Amikor Jehova kijelölte azokat a lévitákat, akik nem Áron papi családjához tartoztak, hogy a találkozás sátránál szolgáljanak a papok irányítása alatt, szeretetteljes módon gondoskodott a jóllétükről. Ezt parancsolta Mózesnek: „Ez vonatkozik a lévitákra: Huszonöt éves korától fogva jöjjön és csatlakozzon a találkozás sátrának szolgálatát végzők csoportjához. De ötvenéves kor felett vonuljon vissza a szolgálatot végzők csoportjából, és ne szolgáljon többé. Segítsen  testvéreinek a találkozás sátrában a kötelezettségek teljesítésében, de ne végezzen szolgálatot” (4Mó 8:23–26; 1Kr 23:3).

Mózes negyedik könyvének a 4. fejezete leírja, hogyan volt megszervezve a léviták szolgálata. Itt arról is olvashatunk, hogy harmincévestől ötvenéves korig kellett őket számba venni.

Kemény fizikai munkát igényelt a találkozás sátrának felállítása, lebontása és szállítása. A deszkakeretekhez tartozó 96, ezüstből készített csaplyukas talp egyenként 1 talentum súlyú (kb. 34 kg) volt. A szenthely és a szentek szentje között lévő oszlopokhoz is tartozott 4 csaplyukas talp, melyek valószínűleg ugyanilyen súlyúak voltak. Továbbá a hajlék bejáratánál lévő oszlopokhoz is volt 5, rézből készült talp (2Mó 26:19, 21, 25, 32, 37; 38:27). A 48 deszkakeret (mindegyik 4,5 m hosszú és 67 cm széles volt) akáciafából, egy finom erezetű, tömör fából készült, és arannyal vonták be őket (2Mó 26:15–25, 29). A hajlék két hosszabbik oldalán és a hátulján arannyal bevont rudak voltak hosszanti irányban (2Mó 26:26–29). Mindez nehéz volt. Ezenkívül tekintélyes súlya volt a fókabőr, kosbőr, kecskeszőr és lenvászon takaróknak, valamint az udvart körülkerítő lenvászon kárpitnak és a hozzá tartozó oszlopoknak, csaplyukas talpaknak, sátorcövekeknek és egyéb tárgyaknak is. Vagyis a hajlékkal való tennivalók valóban jó erőnlétet követeltek (2Mó 26:1–14; 27:9–19). Ezeket a tárgyakat hat szekérrel szállították. A letakart szövetségládát, a jelenlét kenyerének asztalát, az arany lámpatartót és a rézzel borított áldozati oltárt pedig a kehátiták vitték a vállukon (4Mó 7:7–9; 2Mó 25:10–40; 27:1–8; 4Mó 4:9, 10).

Azért is hasznos volt a szolgálatból való visszavonulás, mert így kétségkívül minden lévitának lehetősége volt feladatot végezni a szentélynél, hiszen csak korlátozott számú lévitára volt szükség, különösen akkor, amikor még a találkozás sátrát, azaz a hajlékot használták. A papok, vagyis az Áron családjából való léviták nem vonulhattak vissza.

Kétségtelenül volt egy ötéves „képzési” időszak is a lévitáknak, 25-től 30 éves korukig. Ezek a fiatalabb személyek valószínűleg nem kaptak nehéz feladatokat. Ezeket csak a 30 éves és annál idősebb, felnőtt férfiak végezték. (Lásd: KOR.) Később, miután a szövetségláda a végleges helyére, a Sion-hegyre került (és a templom építése is hamarosan elkezdődött), már nem volt szükség a szentély hordozására, mely kemény fizikai munkát igényelt. Ezért Dávid úgy rendelkezett, hogy a léviták 20 éves korukban kezdjék a szolgálatot. Ezt nyilván azért tette, mert a templomban sokkal több feladatot és többféle szolgálatot kellett ellátni, ehhez pedig több személyre volt szükség (1Kr 23:24–27).

Az 50 éves korukban visszavonuló léviták nem vonultak vissza mindenfajta szolgálatból. Önkéntesen továbbra is szolgálhattak, és ’segíthettek testvéreiknek a találkozás sátrában a kötelezettségek teljesítésében’ (4Mó 8:26). Talán tanácsadók voltak, és segítettek a léviták kötelezettségei közé tartozó könnyebb feladatokban, de nem végeztek nehéz munkát. Valamint továbbra is oktatták a népet a Törvényre (5Mó 33:8–10; 2Kr 35:3). Azok pedig, akik közülük a menedékvárosokban éltek, segítségére lehettek az ott menedéket keresőknek.

A keresztény szolgálat: A Szentírás ’királyi papságnak’ nevezi azokat, akik Jézus Krisztus szellemi testvérei és az ő követői (Héb 2:10–12; 1Pt 2:9). Ők soha nem vonulhatnak vissza a szolgálatból. Pál apostol akkor is tevékeny volt a szolgálatban, amikor fogságban volt, és állhatatosan végezte azt, amíg halálra nem adták (Cs 28:30, 31; 2Ti 4:6, 7). Péter a haláláig tevékeny volt (2Pt 1:13–15). János nagyon idős korában, i. sz. 98 körül írta meg az evangéliumát és a három kanonikus levelét.

A nagy sokaság tagjairól, akiket János a 144 000 elpecsételtről szóló látomás után látott, azt írja a Szentírás, hogy „éjjel-nappal”, vagyis folyamatosan „szent szolgálatot végeznek” Istennek. Tehát egyetlen keresztény sem vonulhat vissza Isten szolgálatából (Je 7:4, 9, 15).