Isten egyik ajándéka, mellyel az ember dicsőítheti a Teremtőjét és hálát adhat neki, valamint kifejezheti az érzéseit, például a bánatát és az örömét is. Elsődlegesen az éneklésnek volt mindig is nagy szerepe Jehova Isten imádatában, de a hangszeres zene is jelentős szereppel bírt. Ez utóbbi nemcsak arra szolgált, hogy az énekeseket kísérje, hanem ki is egészítette az éneküket. Ezért nem meglepő, hogy a Bibliában az elejétől a végéig számtalan utalás van a vokális és a hangszeres zenére is, akár az igaz imádattal kapcsolatban, akár mással (1Mó 4:21; 31:27; 1Kr 25:1; Je 18:22).

Története: A Biblia először akkor említi meg a zenét, amikor az özönvíz előtti időszakról beszél. Ádámtól fogva a hetedik nemzedék idejéről ezt mondja: „[Jubál] lett az ősatyja minden hárfásnak és síposnak.” Lehet, hogy ez az első hangszerek feltalálására utal, de az is lehet, hogy valamiféle zenei hivatás megalapítására (1Mó 4:21).

Abból ítélve, hogy Lábán szerette volna zenével elbocsátani a lányait és Jákobot, úgy tűnik, hogy a patriarchák idejében a zene az élet szerves része volt (1Mó 31:27). Énekkel és zenei kísérettel ünnepelték a Vörös-tengernél való megmenekülést, valamint Jefte, Dávid és Saul győzelmes visszatértét a csatából (2Mó 15:20, 21; Bí 11:34; 1Sá 18:6, 7).

Mind a két alkalommal, amikor a szövetségládát Jeruzsálembe szállították, jelen voltak énekesek és zenészek is (1Kr 13:8; 15:16). Dávid életének a vége felé Jehova utasításokat adott  Nátán és Gád próféta által egy zenekar létrehozására, melynek a szentélynél kellett működnie (1Kr 23:1–5; 2Kr 29:25, 26).

A Dávid által megszervezett zenekar Salamon templomában kezdett el igazán működni. Az, hogy a templom felszentelésekor a zene milyen kiváló és nagyszabású volt, kitűnik abból, hogy csak a trombitások száma 120 volt (2Kr 5:12, 13). De amint a nemzet egyre kevésbé volt hűséges Jehovához, ez az igaz imádat minden területén meglátszott, beleértve a zenét is. Amikor azonban Ezékiás és Jósiás király reformokat vezetett be, és amikor a zsidók visszatértek a babiloni száműzetésből, akkor erőfeszítéseket tettek, hogy visszaállítsák azt a zenével kapcsolatos elrendezést, melyet Jehova megkívánt (2Kr 29:25–28; 35:15; Ezs 3:10). Később, amikor Nehémiás felavatta Jeruzsálem falát, akkor a lévita énekesek, akiknek az énekét mindenféle hangszer kísérte, nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy örömteli legyen ez az alkalom (Ne 12:27–42). A Szentírás ugyan Nehémiás ideje után nem beszél többet a zenéről a templomban bemutatott imádattal összefüggésben, de más feljegyzések, például a Talmud, beszélnek arról, hogy zenéltek a templomban egészen addig, amíg Jeruzsálem i. sz. 70-ben el nem pusztult.

Hányan foglalkoztak zenével a jeruzsálemi templomban?

Dávid, amikor előkészületeket tett Jehova templomának felépítéséhez, 4000 lévitát különített el arra, hogy zenészként szolgáljanak (1Kr 23:4, 5). Közülük 288-an „megtaníttattak a Jehovának való éneklésre, és mindannyian képzettek voltak” (1Kr 25:7). A zenével kapcsolatos elrendezés egésze három gyakorlott zenész – Asáf, Hémán és Jedutun (akit nyilvánvalóan Etánnak is neveztek) – irányítása alá tartozott. Mivel ők Lévi három fiának, Gersomnak, Kehátnak vagy Mérárinak a leszármazottai voltak, mind a három főbb lévita család képviseltette magát a templomi zenekarban (1Kr 6:16, 31–33, 39–44; 25:1–6). A három gyakorlott zenésznek összesen 24 fia volt, akik a fent említett 288 képzett zenész közé számíttattak. Mind a 24 férfi sorsvetéssel kapta meg a kinevezését mint az egyes zenészosztályok vezetője. Az ő fiaik, illetve más léviták közül ki lett választva további 11 ’képzett’ zenész, akik egy-egy vezető irányítása alá tartoztak. Ily módon a 288 ([1 + 11] × 24 = 288) képzett lévita zenész 24 osztályba volt sorolva, akárcsak a papok. Ha a maradék 3712 ’tanítványt’ elosztották az osztályok között, akkor minden osztályba átlagosan 155 fő került, ami azt jelenti, hogy minden képzett zenészre mintegy 13 lévita jutott, akik a zenei képzésükben különböző szinten tartottak (1Kr 25:1–31). Mivel a trombitások papok voltak, őket nem számolták a 4000 zenész közé (2Kr 5:12; vö.: 4Mó 10:8).

Hangszeres zene: A Biblia több mint egy tucat különböző hangszerről beszél, de nagyon kevés felvilágosítást ad ezek alakjáról és készítéséről. Így a legtöbb tudós túlnyomórészt arra támaszkodik, amit a régészek az izraelitákkal egy időben élő környező nemzetek hangszereiről feltártak. Ez azonban nem biztos, hogy mindig megbízható támpont, mivel úgy tűnik, hogy Izrael zenei téren kitűnt a szomszédos nemzetek közül. Továbbá néhány személy több szentírási hangszert is összefüggésbe hoz olyan hangszerekkel, melyeket napjainkban is használnak a Közel-Keleten, és amelyekről úgy tartják, hogy az eredetük az ókorba nyúlik vissza, ám ez is csak feltételezés.

A bibliai hangszerek a következőképpen csoportosíthatók:

Húros hangszerek: hárfa, lant, citera.

Fúvós hangszerek: duda, fuvola, kürt, síp, trombita, (feltehetően) nehilót.

Ütőhangszerek: cintányér, szisztrum, tamburin.

További információért lásd az egyes hangszereket név szerint.

Nincs okunk azt feltételezni, hogy Izraelben a hangszerek kezdetleges kinézetűek és kivitelezésűek voltak, vagy nyers hangon szóltak. A bibliai feljegyzés szerint a templomi használatra szánt hárfák és húros hangszerek a legkiválóbb importált almuggimfából készültek, a trombiták pedig ezüstből (1Ki 10:11, 12; 4Mó 10:2). Kétségtelen, hogy a templomi hangszerek elkészítésében a legképzettebb mesteremberek vettek részt.

Az időszámításunk szerinti kor előtti bibliai és nem bibliai kéziratok tanúskodnak a hangszerek minősége mellett, és amellett, hogy az izraelita zenészek értettek a szakmájukhoz. A holt-tengeri tekercsekből kiderül, hogy több trombitás volt kijelölve, hogy bonyolult jelzéseket adjanak le, mégpedig úgy, „mintha egy szájjal” tennék azt. Ehhez nemcsak képzett zenészekre volt szükség, hanem olyan hangszerekre is, melyek hangmagasságát szabályozni lehetett, hogy összehangolják őket. A hangzásuk nem volt disszonáns, amint az abból az ihletett beszámolóból is kiderül, mely a Salamon templomának felavatásakor játszott zenéről beszél:  „a trombitások [százhúszan] és az énekesek teljes egységben, egybehangzóan megszólaltak” (2Kr 5:12, 13).

A Biblia csak négy hangszert sorol fel, amelyekről biztosan tudjuk, hogy benne voltak a templom zenekarában: trombiták, hárfák, húros hangszerek (héb.: nevá·límʹ) és cintányérok. Noha ez a modern szemlélő számára nem számít teljes zenekarnak, de soha nem is volt cél, hogy a templomban egy szimfonikus zenekar játsszon, hiszen csak az volt a rendeltetése, hogy kíséretként szolgáljon az énekléshez. Ennek a célnak nagyszerűen megfelelt a hangszerek ilyen összeállítása (2Kr 29:25, 26; Ne 12:27, 41, 42).

Ami azt illeti, hogy mikor játszottak a szent hangszereken, az a Szentírásnak abból a részletéből látható, amely a következőket mondja a trombitásokról: „Örvendezésetek napján, ünnepi időszakaitokban, valamint hónapjaitok elején fújjátok meg a trombitákat égő felajánlásaitok és közösségi áldozataitok felett” (4Mó 10:10). Miután a templom zenekara működni kezdett, valószínű, hogy ilyen és más különleges alkalmakkor a trombitákhoz csatlakozott a többi hangszer is. Ez és a zenélés menete látható azoknak az eseményeknek a sorrendjéből, melyek azután történtek, hogy Ezékiás király megtisztította a templomot, és helyreállította a szent szolgálatokat: „amikor elkezdődött az égő felajánlás bemutatása, felcsendült Jehova éneke, és megszólaltak a trombiták is, mégpedig Dávid, Izrael királya hangszereinek a vezetése alatt. Az egész gyülekezet meghajtotta magát, mialatt zengett az ének és harsogtak a trombiták – mindez addig folytatódott, míg véget nem ért az égő felajánlás bemutatása” (2Kr 29:27, 28). Az, hogy a trombiták „Dávid. . . hangszereinek a vezetése alatt” voltak, arra utalhat, hogy a trombitások úgy játszottak, hogy inkább kiegészítsék a többi hangszer hangját, ne pedig túlharsogják azokat. A zenészek egész csoportja „az oltártól keletre” helyezkedett el (2Kr 5:12).

Vokális zene: A templomi énekesek lévita férfiak voltak. A Szentírás sehol sem említi, hogy női énekesek szolgáltak volna a templomnál. Az egyik targum (a Pr 2:8-ról) egyértelműen mutatja, hogy ők nem voltak a kórus tagjai. Az a tény, hogy a nők még csak be sem léphettek a templom egyes területeire, úgy tűnik, eleve kizárta, hogy bárminemű hivatali pozíciót töltsenek be a templomban (2Kr 5:12; Ne 10:39; 12:27–29).

Nagy jelentőséget tulajdonítottak a templomnál való éneklésnek. Ez nyilvánvaló az énekesekre vonatkozó sok bibliai utalásból, valamint abból a tényből is, hogy az énekesek a többi lévita számára megszokott „szolgálat alól felmentettek”, annak érdekében, hogy teljesen a feladatukra tudjanak koncentrálni (1Kr 9:33). Az, hogy az énekesek később is a léviták külön csoportját alkották, abból is látszik, hogy külön említik őket a Babilonból visszatérők között (Ezs 2:40, 41). Még a perzsa király, (Hosszúkezű) Artaxerxész is az ő érdekükben használta fel a hatalmát, felmentve őket, más különleges csoportokkal egyetemben ’az adó, a sarc és a vám’ alól (Ezs 7:24). Később a király megparancsolta, hogy „az énekesek meghatározott ellátást [kapjanak] a mindennapi szükségleteik szerint”. Noha Artaxerxésznek tulajdonítják ezt a rendeletet, nagy valószínűség szerint Ezsdrás adta ki azzal a hatalommal, melyet Artaxerxész ruházott rá (Ne 11:23; Ezs 7:18–26). Ezért érthető, hogy noha az énekesek mind léviták voltak, a Biblia miért utal úgy rájuk, mint különleges csoportra, amikor azt mondja, hogy „az énekesek és a léviták” (Ne 7:1; 13:10).

A templomi énekeseken kívül a Szentírás beszél még másfajta énekesekről is, férfiakról és nőkről egyaránt. Például férfi és női énekeseket szerzett Salamon, akik az udvarában szolgáltak, illetve kb. 200 olyan énekes volt mindkét nemből, akik a lévita zenészeken kívül visszatértek Babilonból (Pr 2:8; Ezs 2:65; Ne 7:67). Ezek az Izraelben mindennaposnak számító nem lévita énekesek nemcsak a különböző ünnepeken szerepeltek, hogy emeljék a hangulatot, hanem szomorúság idején ők énekeltek gyászdalt (2Sá 19:35; 2Kr 35:25; Jr 9:17, 20). Egészen Jézus földön létéig megmaradt az a szokás, hogy hivatásos zenészeket alkalmaztak örömteli vagy éppen lesújtó eseményekkor (Mt 11:16, 17).

Noha a Keresztény Görög Iratokban nem jut olyan kiemelkedő szerephez a zene, mint a Héber Iratokban, de azért nincs figyelmen kívül hagyva sem. Az igaz imádattal kapcsolatos hangszeres zene csak jelképes értelemben jelenik meg a Görög Iratokban (Je 14:2), az éneklés azonban, úgy tűnik, hogy hétköznapi dolognak számított Isten szolgái között. Jézus és az apostolai dicséreteket énekeltek az Úr vacsorája után (Mk 14:26). Lukács elmondja, hogy Pál és Silás énekeltek, amikor börtönben voltak; Pál pedig arra ösztönözte a hittársait, hogy énekeljenek dicsőítő énekeket Jehovának (Cs 16:25; Ef 5:18, 19; Kol 3:16). Pálnak az éneklésről tett kijelentése az 1Korintusz 14:15-ben alighanem azt sugallja, hogy a keresztények az imádat részeként rendszeresen énekeltek. János, amikor feljegyezte az ihletett látomását, elmondta, hogy különböző égi teremtmények énekelnek Istennek és Krisztusnak (Je 5:8–10; 14:3; 15:2–4).

 A bibliai zene jellemzői: Az izraeliták erkölcsileg magasabb szinten voltak, ezenkívül az irodalmuk is kiválóbb volt, ami a Héber Iratok prózai és költői leírásaiból is látszik. Ez azt sugallja, hogy az ókori Izrael zenéje minden bizonnyal felülmúlta a korabeli nemzetek zenéjét. Kétségtelen, hogy az izraelitáknak sokkal magasztosabb dolgok adtak ihletet a zenéléshez, mint a szomszédos nemzeteknek. Érdekes az az asszír lapos dombormű, melyen Szanhérib királyt úgy ábrázolják, mint aki férfi és női zenészeket követel Ezékiás királytól sarcként (ANET. 288. o.).

Néhányan már jó ideje úgy tartják, hogy a héber zenének csak egy fődallama volt, mindenféle szólam nélkül. De már önmagában az is megcáfolja ezt a feltételezést, hogy Izraelben többnyire hárfán és húros hangszereken játszottak. Szinte elképzelhetetlen, hogy egy zenész valamilyen többhúros hangszeren játszva ne vette volna észre, hogy bizonyos hangok kombinációja nagyon is élvezetes, vagy hogy a hangok egy bizonyos csoportja – mint például az arpeggióban (akkord hárfaszerűen hangokra bontva) – kellemes hangzású. Curt Sachs, aki a zenetörténet ismerője, kijelenti: „Az a mélyen gyökerező előítélet, miszerint a szólamok és a polifónia [kettő v. több zenei részlet v. hang együttesen] csak a középkori és az újkori Nyugat sajátja, nem helytálló.” Hozzáfűzte, hogy még a primitív kultúrákban is van arra példa, hogy 5, 4, 3 hanggal vagy akár egy oktávval feljebb is zenélnek a fődallamhoz képest, és ezek között a népek között – beleértve bizonyos pigmeus törzseket – az antifonális (kettéosztott kar váltakozó éneke) éneklés során az egyik kar éneke kezdte átfedni a másikét, mígnem szabályos kánonéneklés alakult ki.

Egy világméretű kutatás alapján Sachs erre a konklúzióra jutott: „A jeruzsálemi templomhoz tartozó kórusok és zenekarok magas színvonalú zenei oktatásra, képzettségre és ismeretre mutatnak.” Hozzáteszi még: „Fontos felismerni, hogy az ókori Közel-Kelet zenéje lényegesen különbözik attól, amit a XIX. századi történészek gondoltak róla . . . Bár nem tudjuk, hogyan hangozhatott ez az ókori zene, de elegendő bizonyítékunk van, hogy elmondhassuk: erőteljes, méltóságteljes és mesteri volt” (The Rise of Music in the Ancient World: East and West. 1943, 48., 101–102. o.).

A Szentírás alapján hasonló következtetést vonhatunk le. Például több mint 30 alkalommal szerepel zsoltárfeliratban „a karmesternek” (ÚV, ÚRB, IMIT, Kecsk.) kifejezés (Zs 11. stb.). Más fordítások a következőt írják: „a karvezetőnek” (Kat., KNB), „a zenefőnek” (Kám.). Úgy tűnik, hogy a héber kifejezés arra a személyre utal, aki valamilyen módon irányítja a dal előadását, megszervezi, elpróbáltatja azt, valamint képzi a lévita énekeseket, illetve a hivatalos előadást is vezényli. Ez a kifejezés talán a szentélyben szolgáló 24 zenészosztály vezetőinek szólt, vagy valamelyik másik képesített zenésznek (1Kr 15:21; 25:1, 7–31). Mintegy 20 másik, „a karmesternek” szóló zsoltárfelirat még részletesebb: „a karmesternek húros hangszereken”, „a karmesternek a mélyebb oktávra” és így tovább (Zs 4.; 12. stb.; lásd: SEMINIT). A Szentírás utal még ’az énekesek vezetőire’, valamint ’képzettekre’ és ’tanítványokra’ is. Mindez arra mutat, hogy magas színvonalú volt a zene (Ne 12:46; 1Kr 25:7, 8).

Úgy tűnik, hogy Izraelben a csoportos éneklés nagy része antifonális volt, tehát vagy úgy énekelték a párhuzamos verssorokat, hogy a kórus két fele váltakozva énekelt, vagy egy szólóénekes énekelt váltakozva a kórussal. A Szentírásban nyilvánvalóan erre utalnak úgy, hogy „felelgettek” (2Mó 15:21; 1Sá 18:6, 7). Ez a fajta éneklés látszik abból is, ahogy egyes zsoltárok meg lettek írva, ilyen például a 136. zsoltár. Nehémiás idejében a két hatalmas hálaadó énekkarról és a Jeruzsálem falának felavatásán betöltött szerepükről szóló leírás azt sugallja, hogy ilyen stílusban énekeltek (Ne 12:31, 38, 40–42; lásd: ÉNEK).

Az olyanfajta siratás, amely énekbeszédnek nevezhető, a hangmagasságában meglehetősen monoton és ismétlődő, a hangsúly pedig a ritmuson van. Míg ez a fajta stílus továbbra is nagyon népszerű a világ fő vallásainak némelyikénél, úgy tűnik, hogy bibliai használatban csak a gyászdalok esetében figyelhető meg. Például Dávid gyászdallal siratta a barátját, Jonatánt és Saul királyt (2Sá 1:17; 2Kr 35:25; Ez 27:32; 32:16). Csakis akkor részesítették előnyben ezt a fajta stílust a zene dallamával vagy a beszéd modulációjával és hangsúlyával szemben, ha gyászdalt énekeltek, vagy ha siránkoztak. (Lásd: GYÁSZDAL.)