Az ember és a legtöbb soksejtű állat érrendszerében keringő, rendkívül lenyűgöző folyadék; héberül dám, görögül pedig haiʹma. A vér tápanyagokat és oxigént juttat el a test minden részébe, elszállítja a salakanyagot, ezenkívül fontos szerepet tölt be abban, hogy megóvja a szervezetet a fertőzésekkel szemben. A vér kémiai összetétele olyannyira bonyolult, hogy sok részlet ezzel kapcsolatban a tudósok számára máig ismeretlen.

A Biblia szavai szerint a lélek a vérben van, a vér ugyanis igen szorosan összefügg az életfolyamatokkal. Isten Szava kijelenti: „Mert a test lelke a vérben van, én pedig az oltárra helyeztem azt értetek, hogy engesztelést szerezzen a lelketekért, mert a vér szerez engesztelést a benne levő lélek által” (3Mó 17:11). Hasonló okból, de még közvetlenebb kapcsolatba hozva a kettőt, ezt is írja: „mindenféle test lelke az ő vére” (3Mó 17:14). Nyilvánvaló, hogy Isten Szava egyaránt szentnek tekinti az életet és a vért.

Az élet kioltása: Jehovánál van az élet forrása (Zs 36:9). Az ember nem képes visszaadni az életet, amelyet kioltott. „Minden lélek az enyém” – jelenti ki Jehova (Ez 18:4). Éppen ezért, ha valaki életet vesz el, az Jehova tulajdonát veszi el. Isten teremtésében minden élőlénynek célja és helye van. Egyetlen embernek sincs jogában életet elvenni, csakis Isten engedélyével, és olyan módon, ahogyan azt Ő elrendeli.

Az özönvíz után Isten megparancsolta Noénak és a fiainak, a ma élő valamennyi ember ősatyáinak, hogy tartsák tiszteletben embertársaik életét, azaz vérét (1Mó 9:1, 5, 6). Emellett kedvesen engedélyezte nekik, hogy kibővítsék az étrendjüket állathússal. De el kellett ismerniük, hogy az étkezési célra megölt állatok élete Istené. Ezt azzal mutatták ki, hogy az állat vérét a földre öntötték, mint a vizet, mintha ezáltal visszaadnák azt Istennek, és nem használták fel saját célra (5Mó 12:15, 16).

Az ember jogosult az életre, melyet Isten adományozott neki, és bárkinek, aki ettől megfosztja, számot kell adnia Isten előtt. Ez abból is látható, amit a gyilkos Káinnak mondott Isten: „Testvéred vére kiált hozzám a földről” (1Mó 4:10). Még az a személy is bűnt von magára az embertársa vérét illetően, aki gyűlöli a testvérét, és ezért a halálát kívánja, vagy rágalmazza őt, hamisan tanúskodik ellene, így veszélybe sodorva a testvére életét (3Mó 19:16; 5Mó 19:18–21; 1Jn 3:15).

Istennek az élet értékéről alkotott nézőpontját tekintve egy meggyilkolt személy vére a Biblia szerint beszennyezi a földet, és ettől a szennyezéstől csak úgy lehet megtisztítani, ha a gyilkos vérét kiontják. A Biblia ez alapján gyilkosság esetén feljogosít a halálbüntetésre egy jogszerűen felállított hatalom révén (4Mó 35:33; 1Mó 9:5, 6). Az ókori Izraelben semmilyen váltság nem szabadíthatta meg a halálbüntetéstől azt, aki szándékosan ölt embert (4Mó 35:19–21, 31).

Olyan esetekben, amikor a vizsgálat nem derített fényt az emberölő kilétére, a megtalált holttesthez legközelebb eső város számított vérbűnösnek. A város felelős véneinek követniük kellett azt az eljárást, amelyet Isten határozott meg, hogy eltávolítsák a vérbűnt: ki kellett  jelenteniük, hogy nem ők a vétkesek, illetve hogy nem tudnak a gyilkosságról, emellett imádkozniuk kellett Isten irgalmáért (5Mó 21:1–9). Amennyiben az a személy, aki nem szándékosan ölt embert, nem vette komolyan, hogy kioltotta valakinek az életét, és nem követte Isten elrendezését, amelyet a védelmében hozott, tudniillik hogy a menedékvárosba meneküljön, és ott maradjon, akkor a megölt személy legközelebbi rokona mint felhatalmazott bosszúálló köteles volt megölni őt, hogy így eltávolítsa a vérbűnt arról a földről (4Mó 35:26, 27; lásd: VÉRBOSSZULÓ).

A vér helyénvaló felhasználása: Isten szemében a vér egyedüli elfogadható felhasználási módja az áldozatként való bemutatása volt. Elrendelte, hogy a mózesi törvény alatt lévők mutassanak be állatáldozatokat bűnért való engesztelésképpen (3Mó 17:10, 11). Az akaratával összhangban volt az is, hogy a Fia, Jézus Krisztus felajánlotta tökéletes emberi életét áldozatként a bűnökért (Héb 10:5, 10).

Krisztus vérének életmentő felhasználását számos módon előrevetítette a Héber Iratok. Az első pászka idején Egyiptomban az izraelita otthonok szemöldökfáira és ajtófélfáira hintett vér megoltalmazta a bent lévő elsőszülötteket, így azok nem haltak meg Isten angyalának a keze által (2Mó 12:7, 22, 23; 1Ko 5:7). A törvényszövetséget, amely előrevetítette a bűneltörlést, állatok vérével érvényesítették (2Mó 24:5–8). A nagy számban bemutatott véráldozat, különösen az engesztelés napján, a bűnért való engesztelést vetítette előre: a Krisztus áldozata révén megvalósuló valódi bűneltörlést (3Mó 16:11, 15–18).

Isten szemében a vérnek törvényes hatalma van, és elfogadja engesztelés végett. Ezt a hatalmat jelképezte az, hogy a vért az oltár aljára, vagyis alapjára öntötték, és tettek belőle az oltár szarvaira is. Az engesztelési elrendezésnek a vér volt az alapja, és az áldozati elrendezés ereje (melyet a szarvak jelképeztek) szintén a vérben rejlett (3Mó 9:9; Héb 9:22; 1Ko 1:18).

A keresztény elrendezésben a vér szentsége még inkább előtérbe került. Megszűnt az állatvér bemutatása, mivel azok a felajánlások csupán árnyékai voltak a valóságnak, Jézus Krisztusnak (Kol 2:17; Héb 10:1–4, 8–10). Izrael főpapja jelképes mennyiségű vért vitt a földi szentélyben lévő szentek szentjébe (3Mó 16:14). A valódi Főpap, Jézus Krisztus magába az égbe lépett be, nem a vérével, amely a földre öntetett (Jn 19:34), hanem a vér által jelképezett, tökéletes emberi életének értékével. Ezt az életjogát soha nem veszítette el a bűn miatt, hanem megőrizte, hogy felhasználhassa bűnért való engesztelésül (Héb 7:26; 8:3; 9:11, 12). Ennélfogva Krisztus vére jobb dolgokért emeli fel a szavát, mint az igazságos Ábel vére. Csakis Isten Fiának a tökéletes áldozatából származó vér esedezhet irgalomért, míg Ábel vére, valamint Krisztus vértanúhalált halt követőinek a vére bosszúért kiált (Héb 12:24; Je 6:9–11).

Kikre vonatkozik a vér fogyasztásának tilalma?

Az özönvíz után Jehova megengedte Noénak és a fiainak, hogy kibővítsék az étrendjüket állathússal, azt azonban szigorúan megparancsolta nekik, hogy ne egyenek vért (1Mó 9:1, 3, 4). Isten ezzel egy olyan rendelkezést közölt, amely attól kezdődően nem csupán Noéra és közvetlen családtagjaira vonatkozott, hanem az egész emberiségre, ugyanis az özönvíz óta élő valamennyi ember Noé családjának a leszármazottja.

Azzal kapcsolatban, hogy ez a tilalom maradandó érvényű, Joseph Benson a következő észrevételt tette: „Meg kell jegyeznünk, hogy ez a vér fogyasztására vonatkozó tilalom, melyet Noé és az összes utódja kapott, majd a mózesi törvény igen ünnepélyes hangvételben megismételt az izraelitáknak, soha nem vált érvénytelenné, ellenkezőleg, az Újtestamentum megerősítette a Cselekedetek 15. fejezetében; ennélfogva folytonosan kötelező érvényűvé tétetett” (Notes. 1839, I. köt. 43. o.).

A mózesi törvény alatt: Jehova belefoglalta az Izrael nemzetével kötött törvényszövetségébe a Noénak adott törvényt. Ebben egyértelművé tette, hogy aki figyelmen kívül hagyja az Isten törvényében lefektetett eljárást, akár az állatok leölésével kapcsolatban is, azt ’vérbűn’ terheli (3Mó 17:3, 4). Az étkezési célra megölt állat vérét a földre kellett önteni, és be kellett fedni porral (3Mó 17:13, 14). Ha valaki bármilyen húsból származó vért megevett, azt a személyt ’ki kellett irtani a népe közül’. Ennek a vér szentségére vonatkozó törvénynek a szándékos áthágása halált vont maga után, az ilyen személyeket ’kiirtották’ (3Mó 17:10; 7:26, 27; 4Mó 15:30, 31).

M’Clintock és Strong Cyclopædiája (1882, I. köt. 834. o.) ezt a megjegyzést fűzi a 3Mózes 17:11, 12-höz: „Ez a szigorú rendelkezés nemcsak az izraelitákra vonatkozott, hanem a köztük élő idegenekre is. Az áthágásáért járó büntetés ’a nép közül való kiirtás’ volt, ami vélhetően a halálbüntetést jelentette (vö.: Héb 10:28), bár nem könnyű biztosan megállapítani, hogy ezt karddal vagy megkövezéssel hajtották-e végre.”

Az 5Mózes 14:21 engedélyezte, hogy az izraeliták eladják a maguktól kimúlt vagy vadállat által  széttépett állatokat jövevényeknek, illetve idegenből jötteknek. Különbség volt tehát az ilyen állatok és az étkezési célra megölt állatok vére között. (Vö.: 3Mó 17:14–16.) Az izraelitákon kívül azok a jövevények is kötelesek voltak a Törvény magasztos elvárásai szerint élni, akik elfogadták az igaz imádatot, és a törvényszövetség hatálya alá kerültek. Az 1Mózes 9:3, 4-ben megfogalmazott követelmény mindenkire kötelező érvényű volt, bármilyen nemzetből való legyen is. Azoktól viszont, akik a Törvény alatt voltak, Isten magasabb irányadó mértékhez való ragaszkodást követelt, mint az idegenből jöttektől és a jövevényektől, akik nem váltak Jehova imádóivá.

A keresztény elrendezés alatt: Az első századi keresztény gyülekezet vezető testülete a szent szellem irányítása alatt a vérrel kapcsolatosan rendelkezést hozott, mely kimondta: „Mert a szent szellem és mi magunk jónak találtuk, hogy semmi további terhet ne rakjunk rátok a következő szükséges dolgokon kívül: tartózkodjatok a bálványoknak áldozott dolgoktól, a vértől, a megfojtott állattól és a paráznaságtól. Ha gondosan megőrzitek magatokat ezektől, jól lesz dolgotok. Legyetek jó egészségben!” (Cs 15:22, 28, 29). A tilalom olyan húsra is vonatkozott, amely nem volt kivéreztetve (megfojtott állat).

Ez a rendelet lényegében Istennek a vér fogyasztását tiltó parancsán nyugszik, amelyet Noénak és a fiainak adott, s rajtuk keresztül az egész emberiségnek. Sir Isaac Newton The Chronology of Antient Kingdoms Amended c. műve (Dublin, 1728, 184. o.) ezzel kapcsolatban a következőket írja: „Ez a [vértől való tartózkodásról szóló] törvény, mely Noénak és a fiainak adatott, megelőzte Mózes napjait, és jóval korábbi Ábrahám napjainál. Ennélfogva amikor a jeruzsálemi tanács apostolai és vénei kijelentették, hogy a pogányokra nézve nem kötelező érvényű a körülmetélkedés, valamint a mózesi törvény megtartása, kivételt tettek ezzel a törvénnyel, mely a vértől és a megfojtott állattól való tartózkodásra vonatkozott, mint ami Istennek egy régebbi törvénye, melyet nem csupán Ábrahám fiainak adott, hanem az összes nemzetnek, amikor is még együtt éltek Sineárban Noé fennhatósága alatt. Ugyanez mondható el arról a törvényről, mely a bálványoknak vagy hamis isteneknek felajánlott hústól és a paráznaságtól való tartózkodásról szól” (kiemelés a szerzőtől).

Megtartása az apostoli idők óta: A jeruzsálemi tanács elküldte a döntését a keresztény gyülekezeteknek, hogy tartsák meg (Cs 16:4). Körülbelül hét évvel azután, hogy a jeruzsálemi tanács meghozta ezt a rendeletet, a keresztények még mindig betartották azt, miszerint „őrizkedjenek a bálványoknak áldozott dolgoktól csakúgy, mint a vértől, a megfojtott állattól és a paráznaságtól” (Cs 21:25). Több mint száz évvel később, i. sz. 177-ben Lyonban (ma Franciaország) egy Biblisz nevű nő a következőket jelentette ki, amikor a keresztényeket vallási ellenfeleik hamisan gyermekek megevésével vádolták: „Hogy ehetnének már gyermekeket az ilyen emberek, akiknek még értelmetlen állatok vérét sem szabad megenniük?” (Euszebiosz: Egyháztörténet. V. könyv, 1., 26.).

A korai keresztények tartózkodtak attól, hogy bármilyen vért megegyenek. Erre világított rá Tertullianus (kb. i. sz. 155–220 u.) az egyik művében: „Szégyen pirosítja tévelygéstek láttán a keresztény szemeket. Mi még az állatok vérét is kizárjuk élvezhető eledeleinkből, még a megfojtott és az elhullott állatoktól is tartózkodunk, hogy meg ne fertőzzön minket valamelyes vér, ha mindjárt csak olyan is, mely visszamaradt a belső részeken. Végül a keresztények gyötrelmére vérrel töltött hurkákat is alkalmaztok, nyilván abban a biztos meggyőződésben, hogy tilos dolog náluk az ilyen s ti ezzel őket a helyes útról akarjátok leszédíteni” (Védőbeszéd. IX., 13–14.). Egy római jogtudós, Minucius Felix, aki kb. i. sz. 250-ig élt, hasonlóan fogalmazott: „Nekünk az emberölést még nézni sem szabad, arról hallanunk sem lehet, és annyira óvakodunk az embervértől, hogy még az ehető áldozatok vérét sem esszük meg” (Octavius. Budapest, 2001, Paulus Hungarus – Kairosz, XXX., 6.).

A feddhetetlenség megőrzése: Attól kezdődően, hogy Jézus Krisztus vére révén érvénybe lépett az új szövetség, a keresztények felismerik, hogy ennek a vérnek életadó értéke van Jehova elrendezése és Jézus mint a nagy Főpap által, aki „nem kecskék és fiatal bikák vérével, hanem saját vérével lépett be egyszer s mindenkorra a szent helyre, és örök szabadítást szerzett nekünk”. A Krisztus vérébe vetett hit által a keresztények megtisztítják lelkiismeretüket a holt cselekedetektől, hogy szent szolgálatot végezhessenek az élő Istennek. Törődnek a fizikai egészségükkel, de főként és sokkal komolyabban a szellemi egészségükre ügyelnek, és arra, hogy miként állnak a Teremtő előtt. Elhatározásuk, hogy megőrzik az élő Isten iránti feddhetetlenségüket, nem tagadják meg Jézus áldozatát, nem tekintik értéktelennek azt, sem nem tiporják lábbal. Mert nem a mulandó életre törekszenek, hanem az örökké tartóra (Héb 9:12, 14, 15; 10:28, 29).