Mesterséges föld alatti üreg, melyet általában víz tárolására használtak. A kutakkal ellentétben, melyek arra szolgáltak, hogy a természetes föld alatti vizet hozzák felszínre, a víztárolóknak az volt a céljuk, hogy az esővizet, illetve a forrásokból származó vizet gyűjtsék össze és tárolják. Általában nem voltak nyitottak, mint a tavak, hanem felül befedték őket. A héber bór szót úgy fordítják, hogy „víztároló”, de így is visszaadják: ’vizesverem’, különösen, ha láthatólag nem volt benne víz (1Mó 37:20–29; 2Sá 23:20); ’tömlöc’, ha ilyen célt szolgált (1Mó 40:15); illetve ’verem’, ha a „seol”-ra utal, vagy azzal van párhuzamban (Zs 30:3; Pl 1:12; Ez 31:14, 16).

A víztárolók létfontosságúak voltak az Ígéret földjén. Gyakran csak a víztárolóknak köszönhetően volt elégséges vízutánpótlás, hiszen nem volt túl sok kút és forrás a hegyvidékes országban, és ahol voltak is ilyenek, azok gyakran kiapadtak a nyár végére. Az ember alkotta víztárolóknak köszönhetően olyan helyen is létrejöhettek falvak, ahol egyébként alig volt víz, mint például a Negeb területén. Jehova megnyugtató ígéretet tett a népének, hogy ha majd belépnek az Ígéret földjére, már lesznek ott kiásott víztárolók (5Mó 6:10, 11; Ne 9:25). Uzziás királyról azt írják, hogy „sok víztárolót” ásatott egész Júdában (2Kr 26:1, 10). Felső-Galileától egészen a Negebig szó szerint több ezer víztároló volt, és sokat ezek közül fel is tártak. Különösen ott bukkantak számos víztárolóra, ahol szinte beborították az egész területet. Úgy tűnik, azt tartották a legelőnyösebbnek, ha minden háznépnek saját víztárolója van, és ez még a moábitáknál is így volt. A z i. e. IX. századból való Moábi kő szerint Mésa király kijelentette:  „nem volt kút Qarhá falán belül. De így szóltam az egész néphez: »Készítsen magának ki-ki kutat a házában!«” (Az ókori Izrael és Júda története. 269. o.). Szanhérib megpróbálta rávenni Jeruzsálem lakóit, hogy adják meg magukat neki. Azt ígérte, hogy ha ezt megteszik, akkor „mindenki a maga víztárolójából [ihat majd] vizet” (2Ki 18:31; Ézs 36:16).

A víztárolókat legtöbbször sziklába vájták. Ha a szikla tömör volt, és nem voltak benne repedések, akkor nem sok probléma volt a szivárgással. De mivel Palesztinában sok helyen a porózus szerkezetű mészkő volt a jellemző, a víztároló belső részeit be kellett vakolni, hogy vízhatlanná tegyék. A földbe ásott víztárolókat téglával vagy kővel bélelték ki, majd bevakolták őket, hogy szilárd legyen a víztároló fala. Ezek a víztárolók rendszerint körte alakúak voltak, vagyis alul szélesek voltak, és felfelé keskenyedtek, a szájuk pedig gyakran csak kb. fél méter széles volt. Amikor természetes barlangokat alakítottak át vagy nagyobbítottak meg, hogy víztárolónak használják őket, meghagytak kőoszlopokat, hogy alátámasszák a mennyezetet, illetve – ahogyan az néhány, Negeb területén feltárt víztárolónál volt – ugyanebből a célból boltíveket készítettek a víztárolóban. A hegyoldalba vájt csatornákon keresztül az esővíz eljutott a föld alatti tárolóba.

A Prédikátor 12:6 a ’víztároló kút kerekéről’ beszél, de a vizet általában kötélre kötött korsókkal húzták fel. Mivel ezek a korsók időnként eltörtek, a legtöbb víztároló alján találtak cserépdarabokat. Az a primitív szokás, hogy földet szórnak a poshadt vagy szennyezett vizű víztárolókba, hogy megtisztítsák azokat, részben magyarázatot adhat arra, hogy miért van föld sok víztárolóban. A víztárolók befedése bizonyos fokig védelmet nyújtott a víz beszennyeződése ellen, és megakadályozta, hogy emberek vagy állatok beleessenek a víztárolóba. A beleesett ember vagy állat holtteste miatt a víz nem vált szertartásilag tisztátalanná, de az a személy, aki kihozta a holttestet a vízből, azzá vált (2Mó 21:33; 3Mó 11:35, 36). Ezenkívül a fedél abban is segített, hogy a víz hűs maradjon, és minél kevesebb párologjon el belőle (Jr 6:7). Némelyik nagyobb víztárolónak több nyílása is volt, amelyeken keresztül az emberek vizet tudtak húzni. A nagyméretű, mély víztárolókba lépcsők vezettek le, akár 30 m-re vagy még mélyebbre is.

Más felhasználásuk: Néhányszor előfordult, hogy a víztárolókat nem a víz tárolására használták. A száraz területeken, ha úgy zárták le őket, hogy ne hatoljon be a nedvesség, és ne jussanak be rágcsálók vagy rovarok, kiváló magtárak voltak, melyeket könnyen el lehetett rejteni a tolvajok elől; néhány víztároló, amely olyan helyen épült, ahol nincs természetes vízforrás, úgy tűnik, hogy kifejezetten azért készült, hogy magtár legyen. Az üres víztárolókat időnként börtönnek is használták (Za 9:11). Józsefet a testvérei egy ilyen vizesverembe dobták be (1Mó 37:20–24), és később Egyiptomban tömlöcbe (szó szerint: ’víztárolóba’) került (1Mó 40:15; Rbi8, lábj.; 41:14). Az Egyiptomot sújtó tizedik csapás még „a tömlöcben [szó szerint: ’víztárolóházban’] lévő fogoly elsőszülöttjére is” kiterjedt (2Mó 12:29). Jeremiást a „víztárolóházba” börtönözték be, majd pedig egy verembe vetették, melyben sok sár volt (Jr 37:16; 38:6–13). Egyszer, amikor az izraeliták a filiszteusok elől menekültek, néhány izraelita a víztárolókba (vizesvermekbe) bújt el; Asa nagy víztárolója pedig 70 ember sírja lett (1Sá 13:6; Jr 41:4–9). Mivel a víztárolók hosszú időn át megmaradtak, néha földrajzi támpontként is szolgáltak (1Sá 19:22; 2Sá 3:26; 2Ki 10:14).

Jelképes értelem: Két figyelemre méltó bibliai részben a „víztároló” jelképes értelemben szerepel. Jehova azt mondta, hogy a népe, amely elfordult tőle, és másoktól várt védelmet és segítséget, tulajdonképpen elhagyta „az élő vizek forrását, hogy aztán víztárolókat, repedezett tárolókat vájjanak maguknak, amelyek nem tartják a vizet” (Jr 2:13, 18). Salamon a házastársi hűség kiemelése végett mondta a következő szavakat: „Igyál vizet a saját tárolódból” (Pl 5:15).