Vendégek vagy idegenek szívélyes, nagylelkű fogadása és vendégül látása. A ’vendégszeretet’ görög megfelelője a phi·lo·xe·niʹa, amely szó szerint azt jelenti, hogy ’idegenek szeretete (kedvelése, vagyis kedvesség irántuk)’.

Az ókori időkben: Bár a patriarchák korában az egyiptomiak és mások is gyakorolták a vendégszeretetet, a szemiták igen híresek voltak erről a tulajdonságról. Az utazókról való gondoskodás szervesen hozzátartozott az életükhöz, és nagyon udvariasan bántak a látogatókkal – mindegy, hogy idegenről, barátról, rokonról vagy meghívott vendégről volt szó.

A bibliai beszámolókból megtudhatjuk, hogy az utazót vendégszeretettel illett fogadni. Csókkal üdvözölték őt, főleg ha rokon volt (1Mó 29:13, 14). Az utazó lábát megmosta a háznép egyik tagja, rendszerint egy szolga (1Mó 18:4), az állatainak pedig enni adtak, és gondjukat viselték (1Mó 24:15–25, 29–33). A látogatókat gyakran marasztalták éjszakára, sőt néha több napra is (1Mó 24:54; 19:2, 3). Úgy tekintették őket, mint akik a házigazda védelmét élvezik, amíg nála vannak (1Mó 19:6–8; Bí 19:22–24). Távozásukkor elkísérhették őket egy darabon (1Mó 18:16).

A vendégszeretet fontosságát Réuel szavai is híven tükrözik. Amikor a lányai beszámoltak neki arról az „egyiptomi” utazóról (valójában Mózesről), aki segített nekik megitatni a nyájukat, így kiáltott fel: „De hol van ő? Miért hagytátok ott azt az embert? Hívjátok, hadd egyen kenyeret!” (2Mó 2:16–20).

A városokban: A bibliai elbeszélésekből világosan látható, hogy a nem izraeliták – főleg a városokban – valószínűleg nem mindig bántak vendégszeretően az izraelitákkal (Bí 19:11, 12). Ezenkívül a városi emberek, úgy tűnik, amúgy sem mutattak olyan készségesen vendégszeretetet, mint a félreesőbb vidékek lakosai. Mindazonáltal egy lévita férfiról azt olvassuk, hogy napnyugta után leült a szolgájával és az ágyasával Gibea közterén, nyilván arra számítva, hogy majdcsak befogadják őket valahol éjszakára. Ez azt jelzi, hogy a vendégszeretetet azért a városokban is elég széles körben gyakorolták (Bí 19:15). A leírás szerint a lévita megjegyezte, hogy van élelme az útitársai és az állatai számára (Bí 19:19), tehát csak szállásra volt szüksége. A helybeli benjáminiták azonban elvetemült magatartásukkal feltárták, hogy híján vannak a vendégszeretetnek, amint azt a későbbi események is igazolták (Bí 19:26–28).

Isten szolgái iránt: Bár a vendégszeretet mindenfelé elterjedt, a bibliai beszámolókból megismerhető példás vendégszeretet nyilván abból fakadt, hogy a legtöbb esetben a vendégszerető személyek Jehova szolgái voltak. Különösen figyelemreméltó volt az a vendégszeretet és tisztelet, amely Isten prófétái vagy különleges szolgái iránt nyilvánult meg. Ábrahám, miután ételt készített a három angyalnak, ott állt mellettük, amíg ettek. Láthatólag így fejezte ki tiszteletét a férfiak iránt, akikben felismerte Jehova angyali képviselőit (1Mó 18:3, 7, 8). Mint ahogy Ábrahám ’futva’ ment előkészíteni a dolgokat a vendégeinek, úgy Manoah is buzgóságot mutatott aziránt, hogy ételt készítsen annak a férfinak,  akit Isten emberének gondolt, de aki valójában egy angyal volt (Bí 13:15–18, 21). Egy előkelő sunemi asszony vendégszeretetet tanúsított Elizeus iránt, mert ahogy mondta: „Íme, jól tudom, hogy Isten szent embere az, aki felénk szokott járni” (2Ki 4:8–11).

A vendégek iránti szeretetlenséget elítéli a Biblia: Mivel az ammoniták és a moábiták nem voltak hajlandók vendégszeretően bánni Izrael nemzetével, amikor az az Ígéret földje felé tartott, mi több, a moábiták még Bálámot is felbérelték, hogy átkozza meg az izraelitákat, Jehova úgy rendelkezett, hogy egyetlen ammonita vagy moábita sem lehet Izrael gyülekezetének a tagja (5Mó 23:3, 4). Itt nem csupán az emberséges vendégszeretet hiányáról volt szó, hanem az Isten és a népe iránti gyűlöletről is, hiszen ezért bántak az ammoniták és a moábiták szeretetlenül a vendégekkel, és ezért voltak ellenségesek.

Jehova Ézsaiás próféta által elítélte az izraelitákat, amiért nem mutattak vendégszeretetet, és tudatta velük, hogy hiába böjtölnek és borulnak le Előtte, miközben hagyják, hogy a testvéreik éhezzenek, és ruha meg hajlék nélkül legyenek (Ézs 58:3–7).

Az i. sz. első században: Az időszámításunk szerinti első században a vendégszeretetet éppúgy gyakorolták, mint korábban, bár a megváltozott körülmények miatt nem egészen olyan mértékben. A szamáriaiak és a zsidók nem voltak jó viszonyban egymással, így gyakran nem is mutattak egymás iránt vendégszeretetet (Jn 4:7–9; 8:48). Ezenkívül az idegen nemzetek uralma csak fokozta az ellenségeskedést, és az országutak mentén rablók ólálkodtak. Még némelyik fogadótulajdonos is tisztességtelen volt, és nem gyakorolta a vendégszeretetet.

Ennek ellenére a zsidók rendszerint ugyanolyan figyelmesek voltak a vendégek iránt, mint a korábbi időkben. Csókkal köszöntötték őket, a fejüket megkenték olajjal, és a lábukat megmosták. A lakomákon a vendégek általában a rangjuk és méltóságuk szerint foglaltak helyet (Lk 7:44–46; 14:7–11).

Jézus tanítványai iránt: Amikor az Úr Jézus Krisztus kiküldte a tizenkettő, később pedig a hetven tanítványát, hogy prédikáljanak Izraelben, azt mondta, hogy akik értékelni fogják a tőlük hallott jó hírt, azok vendégszeretettel fogadják majd őket a házukba (Mt 10:5, 6, 11–13; Lk 10:1, 5–9). Bár magának Jézusnak ’nem volt hová lehajtania a fejét’, része volt azoknak a vendégszeretetében, akik felismerték, hogy Isten küldte őt (Mt 8:20; Lk 10:38).

Pál természetesnek tekintette, hogy keresztény testvére, Filemon vendégszeretettel fogadja őt a látogatásakor, miután kiszabadult a börtönből. Ez nem jelentette azt, hogy kihasználta Filemont, hiszen a korábbi együttműködésük alapján jól tudta, hogy Filemon a legnagyobb örömmel megteszi a tőle telhetőt (Flm 21, 22). János apostol az i. sz. 98 körül írott levelében rámutatott, hogy a keresztény gyülekezet tagjai kötelesek segítséget nyújtani a küldetésüket teljesítő utazó képviselőknek, hogy ’munkatársakká legyenek az igazságban’. János ezenkívül megdicsérte Gájuszt a vendégszeretetéért, megállapítva, hogy olyan kiküldött személyek iránt mutatta ki ezt a szellemet, akik ’idegenek’ voltak, vagyis bár korábbról nem ismerte őket személyesen, szívélyesen fogadta őket a gyülekezetért végzett szolgálatuk miatt (3Jn 5–8).

Az igaz kereszténység ismertetőjele: A szívből jövő, őszinte vendégszeretet az igaz kereszténység ismertetőjele. Miután i. sz. 33-ban, pünkösd napján kitöltetett a szent szellem, sok újonnan megtért keresztény Jeruzsálemben maradt, hogy még többet megtudjon a Királyság jó híréről, mielőtt hazaindul a föld valamelyik részére. A jeruzsálemi keresztények vendégszeretetet mutattak irántuk: szívesen fogadták őket otthonukban, sőt javaikat is eladták, és mindent közösnek tekintettek (Cs 2:42–46). Az apostolok később intézkedtek, hogy rendezett módon legyen kiosztva az eledel a közöttük levő, rászoruló özvegyeknek (Cs 6:1–6).

A keresztényeknek kötelességük vendégszeretetet gyakorolni. Bár sokan heves üldöztetést szenvedtek el, és némelyektől a javaikat is elrabolták, Pál utasítása így szólt: „A vendégszeretetről ne feledkezzetek meg” (Héb 13:2; 10:34). Péter a következő szavakkal mutatott rá, hogy ezt készséggel kell megtenniük: „Legyetek vendégszeretők egymáshoz, morgolódás nélkül” (1Pt 4:9; vö.: 2Ko 9:7). A keresztényeknek a hívőtársaik iránti elsődleges kötelezettségét hangsúlyozva Pál ezt írta: „tegyünk jót mindenkivel, de kiváltképp azokkal, akik hozzánk tartoznak a hitben” (Ga 6:10).

A vendégszeretet egyike volt azon fontos tulajdonságoknak, amelyek megköveteltettek ahhoz, hogy valakit felvigyázónak lehessen kinevezni a keresztény gyülekezetben (1Ti 3:2; Tit 1:7, 8). Pál is azt az utasítást adta Timóteusznak, egy efézusi felvigyázónak, hogy ami a gyülekezettől jövő anyagi támogatást illeti, olyan keresztény özvegyek kerüljenek a jogosultak jegyzékébe, akik ’vendégül láttak idegeneket’ (1Ti 5:9, 10). Ezek a nők nyilvánvalóan megnyitották az otthonuk ajtaját a gyülekezetet meglátogató vagy kiszolgáló keresztény szolgák vagy misszionáriusok előtt, noha korábban sok ilyen  látogató természetesen ’idegen’ volt nekik. Lídia is ilyen nő volt. Rendkívüli vendégszeretetéről Lukács így számol be: „valósággal kényszerített bennünket, hogy odamenjünk” (Cs 16:14, 15).

A hit bizonyítéka: Jakab tanítvány hangsúlyozza, hogy a vendégszeretet nélkülözhetetlen módja a hit kinyilvánításának. Ezt írja: „Ha egy testvér vagy egy testvérnő mezítelen, és nincs meg a napi eledele, valamelyikőtök pedig azt mondja nekik: »Menjetek békével, melegedjetek, és lakjatok jól«, de nem adjátok meg nekik, amikre a testnek szüksége van, mi haszna annak? Ugyanígy a hit is, ha nincsenek cselekedetei, halott önmagában” (Jk 2:14–17).

Áldások: A Szentírás a vendégszeretetre buzdítva kiemeli, hogy nagy szellemi áldásokban részesül az, aki vendégszerető. Pál kijelenti: „A vendégszeretetről ne feledkezzetek meg, mert ezáltal egyesek tudtukon kívül angyalokat láttak vendégül” (Héb 13:2; 1Mó 19:1–3, 6, 7; Bí 6:11–14, 22; 13:2, 3, 8, 11, 15–18, 20–22). Maga Jézus pedig így fogalmazta meg az alapelvet: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni” (Cs 20:35).

Máté Lévi olyannyira értékelte a munkát, amelyet Jézus végzett, hogy nagy fogadást rendezett neki, ez pedig áldásokkal járt, hiszen hallhatta, amint Jézus megválaszolja a farizeusok gáncsoskodó kérdéseit, és elmondja egyik kiváló szemléltetését. Az, hogy Máté ilyen vendégszerető házigazda volt, lehetőséget teremtett arra, hogy az adószedőknek és Máté más ismerőseinek is tudjon tanúskodni Jézus (Lk 5:27–39).

Zákeus, miután hittől indíttatva vendégszeretetet mutatott Jézus iránt, felbecsülhetetlen áldásban részesült, hiszen hallhatta Jézus szavait: „A mai napon megmentés jött e házhoz” (Lk 19:5–10).

Jézus arról az időről prófétálva, amikor visszatér a dicsőséges Királyságban, elmondta, hogy különválasztja egymástól az embereket, miként a pásztor a juhokat a kecskéktől, éspedig annak alapján, hogy ki hogyan bánik a ’testvéreivel’, még ha nem is látják őt fizikai szemeikkel. Akik vendégszeretően és kedvesen bánnak Krisztus ’testvéreivel’, azok azért teszik ezt, mert felismerik bennük Krisztus testvéreit és Isten fiait (Mt 25:31–46). Egy másik összefüggésben Jézus megállapította, hogy Isten a pusztán emberbaráti vendégszeretetért nem ad maradandó jutalmat, csak az olyanért, amelyet a prófétái iránt tanúsít valaki, mert felismeri bennük az Ő képviselőit és Krisztus tanítványait (Mt 10:40–42; Mk 9:41, 42).

Amikor nincs helye a vendégszeretetnek: A Biblia figyelmezteti a keresztényeket, hogy vannak, akik iránt nem szabad vendégszeretetet tanúsítaniuk. „Aki előretolakszik, és nem marad meg a Krisztus tanításában, annál egynél sincs ott Isten . . . Ha valaki elmegy hozzátok, és nem ezt a tanítást viszi, soha ne fogadjátok az otthonotokba, s ne is köszönjetek neki soha. Mert aki köszön neki, az részes annak gonosz cselekedeteiben” (2Jn 9–11). Ha valaki ilyen személyt fogadna az otthonába, vagy ilyennel barátkozna, akkor veszélybe sodorná a saját szellemiségét, és lényegében szemet hunyna annak viselkedése felett. Félrevezetne másokat, és gyalázatot hozna a gyülekezetre. Ez az alapelv a következő bibliaversekben is megfogalmazódik: Róma 16:17, 18; Máté 7:15; 1Korintusz 5:11–13.

Fogadók és szálláshelyek: Régen a fogadók inkább csak amolyan „karavánszerájra” emlékeztető helyek voltak, ahol az utazók menedéket találtak, és az állataik is megpihenhettek. Ilyen lehetett az a szálláshely is, ahol József féltestvérei megálltak, amikor hazafelé tartottak Egyiptomból Kánaánba (1Mó 42:27; 43:21), illetve az, ahol az angyal megjelent Mózes feleségének, Cippórának (2Mó 4:24).

Úgy tűnik, a prostituáltak olykor szálláshelyeket tartottak fenn. Ráháb, a jerikói prostituált elszállásolta a Józsuétól jött két kémet, és kedvességből, vendégszeretetből elrejtette őket üldözőik elől (Jzs 2:1–13). Sámson is egy prostituált nő házában szállt meg Gázában éjfélig, várva az alkalmat, hogy megalázhassa a filiszteusokat, és elvigye a városkapukat (Bí 16:1–3).

Az i. sz. I. században egyes palesztinai fogadók nyilván igényesebbek voltak; menedéken kívül talán étkezési lehetőséget és egyéb szolgáltatásokat is nyújtottak megszabott összegért. Jézus példázatában a vendégszerető szamáriai a saját pénzéből fizette ki a sérült férfi ápolásával járó költségeket a fogadóban (Lk 10:30–35).

A vendég: Régen a vendégeket a legnagyobb előzékenységgel és tisztelettel vették körül, de elvárták tőlük, hogy megfeleljenek bizonyos illemszabályoknak és követelményeknek. Az egyik legkirívóbb hitványságnak azt tartották, ha valaki egy másik ember ételét ette, és aztán elárulta őt, vagy kárt okozott neki (Zs 41:9; Jn 13:18). Egy vendég nem lehetett olyan szemtelen a házigazdával vagy az egybegyűltekkel szemben, hogy elfoglalja a dísz- vagy főhelyet; a házigazdára kellett bíznia annak eldöntését, hogy ki hova ül (Lk 14:7–11). Az sem lett volna helyes, ha visszaél a szíveslátással, és túl sokáig marad a vendéglátójánál, vagy túl gyakran megy oda (Pl 25:17). Figyelemre méltó, hogy mindig szellemi áldás volt az eredménye, ha egy házigazda vendégszeretettel fogadta Jézust (Lk 5:27–39; 19:1–8). Hasonló okokból mondta a tanítványainak, akiket kiküldött, hogy amikor  megérkeznek egy városba, maradjanak annál, aki vendégszeretettel fogadta őket, és ’ne járkáljanak egyik házból a másikba’. Nem tehették meg tehát, hogy olyan helyet keresnek maguknak, ahol a házigazda nagyobb kényelemmel és jobb vendéglátással tud szolgálni, vagy ahol az anyagiakat tekintve többet kapnak (Lk 10:1–7; Mk 6:7–11).

Pál apostol bár rengeteget utazott, és sok keresztény testvérétől kapott vendégszeretetet, egyikükre sem rótt anyagi terheket. Sok időt töltött a világi munkájával, és a következő szabályt fektette le: „Ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék” (2Te 3:7–12; 1Te 2:6). Ezért hát meg tudott felelni az úgynevezett fölöttébb kiváló apostoloknak, akik azzal vádolták Korintuszban, hogy kihasználja az ottani gyülekezethez tartozó keresztényeket (2Ko 11:5, 7–10). Pál tulajdonképpen azzal dicsekedhetett, hogy teljesen költségmentesen osztotta meg velük a jó hírt, hiszen még azokkal a dolgokkal sem élt, amelyek megillették volna mint apostolt és Isten szolgáját (1Ko 9:11–18).

A képmutató vendégszeretet kerülendő: A Példabeszédek 23:6–8 óva int a képmutató vendégszeretet elfogadásától: „Ne edd fukar szeműnek [szó szerint: ’gonosz szeműnek’] az eledelét, és ne is sóvárogj ízletes ételei után, mert mint aki számítgat a lelkében, olyan ő. »Egyél, igyál!« – mondja neked, de szíve nincs veled. A megevett falatokat kihányod majd, és csak elvesztegetted kedves szavaidat.” Az ilyen vendéglátó nem szívből ad, hanem kapni akar valamit viszonzásképpen. Számítgató ember, aki szívélyes szavakkal hív meg, de hátsó gondolatai vannak. Ha eszel az eledeléből, főleg ha sóvárogsz is ízletes ételei után, hogy újra kaphass belőlük, bizonyos mértékig a hatalma alá kerülsz. Nehéz lehet majd visszautasítanod, ha kér valamit, és alighanem bajba sodrod magad. Már attól is rosszul leszel, hogy valamikor együtt ettél vele, és bizony a kedves szavakat, amelyeket a szellemiség megerősítése és az építő barátság reményében mondtál, csak elvesztegetted. (Vö.: Zs 141:4.)