Valakinek, valaminek a visszavásárlásáért, illetve valamilyen kötelezettség vagy kedvezőtlen helyzet alóli felmentéséért adott ár, díj. A „váltság” szó alapvetően egy olyan díjra utal, amely fedezi valaminek az értékét (pl. amikor valaki kártérítést fizet, vagy amikor pénzt ad, hogy érvényt szerezzen a jogosságnak). A „megváltás” szó pedig inkább azt emeli ki, hogy a váltság kifizetésével megszabadítanak valakit. A legjelentősebb váltságdíj Jézus Krisztus kiontott vére, amely által lehetővé vált, hogy Ádám leszármazottai megszabaduljanak a bűntől és a haláltól.

A „váltság”-nak és „megvált”-nak fordított héber és görög kifejezések hasonló gondolatot hordoznak, olyan díjra, értékre utalnak, amelyet váltságként, vagyis megváltás céljából fizetnek  ki. Ugyancsak megjelenik bennük a kicserélés, az egyenlőség, a helyettesítés gondolata. A kicserélés által érvényre jut a jogosság, és újra egyensúlyban lesz az igazságosság mérlege. (Lásd: MEGBÉKÉLTETÉS.)

Díj, mely elfedezi a bűnt: A héber kóʹfer főnevet a ká·farʹ igéből képzik, melynek az alapvető jelentése ’bevon’; egy példa erre az, amikor arról olvasunk, hogy Noé bevonta a bárkát kátránnyal (1Mó 6:14). Ám a ká·farʹ szót, egy-két kivételtől eltekintve, csak akkor használja a Szentírás, amikor arra utal, hogy érvényre jut a jogosság a bűnök elfedezése vagy az engesztelés által (Zs 65:3; 78:38; 79:8, 9). Ennek a megvalósulásához váltságdíjra van szükség, melyre a kóʹfer főnévvel utalnak. Annak, amivel lefednek valamit, a formáját tekintve meg kell egyeznie a lefedendő dologgal (pl. a szövetségláda ’fedele [kap·póʹreth]’; 2Mó 25:17–22); illetve az elfedezésül adott dolognak meg kell egyeznie értékben azzal, amiért cserébe adják (pl. amikor valaki kártérítést fizet).

Jehova, hogy egyensúlyba hozza az igazságosság mérlegét, és rendezze a dolgokat népével, Izraellel, a törvényszövetségben meghatározta, hogy áldozatokat és felajánlásokat kell bemutatni engesztelésül, vagyis a bűnök elfedezéséül, a papok, a léviták (2Mó 29:33–37; 3Mó 16:6, 11), más személyek és az egész nemzet bűneiért (3Mó 1:4; 4:20, 26, 31, 35), valamint az oltár és a hajlék megtisztításáért, azoknak a bűnei miatt, akik ezek közelébe mentek (3Mó 16:16–20). A bűnös életéért cserébe feláldozták az állat életét, a vére pedig engesztelést szerzett Isten oltárán, már amennyire ez lehetséges volt (3Mó 17:11; vö.: Héb 9:13, 14; 10:1–4). Ezért ’az engesztelés napját’ [jóm hak·kip·pu·rímʹ] akár a „váltságok napjá”-nak is lehetne nevezni (3Mó 23:26–28). Ezekre az áldozatokra azért volt szükség, hogy a nemzet és az általa bemutatott imádat elfogadott legyen az igazságos Isten szemében.

Az öklelős bikával kapcsolatos törvény jól mutatja, hogy egy fajta cserére volt szükség a megváltáshoz. Ha a bika gazdájának gondatlansága miatt az állat elszabadult, és megölt valakit, akkor a gazdát meg kellett ölni, vagyis a saját életével fizetett a megölt ember életéért. Ám mivel a bika gazdája nem szándékosan, illetve nem saját kezűleg ölt meg valakit, ha a bírák úgy ítélték meg a helyzetet, „váltságot” (kóʹfer) vethettek ki rá, és neki meg kellett adnia a megváltási árat. A kiszabott összeget, melyet meg kellett fizetnie, úgy tekintették, mint amit a saját életéért ad cserébe, kártérítésként az elveszett életért (2Mó 21:28–32; vö.: 5Mó 19:21). Azonban nem lehetett váltságot elfogadni egy olyan személyért, aki szándékosan ölt; csak a gyilkos élete tudta elfedezni az áldozat halálát (4Mó 35:31–33). Mivel népszámláláskor megszámoltak minden egyes élő személyt, valószínűleg ezért volt az, hogy minden 20 éves vagy annál idősebb férfinak, gazdagnak és szegénynek egyaránt, váltságot (kóʹfer) kellett adnia a lelkéért Jehovának, fél sekelt (1,10 dollárt) (2Mó 30:11–16).

Mind Istennek, mind az embereknek visszatetsző, ha kibillen az igazságosság mérlege, ezért az emiatt érzett haragot is lecsillapíthatja az elfedezésül adott váltság. (Vö.: Jr 18:23; továbbá: 1Mó 32:20, ahol úgy adták vissza a ká·farʹ szót, hogy ’megbékít’.) Ám az a férj, akinek a feleségével házasságtörést követett el egy másik férfi, nem mutat hajlandóságot arra, hogy „váltságot [kóʹfer]” fogadjon el (Pl 6:35). A Biblia ezt a kifejezést használja azokkal kapcsolatban is, akiknek igazságot kellene szolgáltatniuk, de akik ehelyett hagyják magukat megvesztegetni, vagy ’pénzt fogadnak el’ ajándékul (kóʹfer), hogy ’hallgassanak, és bekössék vele a szemüket’, azaz, hogy szemet hunyjanak a vétek felett (1Sá 12:3; Ám 5:12).

Megváltás, vagyis megszabadítás: A héber pá·dháʹ ige jelentése az, hogy ’megvált’, az ehhez kapcsolódó főnévnek, a pidh·jónʹ szónak pedig az, hogy ’megváltási ár’ (2Mó 21:30). Ezek a szavak minden kétséget kizáróan azt emelik ki, hogy a megváltási ár által megszabadul valaki vagy valami, míg a ká·farʹ szó inkább azt hangsúlyozza, hogy mit adnak megváltási árként, illetve hogy ez milyen minőségű, és hogy mennyire hatásos az igazságosság mérlegének egyensúlyba hozásához. A megszabadulás, vagyis a megváltás (pá·dháʹ) jelentheti azt, hogy valakit kiszabadítanak a rabszolgaságból (3Mó 19:20; 5Mó 7:8), valamilyen nyomorúságos, rossz körülményből (2Sá 4:9; Jób 6:23; Zs 55:18), illetve megszabadítanak a haláltól, azaz a sírtól (Jób 33:28; Zs 49:15). A Szentírás gyakran utal arra, hogy Jehova megváltotta Izrael nemzetét, és kihozta Egyiptomból, hogy a ’saját tulajdona’ legyen (5Mó 9:26; Zs 78:42), illetve arra, hogy sok évszázaddal később megváltotta, azaz kiszabadította őket Asszíriából és a babiloni száműzetésből (Ézs 35:10; 51:11; Jr 31:11, 12; Za 10:8–10). A megváltás ezekben az esetekben is magában foglalt valamilyen fizetséget vagy cserét. Amikor Jehova Egyiptomból szabadította ki a népét, a megváltási árat Egyiptomnak kellett megfizetnie. Izrael tulajdonképpen Isten ’elsőszülötte’ volt, és Jehova figyelmeztette a fáraót, hogy ha továbbra is konok marad, és nem engedi el Izraelt, akkor az elsőszülöttjének és Egyiptomban  az összes ember és állat elsőszülöttjének az életével kell fizetnie (2Mó 4:21–23; 11:4–8). Ehhez hasonlóan, cserébe azért, hogy Círusz elfoglalta Babilont, és hazaengedte a zsidókat a száműzetésből, Jehova a népéért ’Egyiptomot adta váltságul [a kóʹfer egyik alakja], Etiópiát és Szébát helyette’. A Perzsa Birodalom idővel meghódította ezeket a területeket, és így Isten ’nemzeteket adott az izraeliták lelkei helyett’ (Ézs 43:1–4). Ezek a cserék összhangban vannak azzal az ihletett kijelentéssel, mely szerint „váltság [kóʹfer] a gonosz az igazságosért, és aki csalárdul cselekszik, a becsületesek helyébe lép” (Pl 21:18).

Egy másik héber kifejezés, mely kapcsolatba hozható a megváltás gondolatával, a gá·ʼalʹ szó, ez elsődlegesen a visszakövetelés, a kiszabadítás és a kiváltás gondolatát hordozza magában (Jr 32:7, 8). Hogy mennyire hasonló a jelentése a pá·dháʹ szóéhoz, jól látható abból, hogy a Hóseás 13:14-ben együtt szerepel ez a két kifejezés: „Megváltom [a pá·dháʹ egyik alakja] őket a seol kezéből, kiszabadítom [a gá·ʼalʹ egyik alakja] őket a halálból.” (Vö.: Zs 69:18.) A gá·ʼalʹ szó elsősorban a visszaköveteléshez, vagyis a kiváltáshoz való jogot fejezi ki. Ezzel a joggal élhetett egyrészt az eladó, vagyis a tulajdonos, akit, illetve akinek a javait ki kellett váltani – mondhatni, visszakövetelni –, másrészt egy közeli hozzátartozója. Ezt a közeli hozzátartozót (gó·ʼélʹ) úgy nevezték, hogy ’kiváltó’ (Ru 2:20; 3:9, 13), a gyilkosságok esetében pedig úgy, hogy „vérbosszuló” (4Mó 35:12).

A Törvény előírta, hogy ha egy elszegényedett izraelitának el kellett adnia az örökségül kapott földjét vagy a városban lévő házát, vagy akár saját magát rabszolgának, akkor ’egy közeli hozzátartozójának mint kiváltónak’ (gó·ʼélʹ) joga volt ’visszavásárolni [gá·ʼalʹ] azt, amit a testvére eladott’, illetve maga az eladó személy is megtehette ezt, ha elegendő pénze lett (3Mó 25:23–27, 29–34, 47–49; vö.: Ru 4:1–15). Ha egy ember fogadalmi felajánlást tett Istennek, és a házát vagy a szántóföldjét neki szentelte, de később vissza akarta azt vásárolni, akkor a becsült árat és azon felül még annak az egyötödét kellett fizetnie (3Mó 27:14–19). Ám olyasmiért, ami „pusztulásra [volt] szánva”, semmit sem adhattak cserébe (3Mó 27:28, 29).

Ha gyilkosság történt, a gyilkosnak nem ajánlhattak menedéket a kijelölt menedékvárosokban, hanem a bírák, miután kihallgatták, átadták őt a „vérbosszuló”-nak (gó·ʼélʹ), az áldozat egy közeli hozzátartozójának, aki aztán megölte. Mivel nem lehetett elfogadni „váltságot” (kóʹfer) a gyilkosért cserébe, és mivel a kiváltási joggal élő közeli hozzátartozó nem kaphatta vissza a megölt rokona életét, ezért jogosan követelte a rokona gyilkosának az életét (4Mó 35:9–32; 5Mó 19:1–13).

A díj nem mindig kézzelfogható: Ahogyan az már említve lett, Jehova ’megváltotta’ (pá·dháʹ), vagyis ’visszakövetelte’ (gá·ʼalʹ) Izraelt Egyiptomtól (2Mó 6:6; Ézs 51:10, 11). Később, mivel az izraeliták folyton „arra adták magukat, hogy azt tegyék, ami rossz” (2Ki 17:16, 17), Jehova többször is eladta őket az „ellenségeik kezébe” (5Mó 32:30; Bí 2:14; 3:8; 10:7; 1Sá 12:9). Amikor az izraeliták megbánták a bűneiket, visszavásárolta, vagyis visszakövetelte őket, kiszabadítva népét a nyomorúságból vagy a száműzetésből (Zs 107:2, 3; Ézs 35:9, 10; Mi 4:10). Ezzel a Megváltójuk, azaz a Kiváltójuk (Gó·ʼélʹ) lett egy fajta hozzátartozóként, hiszen a nemzetet a feleségének tekintette (Ézs 43:1, 14; 48:20; 49:26; 50:1, 2; 54:5–7). Amikor ’eladta’ az izraelitákat, Jehova nem kapott anyagi ellenszolgáltatást a pogány népektől. A fizetsége az volt, hogy érvényt szerzett az igazságosságának, és elérte, hogy a pogány nemzetek helyreigazítsák és megfegyelmezzék az izraelitákat a lázadásukért és a tiszteletlenségükért. (Vö.: Ézs 48:17, 18.)

Ehhez hasonlóan, akkor sem volt szükség kézzelfogható ellenszolgáltatásra, amikor Isten kiváltotta, azaz visszavásárolta az izraelitákat. Amikor Jehova kiváltotta az izraelitákat a babiloni fogságból, Círusz készségesen szabadon engedte őket, anélkül hogy az élete során bármilyen kézzelfogható ellenszolgáltatást kapott volna értük. Ám amikor Jehova olyan elnyomó nemzetek kezéből szabadította ki Izraelt, melyek gonoszul bántak a népével, fizetséget követelt az elnyomóktól, ami nem más volt, mint a saját életük. (Vö.: Zs 106:10, 11; Ézs 41:11–14; 49:26.) Amikor a Júda királyságában élő emberek ’eladattak’ a babilóniaiaknak, azaz a kezükbe kerültek, Jehova nem kapott semmilyen ellenszolgáltatást. A száműzött zsidók sem a babilóniaiaknak, sem Jehovának nem fizettek azért, hogy visszavásárolják a szabadságukat. „Ingyen” adattak el, és „nem pénzen” lettek megváltva. Ezért Jehovának semmit sem kellett fizetnie a népe fogvatartóinak annak érdekében, hogy egyensúlyba hozza az igazságosság mérlegét. A megváltást ’szent karjának’ erejével vitte véghez (Ézs 52:3–10; Zs 77:14, 15).

Jehovának mint Gó·ʼélʹ-nak az is a feladata volt, hogy bosszút álljon azért, mert gonoszul bántak a szolgáival, és ez azt is eredményezte, hogy lemosta a nevét ért gyalázatot, amelyet azok szórtak rá, akik Izrael nyomorúságát indokként felhasználva becsmérelték őt (Zs 78:35;  Ézs 59:15–20; 63:3–6, 9). A nemzetnek és a nemzet egyes tagjainak a Megváltójaként és legkiválóbb rokonaként eljárt a népe ’peres ügyében’, hogy érvényre juttassa az igazságosságot (Zs 119:153, 154; Jr 50:33, 34; Si 3:58–60; vö.: Pl 23:10, 11).

Bár Jób még azelőtt élt, hogy létrejött Izrael nemzete, mégis ezt mondta, amikor betegség sújtotta: „Én pedig jól tudom, hogy az én megváltóm él, és hogy utánam jőve majd felkel a por fölé” (Jób 19:25; vö.: Zs 69:18; 103:4). Isten példáját követve, Izrael királyának is a nemzet megváltójának kellett lennie, segítenie kellett „az alacsony sorút és a szegényt” (Zs 72:1, 2, 13, 14).

Krisztus Jézus mint Megváltó: A következőkben tárgyalt gondolatok segítenek megérteni, hogy Krisztus Jézus, Isten Fia milyen váltságról gondoskodott az emberiség számára. Az emberiségnek azért van szüksége váltságra, mert az első emberpár fellázadt Édenben. Ádám gonoszságot cselekedett, hogy önző módon továbbra is a feleségével maradhasson, aki ekkor már törvényszegő volt, ezért Isten Ádámot is ugyanolyan bűnösnek tekintette, mint Évát. Ezzel az első ember eladta magát és az utódait a bűn és a halál rabszolgaságába. A halál a bűn ára, melynek a megfizetését megköveteli Isten igazságossága (Ró 5:12–19; vö.: Ró 7:14–25). Ádám tökéletes volt, de a bűnbeesése után ő is, és az összes leszármazottja is elveszítette ezt az értékes ajándékot.

A Törvény, amelyben „az eljövendő jó dolgok árnyéka” volt, előírta az állatáldozatok bemutatását a bűnök elfedezésére. Ezeknek azonban csak jelképes értékük volt, hiszen az állatok alacsonyabb rendűek, mint az emberek; ezért nem volt „lehetséges, hogy a bikák és kecskék vére elvegye a bűnöket”, ahogyan arra az apostol is rámutatott (Héb 10:1–4). Az állatáldozatoknak, melyek előképül szolgáltak, épeknek, fogyatkozástól menteseknek kellett lenniük (3Mó 22:21). Ennélfogva a valódi váltságáldozatnak, vagyis annak az embernek, aki képes elfedezni a bűnöket, szintén tökéletesnek, fogyatkozástól mentesnek kellett lennie. Ugyanúgy tökéletes embernek kellett lennie, mint Ádámnak, mert csak így fizethette ki a megváltási árat, hogy felmentse Ádám leszármazottait az adósságuk alól, és megszabadítsa őket a gyarló mivoltuktól és a rabszolgaságtól, amelybe akkor kerültek, amikor Ádám eladta őket a bűnnek. (Vö.: Ró 7:14; Zs 51:5.) Csak így tehetett eleget Isten tökéletes igazságosságra vonatkozó követelményének, amely a szemet szemért elv alapján megköveteli, hogy „lelket [adjanak] lélekért” (2Mó 21:23–25; 5Mó 19:21).

Mivel Isten ragaszkodik az igazságosságra vonatkozó alapelveihez, az emberek nem válthatják meg magukat (Zs 49:6–9). Ám ez kiemeli Isten szeretetét és irgalmát, ugyanis ő óriási árat fizetett azért, hogy eleget tegyen a saját követelményeinek: a Fia életét adta, hogy kifizethesse a megváltási árat (Ró 5:6–8). Ehhez arra volt szükség, hogy a Fia emberré váljon, és ugyanúgy tökéletes legyen, mint Ádám. Isten ezt úgy valósította meg, hogy áthelyezte az égből a Fia életét egy zsidó szűz, Mária méhébe (Lk 1:26–37; Jn 1:14). Mivel Jézust nem földi apa nemzette, aki a bűnös Ádám leszármazottja lett volna, és mivel Isten szent szelleme ’beárnyékolta’ Máriát – már Jézus fogantatásától kezdve egészen a megszületéséig –, ezért Jézus nem örökölt bűnt és tökéletlenséget, olyan volt, ’mint egy szeplőtlen és szennyfolt nélküli bárány’, akinek így a vére elfogadható áldozat lehetett (Lk 1:35; Jn 1:29; 1Pt 1:18, 19). Az élete során végig megőrizte a bűntelenségét, ezáltal alkalmas maradt a váltság kifizetésére (Héb 4:15; 7:26; 1Pt 2:22). ’Vér és test részese’ volt, ezért az emberiség közeli rokonának nevezhető. Ezenkívül volt egy felbecsülhetetlen értéke, a tökéletes élete, melyet végig megőrzött tisztának a feddhetetlenségét érő próbákban, és amelynek a feláldozásával megváltotta, felszabadította az emberiséget (Héb 2:14, 15).

A Keresztény Görög Iratokból egyértelműen kiderül, hogy a bűntől és a haláltól való megszabadításhoz megváltási árat kell fizetni. A keresztényekről azt olvashatjuk, hogy ’áron vették meg őket’ (1Ko 6:20; 7:23), és van egy ’tulajdonosuk, aki megvette őket’ (2Pt 2:1), Jézusról pedig azt, hogy ő a Bárány, aki ’levágatott, s vérével embereket vett meg az Istennek minden törzsből, nyelvből, népből és nemzetből’ (Je 5:9). Ezekben a bibliaversekben az a·go·raʹzó ige szerepel, amelynek a jelentése egyszerűen az, hogy ’vásárol a piacon (a·go·raʹ)’. Az ehhez kapcsolódó e·xa·go·raʹzó szót (vásárlás által megszabadít) Pál akkor használta, amikor rámutatott, hogy Krisztus, az oszlopon való halálával, „megvásárlás által [megszabadította] a törvény alatt levőket” (Ga 4:5; 3:13). Ám a megváltás és a váltság gondolatának átfogóbb kifejezésére a Szentírás sokkal gyakrabban használja a görög lüʹtron szót és az ehhez kapcsolódó kifejezéseket.

Az ’old’ jelentésű lüʹó igéből származó lüʹtron szót leginkább a görög írók használták, és arra a váltságdíjra utaltak vele, amelyet azért fizettek, hogy kiváltsanak egy hadifoglyot, vagy felszabadítsanak valakit a rabszolgaság alól. (Vö.: Héb  11:35.) A Szentírásban kétszer fordul elő ez a szó, mindkét esetben azzal kapcsolatban, hogy Krisztus a „lelkét váltságul [adta] cserébe sokakért” (Mt 20:28; Mk 10:45). A hozzá kapcsolódó an·tiʹlü·tron szó az 1Timóteusz 2:6-ban szerepel. Parkhurstnek a Greek and English Lexicon to the New Testament c. műve szerint ez a szó ezt jelenti: „váltság, megváltási ár, vagy még pontosabban megfelelő váltság”. Hyperiust idézve Parkhurst így folytatja: „Ez tulajdonképpen egy árat jelent, amellyel a foglyokat kiváltják az ellenség kezéből; és azt a fajta cserét, amelyben egy személy életét másvalaki életével váltják meg.” Majd a következő szavakkal fejezi be: „Arisztotelész azt a jelentést társítja ehhez az igéhez [an·ti·lü·troʹó], hogy életet élettel vált meg” (London, 1845, 47. o.). Tehát Krisztus „megfelelő váltságul adta magát mindenkiért” (1Ti 2:5, 6). Egy másik hasonló kifejezés a lü·troʹo·mai, melynek jelentése: ’váltság általi elengedés’ (Tit 2:14; 1Pt 1:18, 19), illetve az a·po·lüʹtró·szisz, amely ezt jelenti: ’váltság általi szabadítás’ (Ef 1:7, 14; Kol 1:14). Teljesen nyilvánvaló, hogy ezeket a kifejezéseket hasonló értelemben használják, mint a korábban már vizsgált héber szavakat. Nem valamilyen általános jellegű vásárlást, felszabadítást jelentenek, hanem olyan megváltást vagy megszabadítást, amely a megfelelő ár kifizetésével válik lehetségessé.

Bár Krisztus váltságáldozatát mindenki a javára fordíthatja, de nem mindenki teszi ezt meg, ezért „az Isten haragja marad” az ilyen személyeken, ahogyan azokon is, akik elfogadták azt, de később lemondtak róla (Jn 3:36; Héb 10:26–29; ellentét végett lásd: Ró 5:9, 10). Őket nem fogják megszabadítani a királyként uralkodó bűn és halál rabszolgaságától (Ró 5:21). A Törvény hatálya alatt nem lehetett váltságot elfogadni azokért, akik szándékosan öltek meg valakit. Ádám azzal, hogy szándékosan bűnt követett el, halált hozott az egész emberiségre, így tulajdonképpen gyilkos volt (Ró 5:12). Tehát Isten nem fogadja el váltságul Jézus feláldozott életét a bűnös Ádámért cserébe.

Ezzel szemben Isten örömmel elfogadja a váltságot Ádám azon leszármazottainak a megváltásáért, akik élnek ezzel a szabadítással. Miként Pál kijelenti: „mint ahogy az egy ember engedetlensége által sokan bűnösökké lettek, ugyanúgy az egynek engedelmessége által is sokan igazságossá fognak válni” (Ró 5:18, 19). Amikor Ádám bűnbe esett, és halálra lett ítélve, még nem nemzett utódokat – az emberi fajt –, ezért azok úgyszólván mind meghaltak vele együtt. (Vö.: Héb 7:4–10.) Jézus, „az utolsó Ádám” (1Ko 15:45) volt az egyetlen ember, aki ki tudta fizetni a váltságdíjat Ádám meg nem született utódaiért. Készségesen vállalta, hogy emberként ártatlanul meghal, és Jehova akaratával összhangban egy tökéletes áldozat lesz (Héb 10:5). Jézus a Jehovától kapott hatalmát arra fogja felhasználni, hogy a váltságáldozata alapján életet adjon mindazoknak, akik elfogadják azt (1Ko 15:45; vö.: Ró 5:15–17).

Ennélfogva Jézus valóban ’megfelelő váltság’ volt, de nem a bűnös Ádám megváltásáért, hanem az Ádámtól származó emberiség megváltásáért. Jézus megváltotta őket, hogy a családja legyenek, méghozzá azáltal, hogy az égben bemutatta váltságáldozatának teljes értékét Isten előtt, aki a tökéletes jogosság megtestesítője (Héb 9:24). Ezért egy menyasszonyt kap, aki nem más, mint a követőiből álló égi gyülekezet. (Vö.: Ef 5:23–27; Je 1:5, 6; 5:9, 10; 14:3, 4.) A messiási próféciák azt is feltárják, hogy ’Örökkévaló Atyaként’ ’utódai’ is lesznek (Ézs 53:10–12; 9:6, 7). Ez azt jelenti, hogy a váltsága nem csupán a menyasszonyának válik a javára, azoknak, akiket ’az emberek közül vettek meg zsengéül’, és az égi gyülekezet részét alkotják. Rajtuk kívül mások is a javukra fordíthatják Jézus váltságáldozatát, s a bűneik eltörlésével és a gyarló mivoltuk megszüntetésével örök életet nyerhetnek (Je 14:4; 1Jn 2:1, 2). Mivel az égi gyülekezet tagjai Krisztussal „a föld felett” fognak uralkodni papokként és királyokként, a többi olyan személy, aki a javára fordítja a váltságot, Krisztus Királyságának a földi alattvalója lesz, és az „Örökkévaló Atya” gyermekeként örök életet kap (Je 5:10; 20:6; 21:2–4, 9, 10; 22:17; vö.: Zs 103:2–5). A váltsággal kapcsolatos elrendezésből látható, hogy mennyire bölcs és igazságos Jehova, hiszen miközben tökéletes egyensúlyban tartja az igazságosság mérlegét, ki nem érdemelt kedvességet mutat az emberek iránt, és megbocsátja a bűneiket (Ró 3:21–26).