző kifejezéseknek az eredeti nyelveken ez a szó szerinti jelentésük: ’elbocsát’ (5Mó 22:19, Kár.), ’elold’ vagy ’szabadon enged’ (Mt 1:19, Vida; 19:3, Rbi8, lábj.), ’elűz’, ’eltaszít’ (3Mó 22:13, Kom., KNB) és ’megszakít’. (Vö. az 5Mó 24:1, 3-mal, ahol a „válólevél” kifejezés szó szerinti jelentése: ’megszakítás könyve’.)

Amikor Jehova a házasságban egyesítette Ádámot és Évát, nem intézkedett a válásról. Jézus Krisztus világosan kijelentette ezt, amikor a farizeusok következő kérdésére felelt: „Szabad-e a férfinak akármilyen okból elválnia a feleségétől?” Krisztus rámutatott, hogy Istennek az volt a szándéka, hogy a férfi elhagyja apját és anyját, és ragaszkodjon feleségéhez, és a kettő egy test legyen. Majd hozzátette: „Úgyhogy ők már nem kettő, hanem e g y test. Amit azért az Isten közös igába fogott, senki ember szét ne válassza” (Mt 19:3–6; vö.: 1Mó 2:22–24). A farizeusok erre megkérdezték: „Akkor miért írta elő Mózes, hogy elbocsátólevelet kell adni, és úgy elválni?” Krisztus így válaszolt: „Mózes a keményszívűségetekre való tekintettel tette nektek azt az engedményt, hogy elválhattok feleségetektől, de ez kezdettől fogva nem így volt” (Mt 19:7, 8).

Jóllehet az izraelitáknak különböző okokból engedélyezve volt a válás (mintegy engedményként), Jehova Isten szabályozta azt a Törvényében, melyet Mózes által adott Izraelnek. Az 5Mózes 24:1 ezt mondja: „Ha egy férfi elvesz egy nőt, és férjura lesz annak, és az asszony nem lel tetszésre a szemében, mert valami illetlenséget talál benne, akkor írjon neki válólevelet, adja a kezébe, és bocsássa el a házától.” Nincs meghatározva, hogy pontosan milyen ’illetlenségről’ (szó szerint: ’egy dolog meztelensége’) volt szó. Hogy nem házasságtörésről, azt onnan tudjuk, hogy Isten Izraelnek adott törvénye kimondta, hogy a házasságtörőknek halálbüntetés jár, nem egyszerűen elválni kell tőlük (5Mó 22:22–24). Eredetileg az ’illetlenség’, amely alapot adhatott egy héber  férjnek a válásra, kétségtelenül valamilyen komoly dolgot jelentett, például azt, hogy a feleség felháborítóan tiszteletlen volt a férjével, vagy szégyent hozott a családra. Minthogy a Törvényben előírás volt, hogy „szeresd felebarátodat, mint önmagadat”, nem ésszerű azt feltételezni, hogy a férjek a feleségük apró-cseprő hibáit büntetlenül felhasználhatták ürügyül a válásra (3Mó 19:18).

Malakiás napjaiban sok zsidó férj hűtlenül bánt a feleségével, mindenféle okból elvált tőle. Meg akartak szabadulni ifjúságuk feleségétől, valószínűleg azért, hogy fiatalabb, pogány nőket vegyenek el. A papok meg nemhogy érvényt szereztek volna Isten törvényének, hanem hagyták, hogy így legyen. Jehovának ez egyáltalán nem tetszett (Ma 2:10–16). A zsidó férfiak sokféle okból elváltak, amikor Jézus Krisztus a földön élt, amit a farizeusok Jézushoz intézett kérdése is mutat: „Szabad-e a férfinak akármilyen okból elválnia a feleségétől?” (Mt 19:3).

Az izraeliták körében az volt a szokás, hogy a férfi menyasszonyárat fizetett a nőért, akit feleségül vett, és az asszonyt a tulajdonának tekintették. A feleség számos áldást és kiváltságot élvezett, de alárendelt szerepe volt a házasságban. A helyzetéről még többet elmond az 5Mózes 24:1–4, amelyből kiderül, hogy a férj elválhatott a feleségétől, de azt nem említi, hogy a feleség elválhatott volna a férjétől. Mivel a férj tulajdonának tartották, nem válhatott el tőle. A világi történelemben az első eset, amelyet feljegyeztek egy olyan asszonyról, aki megpróbált elválni a férjétől Izraelben, Heródes király testvérének, Salóménak az esete volt, aki válólevelet küldött a férjének, Idumea kormányzójának, felbontva a házasságukat (Josephus: A zsidók története. XV. könyv, 7. fej., 10.). „Ha. . . egy asszony a férjétől elválva máshoz megy férjhez, házasságtörést követ el” – Krisztusnak ezek a szavai azt sejtetik, hogy amikor a földön élt, vagy már felbukkant a nők által kezdeményezett válás szokása, vagy pedig Jézus előre látta, hogy gyakorlattá fog válni (Mk 10:12).

Válólevél: A későbbi visszaélések miatt nem szabad úgy következtetnünk, hogy az eredeti engedmény, melyet Mózes a válással kapcsolatban tett, megkönnyítette az izraelita férjeknek, hogy elváljanak a feleségüktől. A váláshoz a férjnek meg kellett tennie néhány előírt lépést. Egy dokumentumot, azaz ’válólevelet kellett írnia neki’, mármint a felesége számára. A válófélben levő férjnek aztán a felesége ’kezébe kellett azt adnia, és el kellett bocsátania őt a házától’ (5Mó 24:1). A Szentírás nem közöl több részletet erről az eljárásról, de ehhez a törvényes lépéshez bizonyára hozzátartozott, hogy beszéltek arra felhatalmazott férfiakkal, akik először valószínűleg megpróbálták kibékíteni a házasfeleket. Amíg a férj elkészítette a válólevelet, és jogilag érvényesítette a válást, lehetősége volt újra átgondolni a döntését. Kellett hogy legyen alap a válásra, és ha megfelelően alkalmazták az előírásokat, azzal nyilván elejét lehetett venni annak, hogy elhamarkodottan váljanak el a házaspárok. Ezáltal a feleség jogait és érdekeit is védték. A Biblia nem mondja el, hogy mit tartalmazott a ’válólevél’.

Válás utáni újbóli házasságkötés: Az 5Mózes 24:1–4 azt is kikötötte, hogy az elvált asszony „menjen el a házból, és menjen egy másik férfihoz feleségül”, vagyis újra férjhez mehetett. Ezt olvassuk még itt: „Ha az utóbbi férfi is meggyűlöli, és válólevelet ír neki, a kezébe adja, és elbocsátja a házából, vagy ha az utóbbi férfi, aki feleségül vette, meghal, első ura, aki elbocsátotta őt, nem veheti újra feleségül, miután már beszennyeződött, mert utálatos az Jehova előtt. Ne vidd bűnbe a földet, melyet Jehova, a te Istened ad neked örökségül.” A korábbi férj talán azért nem vehette el újra a volt feleségét, hogy ne tudjon cselt szőni vele, és ne tudják kikényszeríteni a második férjétől való elválást, vagy annak halálát okozni, hogy az asszony ismét hozzámehessen a korábbi férjéhez. Ha a korábbi házastársa újból elvenné, az tisztátalanság lenne Isten szemében. Ezenkívül az első férj nevetségessé tenné magát, hiszen már elbocsátotta az asszonyt, akiben „valami illetlenséget” talált, és az törvényesen egy másik férfihoz ment, és annak a felesége volt.

Mivel az eredeti férj nem vehette el újra a volt feleségét, miután az egy másik férfié lett – még akkor sem, ha ez a másik férfi elvált tőle vagy meghalt –, a válást fontolgató férj bizonyára kétszer is meggondolta, mielőtt véget vetett a házasságának (Jr 3:1). Azt azonban semmi sem tiltotta, hogy újra elvegye a volt feleségét, ha az nem ment újra férjhez, miután törvényesen felbomlott a házasságuk.

Pogány feleségek elküldése: Mielőtt az izraeliták bementek az Ígéret földjére, azt a parancsot kapták, hogy ne lépjenek házassági szövetségre annak a földnek a pogány lakosaival (5Mó 7:3, 4). Ennek ellenére a zsidók Ezsdrás napjaiban idegen nőket vettek feleségül, és Ezsdrás imában elismerte bűnösségüket. Az ő felszólítására azok az izraelita férfiak, akik idegen nőket vettek feleségül, vétküket beismerve elküldték azokat „a fiakkal együtt” (Ezs 9:10–10:44).

Más volt azonban a keresztények helyzete, akik mindenféle nemzetből származtak (Mt 28:19).  Nekik Pál ihletett tanácsa szerint nem volt szabad elválniuk a házastársuktól, ha az nem volt Jehova imádója, sőt, az sem volt kívánatos, hogy a párjuktól külön éljenek (1Ko 7:10–28). Azok a keresztények pedig, akik házasságkötés előtt álltak, azt a tanácsot kapták, hogy „csak az Úrban” kössenek házasságot (1Ko 7:39).

József válni akar: Mária és József jegyben jártak, de még nem keltek egybe, amikor Mária várandósnak találtatott a szent szellemtől. A beszámoló ezt írja: „Mária férje, József azonban, minthogy igazságos volt, és nem akarta őt közmegvetésnek kitenni, titokban szándékozott elválni tőle” (Mt 1:18, 19). Mivel a zsidók között az eljegyzés akkoriban kötelezte a feleket, helyénvaló itt válásról beszélni.

Ha egy eljegyzett lánnyal egy másik férfi együtt hált, a lányt megkövezték, akárcsak egy házasságtörő nőt (5Mó 22:22–29). Az olyan esetekben, amelyek megkövezést vonhattak maguk után, két tanú kellett ahhoz, hogy megállapítsák az érintett személy bűnösségét (5Mó 17:6, 7). Józsefnek nyilvánvalóan nem voltak tanúi Mária ellen. Mária várandós volt, de József nem értette meg igazán a helyzetet, amíg Jehova angyala meg nem magyarázta neki (Mt 1:20, 21). Az nem derül ki a beszámolóból, hogy ’titkos válásukkor’ adott volna-e válólevelet, de valószínű, hogy József az 5Mózes 24:1–4-ben foglalt alapelvek szerint akart eljárni, tehát csupán két tanú előtt vált volna el Máriától, hogy az ügyet törvényesen intézzék el, de Mária ne legyen szükségtelenül szégyennek kitéve. Máté nem árul el minden részletet József terveiről, de az írása azt sugallja, hogy irgalmasan akart bánni Máriával. Józsefet nem bélyegzik igazságtalannak emiatt; ellenkezőleg, pontosan azért ’szándékozott titokban elválni Máriától, mert igazságos volt, és nem akarta őt közmegvetésnek kitenni’ (Mt 1:19).

A válást kizáró körülmények Izraelben: Isten Izraelnek adott törvénye szerint bizonyos körülmények között nem lehetett elválni. Előfordulhatott, hogy egy férfi feleségül vett egy nőt, vele hált, de aztán meggyűlölte. Talán hazug módon azt állította, hogy a nő nem volt szűz, amikor elvette, így alaptalanul szégyenteljes tettekkel vádolta, és rossz hírbe keverte. Ha a lány szülei bebizonyították, hogy a lányuk szűz volt a házasságkötéskor, a város férfijai megfegyelmezték a hamisan vádaskodót. Száz ezüstsekel (220 dollár) bírságot szabtak ki rá, az összeget odaadták a lány apjának, és a lány a férfi felesége maradt, sőt kimondták, hogy „nem válhat el tőle egész életében” (5Mó 22:13–19). Ugyanígy, ha kitudódott, hogy egy férfi megragadott egy el nem jegyzett szüzet, és vele hált, a törvény úgy rendelkezett, hogy „a férfinak, aki vele hált, ötven ezüstsekelt [110 dollár] kell adnia a lány apjának, és a lány legyen a felesége, amiért meggyalázta. Nem válhat el tőle egész életében” (5Mó 22:28, 29).

Mi az egyetlen Írás szerinti alap a válásra a keresztények esetében?

Jézus Krisztus a hegyi beszédében kijelentette: „Ezenkívül megmondatott: »Aki elválik feleségétől, adjon neki válólevelet.« Én azonban azt mondom nektek, hogy mindaz, aki elválik feleségétől, hacsak nem paráznaság miatt, házasságtörésnek teszi ki őt, és aki olyan asszonyt vesz el, akitől elváltak, házasságtörést követ el” (Mt 5:31, 32). Miután pedig leszögezte a farizeusoknak, hogy a válás Mózes általi engedménye nem az az elrendezés, mely „kezdettől fogva” érvényben volt, így szólt: „Mondom nektek, hogy aki elválik a feleségétől, hacsak nem paráznaság miatt, és mást vesz el, házasságtörést követ el” (Mt 19:8, 9). Ma általában különbséget teszünk paráznák és házasságtörők között. A mai nyelvhasználatban arra a nőtlen vagy hajadon személyre mondjuk, hogy paráznaságban vétkes, aki önként szexuális kapcsolatot létesít egy más nembeli személlyel. Házasságtörő az a házasságban élő személy, aki önként szexuális kapcsolatot létesít egy más nembeli személlyel, aki nem a törvényes házastársa. A PARÁZNASÁG címszó alatti részből azonban kitűnik, hogy a „paráznaság” kifejezés a görög por·neiʹa fordítása, és minden olyan tiltott szexuális kapcsolat beletartozik, amelyet az Írás szerinti házasságon kívül létesít valaki. Jézusnak a Máté 5:32-ben és 19:9-ben olvasható szavai tehát azt jelentik, hogy az egyetlen indok a válásra, amely ténylegesen felbontja a házasságot, az a másik fél által elkövetett por·neiʹa. Krisztus követője a válásra adott ezen lehetőséggel élhet, ha szeretne, és az ilyen válás szabaddá teszi arra, hogy házasságot kössön egy kereszténnyel, aki megfelel a bibliai követelményeknek (1Ko 7:39).

Ha egy házasságban élő személy szexuálisan erkölcstelenkedik valakivel, aki a saját neméhez tartozik (homoszexualitás), az mocskos és undorító dolgot művel. Akik nem bánják meg ezt a bűnüket, azok nem öröklik Isten Királyságát. A Szentírás természetesen az állatokkal való fajtalankodást is elítéli (3Mó 18:22, 23; Ró 1:24–27; 1Ko 6:9, 10). Ezek a förtelmes tettek a por·neiʹa tág fogalomkörébe tartoznak. Megjegyzendő még, hogy a mózesi törvény alatt a homoszexualitás és az állatokkal való fajtalankodás halálbüntetést vont maga után, és az elkövető  vétlen házastársa újból megnősülhetett, illetve férjhez mehetett (3Mó 20:13, 15, 16).

Jézus Krisztus azt mondta, hogy „mindaz, aki kitartóan néz asszonyra, hogy szenvedélyre gyúljon iránta, már házasságtörést követett el vele szívében” (Mt 5:28). Azt azonban nem mondta, hogy a szívben levő vágy, amelyet nem követ tett, alapot ad a válásra. Krisztus szavai arra mutatnak, hogy tisztán kell tartanunk a szívünket, és nem szabad helytelen gondolatokat és vágyakat táplálnunk (Fi 4:8; Jk 1:14, 15).

A zsidó rabbik törvénye nagy hangsúlyt fektetett a házastársak nemi érintkezésére, és megengedte, hogy a férj elváljon a feleségétől, ha az meddő volt. A Szentírás azonban nem jogosítja fel a keresztényeket, hogy ilyen okból elváljanak. Az éveken át tartó meddőség nem indította arra Ábrahámot, hogy elváljon Sárától, Izsákot, hogy elváljon Rebekától, Jákobot, hogy elváljon Ráheltől, sem Zakariás papot, hogy elváljon Erzsébettől (1Mó 11:30; 17:17; 25:19–26; 29:31; 30:1, 2, 22–25; Lk 1:5–7, 18, 24, 57).

A Bibliában nincs olyan kijelentés, amely megengedné, hogy egy keresztény elváljon a házastársától, ha az fizikailag képtelen nemi kapcsolatot létesíteni, elmebeteg lesz, netán elkap valamilyen gyógyíthatatlan vagy visszataszító betegséget. Egy keresztény, akinek kötelessége szeretetet kimutatnia, nem a válás mellett fog dönteni, hanem irgalmasan bánik a házastársával (Ef 5:28–31). A Biblia arra sem jogosítja fel a keresztényeket, hogy a különböző vallásuk miatt váljanak el a házastársuktól; inkább azt tanítja, hogy az a keresztény, aki együtt marad nem hívő párjával, talán megnyeri őt az igaz hitnek (1Ko 7:12–16; 1Pt 3:1–7).

Jézus a hegyi beszédében kifejtette, hogy „mindaz, aki elválik feleségétől, hacsak nem paráznaság miatt, házasságtörésnek teszi ki őt, és aki olyan asszonyt vesz el, akitől elváltak, házasságtörést követ el” (Mt 5:32). Ezzel Krisztus rámutatott, hogy ha egy férj nem amiatt válik el a feleségétől, hogy az ’paráznaságot’ (por·neiʹa) követett el, házasságtörésnek teszi ki őt a jövőben, mivel a feleség, aki nem volt hűtlen, egy ilyen válással nincs megfelelően elválasztva a férjétől, és nem szabad arra, hogy máshoz menjen férjhez, és új férjével szexuális kapcsolatot létesítsen. Amikor Krisztus azt mondta, hogy „aki olyan asszonyt vesz el, akitől elváltak, házasságtörést követ el”, olyan asszonyra utalt, akitől nem „paráznaság [por·neiʹa] miatt” váltak el. Egy ilyen nő törvényesen elvált ugyan, de az Írás szerint nem.

Márk Mátéhoz hasonlóan (Mt 19:3–9) feljegyezte, amit Jézus a farizeusoknak mondott a válásról, és így idézte a szavait: „Aki elválik a feleségétől, és mást vesz el, házasságtörést követ el ellene, ha pedig egy asszony a férjétől elválva máshoz megy férjhez, házasságtörést követ el” (Mk 10:11, 12). Hasonló kijelentés olvasható a Lukács 16:18-ban is: „Mindaz, aki elválik feleségétől, és mást vesz el, házasságtörést követ el, és aki férjétől elvált asszonyt vesz el, házasságtörést követ el.” Önmagukban nézve ezek a versek látszólag teljesen megtiltják a válást Krisztus követőinek, vagy legalábbis arra látszanak utalni, hogy egy elvált személy nem nősülhet, illetve nem mehet férjhez újra, míg meg nem hal a volt házastársa. Jézusnak a Márk és Lukács által leírt szavait azonban annak a részletesebb kijelentésnek a fényében kell értelmezni, amelyet Máté jegyzett fel. Ő belefoglalja a „hacsak nem paráznaság miatt” kifejezést (Mt 19:9; lásd még: Mt 5:32), amiből az következik, hogy amit Márk és Lukács Jézusnak a válással kapcsolatos szavait idézve írt, az arra vonatkozik, ha a válás bármi más indokkal történt, vagyis nem „paráznaság” (por·neiʹa) miatt, melyet a hűtlen fél követett el.

A Szentírás azonban nem kötelezi a keresztényeket, hogy váljanak el házasságtörő társuktól, ha az megbánja bűnét. A keresztény férj vagy feleség irgalmat tanúsíthat ebben az esetben, ahogyan Hóseásról is úgy tudjuk, hogy visszafogadta házasságtörő feleségét, Gómert, és ahogyan Jehova is irgalmas volt a bűnbánó Izraelhez, mely szellemi házasságtörést követett el (Hó 3.).

Helyreáll Isten eredeti irányadó mértéke: Jézus Krisztus kijelentése félreérthetetlenül azt jelentette, hogy visszatér az a magas irányadó mérték, melyet Jehova Isten eredetileg meghatározott a házasságra vonatkozóan, és arra mutatott, hogy aki Jézus tanítványa lesz, annak igazodnia kell ehhez a magas irányadó mértékhez. Jóllehet a mózesi törvény engedményei még érvényben voltak, azok, akik Jézus igaz tanítványai lettek, és cselekedték az Atyja akaratát, valamint ’cselekedték’ Jézus beszédeit, vagyis aszerint jártak el (Mt 7:21–29), már nem éltek ezekkel az engedményekkel, hogy ’keményszívűen’ bánhassanak a házastársukkal (Mt 19:8). Igaz tanítványok lévén nem szegték meg Istennek a házasságot szabályozó eredeti alapelveit azzal, hogy bármilyen más okból elváltak volna a társuktól, mint amit Jézus megállapított, vagyis „paráznaság” (por·neiʹa) miatt.

Egy egyedülálló személy, aki paráznaságot követ el egy prostituálttal, az „e g y test” lesz azzal. Ehhez hasonlóan a házasságtörő férfi nem a törvényes feleségével lesz „e g y test”, hanem azzal az erkölcstelen személlyel, akivel nemi  kapcsolatot létesít. A házasságtörő férfi tehát nemcsak a saját teste ellen vétkezik, hanem a törvényes feleségéé ellen is, aki addig „e g y test” volt vele (1Ko 6:16–18). A házasságtörés ezért valódi alapot teremt a házasság felbontására Isten alapelveivel összhangban, és ha van ilyen alap, a válás hivatalosan és végleg megszakítja a törvényes házasságot, és szabaddá teszi a vétlen felet, hogy tisztességesen nősülhessen újra, illetve mehessen férjhez (Héb 13:4).

Jelképes válás: A házastársi kapcsolatot a Szentírás jelképes értelemben is használja (Ézs 54:1, 5, 6; 62:1–6). Ugyanígy utal a jelképes válásra, vagyis a feleség elbocsátására is (Jr 3:8).

I. e. 607-ben megdöntötték Júda királyságát, és elpusztították Jeruzsálemet, az ország lakosait pedig száműzetésbe hurcolták Babilonba. Jehova évekkel korábban így szólt prófétailag azokhoz a zsidókhoz, akik később száműzetésbe kerültek: „Ugyan hol van anyátok válólevele, akit elbocsátottam?” (Ézs 50:1). Az ’anyjuk’, vagyis a nemzetük mint szervezet, indokoltan lett elbocsátva, nem azért, mert Jehova felbontotta a szövetségét, és válást kezdeményezett, hanem azért, mert a nemzet vétkezett a törvényszövetségben foglaltak ellen. De az izraeliták maradéka megbánta bűnét, és imádkozott érte, hogy Jehova újra legyen a férje a hazájában. Jehova állta a szavát, és a nevéért visszavitte népét a hazájába i. e. 537-ben, a 70 éves elhagyatottság végén (Zs 137:1–9; lásd: HÁZASSÁG).