A ’vén’ vagy ’idősebb férfi’ jelentésű héber zá·qénʹ és görög pre·szbüʹte·rosz szó nemcsak előrehaladott korú emberre (1Mó 18:11; 5Mó 28:50; 1Sá 2:22; 1Ti 5:1, 2) vagy valakinél idősebb személyre utal (Lk 15:25), hanem különleges értelemben olyan személyre is, akinek hatalma és felelőssége van egy közösségben, illetve nemzetben. Ez utóbbi értelem az elterjedtebb mind a Héber Iratokban, mind a Keresztény Görög Iratokban.

Az idősebb embereket általában már az ókori időktől fogva nagyra tartották, tisztelték az időskorral járó tapasztalatukért, tudásukért, bölcsességükért és józan ítélőképességükért. Az emberek sok nemzetben alávetették magukat a vének irányításának: vagy azoknak, akik a családjukban az idősebbek közé tartoztak, vagy azoknak, akikről köztudott volt, hogy nagy tudásúak és igen bölcsek. A „vén” kifejezés tehát kettős értelmű volt. Lehetett szó szerinti értelme, de jelölhetett pozíciót vagy tisztséget is. Az „Egyiptom földjén lakó valamennyi vén [’méltóság’, Kat.]” és a „Moáb vénei és Midián vénei” kifejezés nem ezeknek a nemzeteknek az idős férfiaira utalt, hanem azokra, akik tanácsot alkottak, hogy vezessék, irányítsák a nemzetet. Ők e nemzetek „fejedelmei [héb.: szá·rímʹ; ’vezérei’, Kat.]” voltak (1Mó 50:7; 4Mó 22:4, 7, 8, 13–15; Zs 105:17, 21, 22).

Az „Izrael vénei”, „a közösség vénei”, a „népem vénei” és ’az ország vénei’ kifejezések hasonlóképpen valamilyen feladatkört jelölnek, és nem Izrael nemzetének az összes idős férfiára utalnak (4Mó 16:25; 3Mó 4:15; 1Sá 15:30; 1Ki 20:7, 8). A zeqé·nímʹ (vének, idős emberek) szó viszonylag kevésszer fordul elő módosítószó nélkül, és ilyenkor a szövegkörnyezet segít annak meghatározásában, hogy csupán idős férfiakról van szó, vagy olyanokról, akik főemberként valamilyen tisztséget töltenek be.

Izrael vénei: Az izraelitáknak már a kivonulás előtt voltak ’véneik’, akik a nép elé tárták a felmerülő ügyeket, szószólóként szolgáltak és döntéseket hoztak. Mózes, amikor visszatért Egyiptomba, azt az utasítást kapta, hogy mondja el ezeknek a véneknek, mivel bízták meg. Ezek a vének, vagy legalábbis a tekintélyesebb vének kísérték el őt, amikor megjelent a fáraó előtt (2Mó 3:16, 18).

Amikor Mózes, Isten képviselője a nemzet elé tárta a törvényszövetségben foglaltakat, a ’vénként’ szolgálók voltak azok, akik a népet képviselték, midőn az szövetségre lépett Jehovával (2Mó 19:3–8). Valamivel később, amikor az izraeliták panaszkodtak a pusztában tapasztalható körülmények miatt, Mózes úgy érezte, hogy a nemzet ügyeinek az intézése túl nagy terhet ró rá, és ezt Jehova elé is tárta. Isten ekkor ezt parancsolta Mózesnek: „Gyűjts egybe nekem hetven férfit Izrael vénei közül, akikről tudod, hogy a nép vénei és elöljárói . . . elveszek valamennyit abból a szellemből, mely rajtad van, rájuk helyezem, és ők majd segítenek neked hordozni a nép terhét” (4Mó 11:16, 17). Ezek a ’vének’ teokratikusan lettek kinevezve erre a szolgálatra (4Mó 11:24, 25). Jehova felhasználta őket, hogy segítsenek Mózesnek a nép vezetésében és az ügyeik intézésében.

Idővel a nomád életet élő izraeliták meghódították az Ígéret földjét, letelepedtek, és ismét városokban laktak, ahogy Egyiptomban is. Ettől kezdve a vének egy-egy közösségen belül feleltek a népért. Felvigyázók testületeként  szolgáltak a közösségükben, és közülük kerültek ki a bírók és azok az elöljárók, akik igazságot szolgáltattak, valamint fenntartották a békét, a rendet, és előmozdították a szellemi jólétet (5Mó 16:18–20; 25:7–9; Jzs 20:4; Ru 4:1–12).

A Bibliában előfordulnak a következő megfogalmazások: „egész Izraelt, annak véneit, főit, bíráit és elöljáróit” (Jzs 23:2; 24:1), „Izrael véneit, és minden törzsfőt, Izrael fiai atyai házainak fejedelmeit” (2Kr 5:2). Ez nem azt jelenti, hogy a ’fők’, ’bírák’, ’elöljárók’ és ’fejedelmek’ nem voltak ’vének’, hanem arra utal, hogy akiket ilyen megnevezéssel illettek, valamilyen konkrét tisztséget töltöttek be a vének testületén belül. (Vö.: 2Ki 19:2; Mk 15:1.)

Azokat, akik a nemzetet képviselve szolgáltak „vénekként”, a következő kifejezésekkel jelölték: „Izrael vénei” (1Sá 4:3; 8:4), ’az ország vénei’ (1Ki 20:7), „a közösség vénei” (Bí 21:16), illetve a királyság kettészakadása után a déli királyságban: ’Júda és Jeruzsálem vénei’ (2Ki 23:1).

A „vének” Izrael sok királyához és papjához hasonlóan általában véve hűtlennek bizonyultak, nem tettek eleget az Isten és a nép iránti kötelezettségeiknek (1Ki 21:8–14; Ez 7:26; 14:1–3). Mivel elvesztették Isten támogatását, ’fiúk lettek fejedelmeikké’, és ’rátámadt a jelentéktelen a nagyra becsültre’ (Ézs 3:1–5). A Héber Iratok tehát kiemeli, hogy a kor önmagában nem jelent semmit, és hogy csak akkor „ékes korona az ősz haj, ha az igazságosság útján található” (Pl 16:31). „Nem mindig azok a bölcsek, akik sok napot értek meg, nem mindig azok értik az ítéletet, akik idősek”, hanem akik a tapasztalataik mellett engedik, hogy Isten szelleme vezesse őket, és értelmessé váltak a Szava által (Jób 32:8, 9; Zs 119:100; Pl 3:5–7; Pr 4:13).

A nemzet történelme során mindvégig a „vének” testülete nyújtott vezetést, még a babiloni száműzetés idején is, és azután is, hogy a nép visszatért Júdába (Jr 29:1; Ezs 6:7; 10:7, 8, 14). Amikor Jézus a földön volt, a ’vének’ (gör.: pre·szbüʹte·roi) részt vettek a közügyek intézésében a maguk közösségén belül (Lk 7:3–5), és az egész nemzetet képviselve is. Leginkább a jeruzsálemi „vének. . . gyűlése” (gör.: pre·szbü·teʹri·on) szállt szembe Jézussal és a tanítványaival (Lk 22:66; Cs 22:5).

Vének a keresztény gyülekezetben: Ennek a háttérismeretnek a fényében nem nehéz megérteni, hogy milyen értelemben beszél a Biblia a keresztény gyülekezetben lévő „vének”-ről (pre·szbüʹte·roi). A test szerinti Izrael esetében a „vének” voltak a felelősek a gyülekezet irányításáért, és a szellemi Izrael esetében ez ugyanígy volt.

Pünkösd napján az apostolok testületként szolgáltak, és Péter volt a szószólójuk, miután Isten kitöltötte a szellemét (Cs 2:14, 37–42). Nyilván szellemi értelemben voltak „vének”, mivel kezdetektől fogva bensőséges kapcsolatban voltak Jézussal, és mivel maga Jézus bízta meg őket azzal, hogy tanítsanak (Mt 28:18–20; Ef 4:11, 12; vö.: Cs 2:42). A hívőkké vált személyek viselkedéséből kiderül, hogy elismerték, hogy az apostolok hatalmat kaptak arra, hogy Krisztus vezetése alatt irányítsák az új nemzetet (Cs 2:42; 4:32–37; 5:1–11), és hogy hatalmuk van arra, hogy kinevezzenek másokat valamilyen szolgálatra, akár közvetlenül testületként, akár képviselő által, amire remek példa Pál apostol (Cs 6:1–6; 14:19–23). Amikor felmerült a körülmetélkedés kérdése, összegyűltek a „vének” és az apostolok, hogy megvizsgálják az ügyet. Döntésüket tudatták a gyülekezetekkel mindenfelé, és a gyülekezetek ezt a döntést mérvadónak tekintették (Cs 15:1–31; 16:1–5). Ebből nyilvánvalóan látható, hogy miként Izraelben a nemzet egészét „vének” képviselték, úgy ezek a „vének” is az apostolokkal együtt vezető testületet alkottak, hogy irányítsák a keresztény gyülekezet egészét. Pál később elment Jeruzsálembe, ahol találkozott Jakabbal és az összes vénnel. Beszámolt nekik arról, hogy milyen eredménye lett a munkájának, ők pedig tanácsoltak neki néhány dolgot (Cs 21:15–26).

Egy-két esetben a ’vének’, illetve ’idősebb férfiak’ kifejezés ellentétben áll a fiatalabb férfiak kifejezéssel, vagy párhuzamban jelenik meg az idősebb nők kifejezéssel, és semmilyen utalás sincs arra, hogy gyülekezeti felelősségről lenne szó. Ezekben az esetekben a ’vének’ szó egyszerűen csak érett korú férfiakat jelöl (Cs 2:17, 18; 1Ti 5:1, 2). „A régi idők emberei”-re is utaltak ezzel a szóval (Héb 11:2). Ám a Keresztény Görög Iratokban a „vének” szó a legtöbb esetben olyanokra utal, akik a gyülekezet vezetéséért feleltek. Néhány írásszöveg a „vének”-et „felvigyázók”-nak nevezi (gör.: e·piʹszko·poi; ’püspökök’, Kár.). Pál ezt a görög szót használta, amikor az efézusi gyülekezetben szolgáló „vének”-hez szólt, és a Titusznak írt levelében is a vénekre utalt vele (Cs 20:17, 28; Tit 1:5, 7). Tehát mindkét kifejezés ugyanazt a tisztséget jelöli. A pre·szbüʹte·rosz a vénnek kinevezett személyben lévő, érett emberekre jellemző tulajdonságokra utal, az e·piʹszko·posz pedig a kinevezéssel együtt járó teendőkre.

A görög pre·szbüʹte·rosz szóról egy tudós a következőket jegyzi meg: „A fennmaradt hellenisztikus szövegekben ennek a kifejezésnek [pre·szbüʹte·rosz] a pontos fordítása majdhogynem  mindenütt vén, az érett férfi kifejezésnek a szinonimája. Azt az értelmet hordozza, hogy valaki éretten hoz ítéletet, és helyes irányadó mértékeket állít fel . . . Ez a kifejezés [pre·szbüʹte·rosz], akár van valamilyen különleges értelme, akár nincs, sem a hellenisztikus, sem az izraelita világban nem a gyengélkedő, idős személyeket jelöli, hanem az érett férfiakat, akik, mivel tapasztaltak és körültekintőek, alkalmasak arra, hogy a családjukat és a népüket igazgassák” (Manuel Guerra y Gómez: Epíscopos y Presbyteros. Spanyolország, Burgos, 1962, 117., 257. o.).

De nyilván számított az életkor is azt illetően, hogy valaki az ókori Izraelben „vénként” szolgálhatott-e (1Ki 12:6–13). Ugyanígy a keresztény gyülekezetben szolgáló „vének”, vagyis felvigyázók sem fiatal férfiak voltak, ami abból is látható, hogy az apostol úgy utal rájuk, mint akiknek feleségük és gyermekeik vannak (Tit 1:5, 6; 1Ti 3:2, 4, 5). De nem az életkor volt az egyetlen vagy a fő szempont, ami a többi követelményből is kiderül (1Ti 3:2–7; Tit 1:6–9), ráadásul konkrét korhatár sem volt megszabva. Mivel Timóteusznak „véneket” kellett kineveznie, nyilván őt is annak ismerték el, pedig viszonylag fiatal volt (1Ti 4:12).

Ahhoz, hogy valaki „vén” lehessen a keresztény gyülekezetben, magas irányadó mértékeknek kellett megfelelnie a viselkedésében és a szellemiségében. Ahhoz, hogy valakit elfogadjanak, mint ’vént’, fontos volt, hogy legyen képesített a tanításra, tudjon feddeni és buzdítani (1Ti 3:2; Tit 1:9). Pál ünnepélyesen a következőkkel bízta meg Timóteuszt: „prédikáld a szót, a sürgősség érzetével légy ezen a kedvező időszakban is, a bajokkal terhes időszakban is, feddj, dorgálj, buzdíts, teljes hosszútűréssel és a tanítás művészetével” (2Ti 4:2). „Pásztorok” lévén a „vének” felelőssége, hogy táplálják a nyájat szellemileg, hogy gondoskodjanak azokról, akik szellemileg betegek, valamint hogy megvédjék a nyájat a farkashoz hasonló személyektől (Cs 20:28–35; Jk 5:14, 15; 1Pt 5:2–4). Ezenkívül Pál, aki maga is buzgón tanított „nyilvánosan és házról házra”, a következő felelősségre hívta fel Timóteusz figyelmét: „végezd az evangéliumhirdető munkáját, teljesen lásd el szolgálatodat” (Cs 20:20; 2Ti 4:5).

Minden egyes keresztény gyülekezetben volt egy testület, amely „vének”-ből, vagyis „felvigyázók”-ból állt, és ezek a szavak általában többes számban jelennek meg, így például a Jeruzsálemben (Cs 11:30; 15:4, 6; 21:18), az Efézusban (Cs 20:17, 28) és a Filippiben szolgálók esetében (Fi 1:1). „A vének testülete” (gör.: pre·szbü·teʹri·on) kifejezés jelenik meg abban a beszámolóban, amely arról szól, hogy a testület Timóteuszra „tette a kezét” (1Ti 4:14). A „vének”, a gyülekezet felvigyázóiként, ’elöljáróként szolgálták’ a testvéreiket (Ró 12:8; 1Te 5:12–15; 1Ti 3:4, 5; 5:17).

Pál és Péter – mint olyan „vének”, akiknek apostoli tekintélyük volt – egyes gyülekezetekben időnként más „vének” felvigyázói voltak (vö.: 1Ko 4:18–21; 5:1–5, 9–13; Fi 1:1; 2:12; 1Pt 1:1; 5:1–5), akárcsak János apostol, valamint Jakab és Júdás tanítvány. Ők mind írtak levelet a gyülekezeteknek. Pál megbízta Timóteuszt és Tituszt, hogy képviseljék őt néhány helyen (1Ko 4:17; Fi 2:19, 20; 1Ti 1:3, 4; 5:1–21; Tit 1:5). Ezek a férfiak sokszor a hívők újonnan megalakult gyülekezeteivel foglalkoztak. Titusznak az volt a feladata, hogy ’hozza rendbe a hiányosságokat’ a krétai gyülekezetekben.

Pálról, Barnabásról, Tituszról és, amint láttuk, Timóteuszról is azt írja a Szentírás, hogy „véneket” neveztek ki a gyülekezetekben (Cs 14:21–23; 1Ti 5:22; Tit 1:5). Nincs olyan feljegyzés, amelyből az derül ki, hogy a gyülekezetek maguk neveztek ki valakit vénnek. A Cselekedetek 14:23, amikor arról számol be, hogy Pál és Barnabás visszatér Lisztrába, Ikóniumba és Antiókiába, leírja, hogy „véneket neveztek ki [gör.: khei·ro·to·néʹszan·tesz] mindegyik gyülekezetben” („gyülekezetenként kineveztek véneket”, JB; „véneket neveztek ki. . . minden gyülekezetben”, RS). A görög khei·ro·to·neʹó igének a jelentéséről ezt írja F. F. Bruce a The Acts of the Apostles c. művében (1970, 286. o.): „Bár az etimológiáját tekintve a [khei·ro·to·neʹó] jelentése ’kézfeltartással választ’, ez a szó abban az értelemben vált használatossá, hogy ’kijelöl’, ’kinevez’: vö. ugyanezt a szót előtaggal [pro, ’előtt; előre’] a 10:41-ben.” A Liddell és Scott-féle Greek-English Lexicon, miután megadja, milyen alapjelentései vannak a khei·ro·to·neʹó szónak, még kijelenti: „később általában már ez a jelentése: kinevez. . ., kinevez valamilyen tisztségre az Egyházban” (H. Jones átd.; Oxford, 1968, 1986. o.). Parkhurstnek a Greek and English Lexicon to the New Testament (London, 1845, 673. o.) c. műve is ezt írja ennek a szónak a jelentéséről: „Ha tárgyesetben álló szó követi: kinevezni vagy valamilyen tisztségre kijelölni, de szavazás nélkül.” Ezeket a keresztény férfiakat ’véni’ tisztségre nevezték ki, de nem úgy, hogy kézfelemeléssel rájuk szavaztak.

Pál ezt írta Timóteusznak: „A vének, akik jól szolgálnak elöljáróként, kétszeres tiszteletre méltattassanak, kiváltképp, akik keményen dolgoznak a beszédben és a tanításban” (1Ti 5:17). Ha figyelembe vesszük a következő verset (18.), és hogy ezt megelőzően arról volt szó, hogy oly  módon tiszteljék az özvegyeket, hogy anyagilag segítik őket (3–16. v.), a ’kétszeres tisztelet’ nyilván anyagi támogatásra is utal.

Ki az égi trónokon ülő ’huszonnégy vén’?

A Jelenések könyvében a pre·szbüʹte·roi kifejezés 12-szer fordul elő, és szellemteremtményekre vonatkozik. A környezetükből, a ruházatukból és a tetteikből következtethetünk arra, hogy kik ők.

János apostol látomásban látta Jehova égi trónját, amelyet 24 kisebb trón vett körül. Ezeken a trónokon 24 vén ült, akik fehér felsőruhákba voltak öltözve, a fejükön pedig aranykorona volt (Je 4:1–4). A látomás folytatódott, és János megfigyelte, hogy a 24 vén többször is leborul Jehova trónja előtt az imádat jeleként, és azt is látta, hogy ezek a vének részt vettek ennek a kibontakozó látomásnak a különböző részeiben (Je 4:9–11; 5:4–14; 7:9–17; 14:3; 19:4). Főleg azt figyelhette meg, hogy hirdetik a Királyságot annak hatására, hogy Jehova magához vette nagy hatalmát, és uralkodni kezdett királyként (Je 11:15–18).

Az ókori Izraelben ’Izrael vénei’ az egész nemzetet képviselték és a szószólói voltak (2Mó 3:16; 19:7). Ugyanígy a „vének” is vélhetően a szellemi Izrael egész gyülekezetét képviselik. Éppen ezért a 24 vén, akik trónokon ülnek Isten körül, minden bizonnyal az összes felkent keresztényt képviselik, akik, mivel mindhalálig hűségesek, megkapják az égi feltámadás megígért jutalmát, és trónokat kapnak Jehova trónja közelében (Je 3:21). A 24-es szám is fontos, hisz Dávid király ugyanennyi osztályra osztotta fel a papokat, hogy Jehova templománál szolgáljanak. A felkent keresztényeknek pedig ’királyi papsággá’ kell válniuk (1Pt 2:9; 1Kr 24:1–19; Lk 1:5–23, 57–66; Je 20:6; lásd: FELVIGYÁZÓ).