A „vak”-nak fordított héber és görög szavak az ʽiw·wérʹ és a tü·phloszʹ; a Szentírás mindkettőt használja jelképes és szó szerinti értelemben is (5Mó 27:18; Ézs 56:10; Mt 15:30; 23:16).

Úgy tűnik, hogy a vakság elég gyakori volt az ókori Közel-Keleten. A meglehetősen sok bibliai utaláson felül világi források is gyakran beszélnek a vakságról – például az egyiptomi Ebers-papirusz –, leírják többféle formáját és azok tüneteit, szemkenőcsöket írnak elő gyógymódként, és néhány sebészeti eszközt is megneveznek, amelyeket a szem kezelésénél használtak. Az Izraelnek adott megtorlási törvény, mely azt írta elő, hogy lelket adj lélekért, szemet szemért, fogat fogért, kezet kézért, lábat lábért, nem csupán az élet szentségét emelte ki, hanem erőteljesen arra késztette az izraelitákat, hogy nagyon figyeljenek oda másokra, és ne okozzanak nekik sérüléseket. Arra is rámutatott, hogy fontos volt a színtiszta igazságot mondani, amikor valaki a bíróságon tanúskodott, hiszen a hamisan tanúskodó személy pontosan ugyanazt a büntetést kapta, mint amit az ártatlanul elítélt  személyre szabtak ki miatta (2Mó 21:23, 24; 5Mó 19:18–21; 3Mó 24:19, 20). Ha egy rabszolga az ura miatt elveszítette az egyik szemét, akkor az urának nem kellett kiszúrnia a sajátját, hanem szabadon kellett bocsátania a rabszolgát (2Mó 21:26). Bár a rabszolgáktól elvárták, hogy dolgozzanak, és ha fellázadtak, megverhették őket, ez a parancs tudatosította a tulajdonosaikban, hogy tartózkodniuk kell a túlságosan szigorú bánásmódtól.

Az asszíroknak és a babilóniaiaknak szokásuk volt, hogy a harcban legyőzött ellenségeik szemét kiszúrják. Sámsont megvakították a filiszteusok, Sedékiás királyt pedig Nabukodonozor (Bí 16:21; 2Ki 25:7; Jr 39:7). Náhás, az ammoniták királya azt mondta, hogy csak azzal a feltétellel fogadja el, hogy a Gileád területén található Jábes városa megadja magát, ’ha kiszúrhatja mindegyikőjüknek a jobb szemét, és így gyalázatot hozhat egész Izraelre’ (1Sá 11:2; lásd: NÁHÁS 1.).

A Biblia több alkalommal is említést tesz arról, hogy az időskor miatt vakul meg valaki, vagyis nem betegség miatt veszíti el a látását, hanem ’meghomályosul’ vagy ’megmerevedik’ a szeme. Ezért volt, hogy Izsák Jákobot áldotta meg, azt a fiát, aki megérdemelte az áldást. Éli főpap nem sokkal a 98 éves korában bekövetkezett halála előtt kezdte elveszíteni a látását. Jeroboám felesége eltervezte, hogy kihasználja az idős Ahija próféta vakságát, de Jehova meghiúsította a tervét (1Mó 27:1; 1Sá 3:2; 4:14–18; 1Ki 14:4, 5). Ám Mózesről az olvasható, hogy még időskorában, 120 évesen sem „homályosodott meg” a szeme (5Mó 34:7).

Jehova, a szem alkotója, vakságot is tud okozni (2Mó 4:11). Arra figyelmeztette Izrael népét, hogy ha elveti rendeleteit, és ha megszegi a szövetségét, akkor forrólázat bocsát rá, amely tönkreteszi a szemet (3Mó 26:15, 16; 5Mó 28:28). A Szodomában élő gonosz férfiak, valamint a varázsló Elimász vaksággal lettek sújtva (1Mó 19:11; Cs 13:11). A tárzuszi Saul is megvakult, amikor világosság ragyogott fel körülötte, és Jézus megjelent neki, „mint egy koraszülöttnek”. Akkor nyerte vissza a látását, amikor Anániás rátette a kezét, majd „valami pikkelyszerű esett le a szeméről” (1Ko 15:8; Cs 9:3, 8, 9, 12, 17, 18). Zakariás próféta által Jehova kijelentette, hogy vaksággal veri meg azoknak a lovát, akik Jeruzsálem ellen támadnak (Za 12:4), és hogy Jehova napján minden népet, amely harcra gyülekezik Jeruzsálem ellen, csapással sújt, ezért a szemeik „megrothadnak gödreikben” (Za 14:1, 12).

Az a vakság, amellyel Elizeus szavára a szíriai hadsereg lett sújtva, minden valószínűség szerint mentális vakság volt. Ha az egész sereg tényleg megvakult volna, akkor mindenkit kézen fogva kellett volna vezetni. Ám ehelyett a beszámoló egyszerűen azt írja, hogy Elizeus ezt mondja nekik: „Nem ez az az út, és nem ez az a város. Kövessetek engem”. Erről a jelenségről William James a következőket írja a Principles of Psychology c. könyvében: „Az agykérgi rendellenesség legérdekesebb hatása a mentális vakság. Ez nem annyira az optikai hatásokra való érzéketlenség, mint inkább az azok értelmezésére való képesség hiánya. Lélektani szempontból úgy értelmezhető, mint az optikai érzékelés és az annak jelentése közötti társítás képességének az elvesztése; ezenkívül magyarázható még bármilyen szakadással, mely az optikai központokat és az olyan központokat összekötő pályákon lép fel, melyekben gondolatoknak kellene létrejönniük” (1981, 1. köt. 59. o.). Valószínű tehát, hogy ilyenfajta vakságot szüntetett meg Jehova, amikor a szír sereg elérte Szamáriát (2Ki 6:18–20). Lehetséges, hogy Szodoma férfiai ugyancsak mentális vaksággal lettek sújtva, hiszen a beszámoló nem azt mondja, hogy siránkoztak a látásuk elveszítése miatt, hanem azt, hogy nem hagytak fel azzal, hogy Lót házának bejáratát keressék (1Mó 19:11).

Vak személyek nem szolgálhattak papként Jehova szentélyénél (3Mó 21:17, 18, 21–23). A vak állatáldozatok sem voltak elfogadhatók Jehova előtt (5Mó 15:21; Ma 1:8). Mindezek ellenére Jehova törvénye figyelmességet és együttérzést mutatott a vakok iránt. Az az ember, aki akadályt tett egy vak ember elé, vagy félrevezette őt az úton, átkozott volt (3Mó 19:14; 5Mó 27:18). Isten igazságos szolgája, Jób ezt mondta: „Szeme voltam a vaknak” (Jób 29:15). Jehova maga utalt arra, hogy eljön az az idő, amikor meg fogja szüntetni a vakságot (Ézs 35:5).

Amikor Jézus Krisztus a földön járt, sok vak személy látását helyreállította (Mt 11:5; 15:30, 31; 21:14; Lk 7:21, 22). Jerikó közelében járva meggyógyította a vak Bartimeust és a társát (Mt 20:29–34; Mk 10:46–52; Lk 18:35–43). Egy másik alkalommal egyszerre gyógyított meg két vakot (Mt 9:27–31). Ezenkívül meggyógyított egy démontól megszállt embert, aki vak és néma volt (Mt 12:22; vö.: Lk 11:14). Az egyik férfi látását fokozatosan adta vissza. Erre valószínűleg azért volt szükség, hogy a férfi sötétséghez szokott szeme alkalmazkodni tudjon a ragyogó napfényhez (Mk 8:22–26). Egy másik, születése óta vak férfi hívővé vált, miután Jézus helyrehozta a látását (Jn 9:1, 35–38). Ebben a két utóbbi esetben Jézus nyálat, illetve nyállal kevert sarat használt, de ez az állítólag népi gyógymódra emlékeztető cselekedet nem jelentette azt, hogy  a vakok nem csoda útján gyógyultak meg. A születése óta vak férfinak Jézus azt mondta, hogy menjen, mosakodjon meg a Siloám tavában; ezután visszatért a látása (Jn 9:7). Ezzel kétségtelenül a hite volt próbára téve, ahogyan Naámán is csak akkor gyógyulhatott meg a leprából, ha megfürdött a Jordán folyóban (2Ki 5:10–14).

Jelképes értelem: A vak emberek tapogatózása sokszor a tehetetlenséget jelképezi (5Mó 28:29; Si 4:14; Ézs 59:10; So 1:17; Lk 6:39). A jebusziták annyira biztosak voltak benne, hogy az erődjük bevehetetlen, hogy gúnyolni kezdték Dávidot, azzal kérkedve, hogy még a hátrányos helyzetben lévő vakok is, bár gyengék, meg tudják védeni Sion erődjét Izraellel szemben (2Sá 5:6, 8).

A vakság szemléltette azt is, hogy valaki korrupció miatt elferdíti az igazságot. A Törvény sokszor hívja fel a figyelmet arra, hogy a megvesztegetés, az ajándékok és az előítélet vakká tehetnek egy bírót, és gátat vethetnek a pártatlan igazságszolgáltatásnak. „A megvesztegetés megvakítja a tisztán látó embert” (2Mó 23:8). „A megvesztegetés megvakítja a bölcsek szemét” (5Mó 16:19). Nem számít, hogy egy bíró mennyire becsületes és tisztán látó, az ügyben érintett személyektől kapott ajándék akarva-akaratlanul befolyásolhatja. Isten törvénye nemcsak azzal foglalkozik, hogy az ajándékok elvakíthatnak minket, hanem azzal is, hogy az érzéseink is ilyen hatással lehetnek ránk. Ezt írja: „Ne bánj részrehajlóan a szegényekkel, és ne kedvezz a hatalmasoknak” (3Mó 19:15). Tehát egy bírónak a saját érzései vagy a sokaság tetszésének elnyerése miatt nem volt szabad elítélnie a gazdagot, pusztán azért, mert az gazdag volt (2Mó 23:2, 3).

Szellemi vakság: A Biblia sokkal nagyobb hangsúlyt helyez a szellemi vakságra, mint a fizikaira. Amikor Jézus meggyógyította a születése óta vak férfit, rámutatott, milyen elítélendőek a farizeusok, amiért azt állítják, hogy van szellemi látásuk, és amiért szándékosan visszautasítják, hogy kigyógyuljanak a vakságukból. Olyanok voltak, akik inkább a sötétséget szerették, semmint a világosságot (Jn 9:39–41; 3:19, 20). Pál apostol arról beszélt az efézusi gyülekezetnek, hogy szívük szeme megvilágosíttatott (Ef 1:16, 18). Jézus rávilágított, hogy azok, akik keresztényeknek vallják magukat, de nincsenek tudatában szellemi szükségletüknek, valójában vakok és mezítelenek, és nem ismerik fel, milyen szánalmas állapotban vannak, és hogy csak tapogatóznak (Je 3:17). János apostol rámutat, hogy ahhoz hasonlóan, ahogy egy hosszú ideig sötétségben lévő ember szeme megvakulhat, az a keresztény, aki gyűlöli a testvérét, céltalanul járkál a sötétben, és ez vakká teszi (1Jn 2:11). Péter arra figyelmeztet, hogy aki nem fejleszt ki keresztényi tulajdonságokat, amelyek közül a legfontosabb a szeretet, „az vak, becsukja a szemét a világosság előtt” (2Pt 1:5–9). Ennek a sötétségnek és a szellemi vakságnak a forrása Sátán, az Ördög, aki átváltoztatja magát a világosság angyalává, de valójában „ennek a világrendszernek az istene” és a sötétség istene, és megvakította a nem hívők elméjét, hogy ne értsék a Krisztusról szóló jó hírt (Lk 22:53; 2Ko 4:4; 11:14, 15).