Időnként a „vér”-nek fordított héber szó (dám, t. sz.: dá·mímʹ) arra a bűnre is utal, hogy valaki ártatlan vért ont ki, és ezért úgy is fordítják, hogy „vérbűn” (2Mó 22:2, Rbi8, lábj.; 5Mó 19:10, Rbi8, lábj.).

„Az ártatlan vért ontó kezek” azok között a dolgok között vannak, melyek a legutálatosabbak Jehova szemében, amióta csak az igazságos Ábel vére kiáltott hozzá a földről (Pl 6:16, 17; 1Mó 4:10; Zs 5:6). Az emberek már hosszú ideje tisztában vannak azzal, hogy a vér szent; amikor Noé és a családja kijöttek a bárkából, Isten elmondta nekik, hogy milyen keserű következményekkel jár az, ha valaki vérbűnt von magára (1Mó 9:6; 37:21, 22; 42:22).

A megfelelő időben Jehova törvényeket adott a népének, melyekben részletezte, mely bűntények érdemelnek halált; így mindenki elkerülhette azokat a tetteket, amelyekkel vérbűnt vontak volna magukra. Más rendelkezések azért voltak életben, hogy segítsenek megelőzni az ártatlan vér kiontását. Korlátot kellett építeni a lapos tetejű házak szélére, nehogy leessen valaki róluk (5Mó 22:8). Egy ökör tulajdonosának óvintézkedéseket kellett tennie, nehogy felökleljen valakit a jószága (2Mó 21:29). Nem vont maga után vérbűnt az, ha egy tolvaj éjjel tört be valahova, és megölték; de ha nappal ölték meg a tolvajt, az más elbírálás alá esett (2Mó 22:2, 3). Azt, aki nem szándékosan ölt embert, a menedékvárosok védték meg a vérbosszulótól (4Mó 35:25; 5Mó 19:9, 10; Jzs 20:2, 3; lásd: VÉRBOSSZULÓ). Ha Ezékiel nem teljesítette volna a feladatát mint Izrael őrállója, rajta lett volna Izrael lakóinak a vére (Ez 3:18, 20; 33:6, 8). Ennek fényében érthető, mire gondolt Pál apostol, amikor azt mondta, hogy nem terheli vérbűn (Cs 18:6; 20:26).

A Biblia beszél azokról is, akik mentesek maradtak a vérbűntől, és azokról is, akiket vérbűn terhelt; mindegyik eset figyelmeztető példaként szolgál. Saul egyszer elkerülte a vérbűnt, mivel nem ölte meg Dávidot; később viszont vérbűnt hozott magára és az egész háznépére, mert ostoba módon megölt néhányakat a gibeoniak közül (1Sá 19:5, 6; 2Sá 21:1). Másokat is terhelt vérbűn különböző okok miatt (Bí 9:24; 2Sá 1:16; 4:6–12). Dávidot viszont nem terhelte vérbűn, mert megfogadta a figyelmeztetést, melyet Jehova Abigail által közölt vele (1Sá 25:24–26, 31, 33). Jeruzsálem városa azért pusztult el i. e. 607-ben, mert súlyos vérbűn terhelte (Ez 22:2–4; 23:37, 45). A Jézus napjaiban élő hamis vallási vezetők, csakúgy, mint a Jeremiás napjaiban élők, nem tudták letagadni, hogy vérbűn terheli őket, mivel mindkét esetben a ruháik szárnyai karmazsinvörösek voltak Jehova hűségeseinek a vérétől (Jr 2:34; Mt 23:35, 36; 27:24, 25; Lk 11:50, 51). A nagy ’szajhát’, vagyis Nagy Babilont annyi vérbűn terheli, hogy a Biblia azt írja róla, hogy részeg Jehova szolgáinak a vérétől (Je 17:5, 6; 18:24).

Az ilyen vérbűnösök valóban nem méltók arra, hogy megéljék a napjaik felét, ahogyan Dávid is megfogalmazta (Zs 55:23). Nekünk is imádkoznunk kell azért, amiért Dávid imádkozott, azaz hogy Jehova szabadítson meg bennünket a vérbűntől és a vérbűnös emberektől (Zs 51:14; 59:2; 139:19). A Jelenések könyvében szereplő prófécia jövendölése szerint nemsokára elérkezik az az idő, amikor egy hatalmas kórus dicsőítő hangja fog felszállni Jehovához, mivel Nagy Babilon utolsó része is el lesz pusztítva, és az ártatlanok vére örökre meg lesz bosszulva (Je 19:1, 2).

 A Keresztény Görög Iratok három okot említ, amely miatt egy keresztény vérbűnössé válhat Isten szemében: 1. vérontás vagy gyilkosság; ebbe az is beletartozik, hogy valaki aktívan vagy hallgatólagosan támogatja egy vérbűnnel terhelt szervezet tevékenységét (mint például Nagy Babilont [Je 17:6; 18:2, 4] vagy más szervezeteket, melyek ártatlan vért ontottak [Je 16:5, 6; vö.: Ézs 26:20, 21]); 2. a vér bármilyen formában történő evése vagy ivása (Cs 15:20); 3. ha valaki nem prédikálja a Királyság jó hírét, életmentő információt tartva vissza másoktól (Cs 18:6; 20:26, 27; vö.: Ez 33:6–8).