Nyolcadik fejezet

A Teremtő feltárja kilétét — Ez javunkra válik!

A SÍNAI-FÉLSZIGETEN körülbelül hárommillió ember állt mennydörgések és villámlások közepette egy magas hegy előtt. Felhők borították be a Sínai-hegyet, és rázkódott a föld. Ilyen emlékezetes körülmények között Mózes vezetésével Izráel ókori népe törvényes kapcsolatra lépett az ég és föld Teremtőjével (2Mózes 19. fejezet; Ésaiás 45:18).

Miért tárta fel kilétét a világegyetem Teremtője különleges módon csak egy nemzetnek, egy viszonylag kis nemzetnek? Mózes bepillantást enged ebbe a kérdésbe: „mivel szeretett titeket az Úr, és hogy megtartsa az esküt, a melylyel megesküdt volt a ti atyáitoknak” (5Mózes 7:6–8).

Egy ilyen kijelentés napvilágra hozza, hogy a Biblia sokkal több információt tartalmaz számunkra, mint csupán a világegyetemnek és a földi életnek az eredetével kapcsolatos tényeket. Sokat elmond arról, hogyan bánt a Teremtő az emberekkel a múltban, hogyan bánik a jelenben, és hogyan bánik majd velük a jövőben. A Biblia az a könyv, amelyet a legtöbben tanulmányoznak a világon, és a legszélesebb körben terjedt el; tehát mindenkinek meg kell ismernie a tartalmát, aki nagyra értékeli az oktatást. Tekintsük át, hogy mit találhatunk a Bibliában, és fordítsuk először figyelmünket arra a részére, melyet gyakran neveznek Ószövetségnek. Eközben a világegyetem Teremtőjének, a Biblia Szerzőjének az egyéniségéről is értékes felvilágosítást szerzünk.

 A hatodik fejezetben, melynek címe: „Egy ősi beszámoló a teremtésről — Tudsz hinni benne?”, láttuk, hogy a bibliai teremtésbeszámoló olyan tényeket tartalmaz ősszüleinkről, azaz a keletkezésünkről, melyekhez nem juthatunk hozzá más forrásból. A Bibliának ez az első könyve ennél még sokkal többet tartalmaz. Éspedig?

A görög és egyéb mitológiák beszélnek olyan időről, amikor az istenek és félistenek foglalkoztak az emberekkel. Az antropológusok arról is beszámolnak, hogy mindenütt a világon léteznek legendák egy csaknem az egész emberiséget elpusztító ősi özönvízről. Ilyen mítoszokat jogosan vet el az ember. Tudtad-e azonban, hogy csak a Mózes első könyvében * fedezhetők fel azok a nyilvánvaló történelmi tények, melyek később valamilyen formában visszacsengtek ezekben a mítoszokban és legendákban? (1Mózes 6., 7. fejezet).

A Mózes első könyvében olyan férfiakról és nőkről is olvashatsz — hús-vér emberekről, akikkel azonosulni tudunk —, akik tudták, hogy a Teremtő létezik, és figyelembe vették akaratát az életükben. Tartozunk magunknak annyival, hogy tudjunk olyan emberekről, mint Ábrahám, Izsák és Jákób, akik a Mózes által említett ’atyák’ közé tartoztak. A Teremtő megismerte Ábrahámot, és „barátomnak” nevezte (Ésaiás 41:8; 1Mózes 18:18, 19). Miért? Mert Jehova figyelemmel kísérte őt, és megbízott Ábrahámban mint hithű férfiban (Zsidók 11:8–10, 17–19; Jakab 2:23). Ábrahám tapasztalata azt mutatja, hogy Isten megközelíthető. Félelmetesen nagy hatalmú és képességű, mégsem csupán valamilyen személytelen energia vagy kiváltó erő. Valóságos személy, akivel mi, emberek, tiszteletteljes  kapcsolatot ápolhatunk — mely maradandóan a javunkra válik.

Jehova ezt ígérte Ábrahámnak: „megáldatnak a te magodban a földnek minden nemzetségei” (1Mózes 22:18). Ez az ígéret az Ádám idejében elhangzott, eljövendő „magra” tett ígéretre épül, illetve azt fűzi tovább (1Mózes 3:15). Igen, amit Jehova Ábrahámnak mondott, az megerősítette a reményt, hogy valaki — a Mag — idővel majd megjelenik, és áldásul szolgál minden embernek. Tapasztalod majd, hogy ez a központi téma halad végig a Biblián, és azt emeli ki, hogy ez a könyv nem különböző emberi írásoknak a gyűjteménye. És ha ismered a Biblia központi témáját, akkor könnyebben felismered, hogy Isten egyetlen ókori nemzetet használt fel abból a célból, hogy megáldjon minden nemzetet (Zsoltárok 147:19, 20).

Az a tény, hogy Jehovát ez a szándék vezérelte, miközben Izráellel foglalkozott, arra mutat, hogy ő „nem személyválogató” (Cselekedetek 10:34; Galátzia 3:14). Ezenkívül már akkor is szívesen láttak más nemzetből származó embereket, akik azért jöttek, hogy szintén Jehovát szolgálják, amikor Isten elsősorban még csak Ábrahám leszármazottaival foglalkozott (1Királyok 8:41–43). A későbbiekben pedig látni fogjuk, hogy Isten olyannyira nem személyválogató, hogy napjainkban mi mindannyian — nemzeti vagy etnikai hovatartozásunktól függetlenül — megismerhetjük őt, és elnyerhetjük a tetszését.

Sokat tanulhatunk annak a nemzetnek a történelméből, amellyel a Teremtő évszázadokon át foglalkozott. Osszuk fel három részre ezt a történelmet. Miközben e részeket vizsgálod, figyeld meg, hogyan élt Jehova méltón a nevének jelentéséhez: ’előidézi, hogy legyen’, és  miként nyilvánult meg egyénisége, miközben egy valóságos néppel foglalkozott.

Első rész — A Teremtő uralma alatt lévő nemzet

Ábrahám leszármazottai rabszolgák lettek Egyiptomban. Isten végül elhívta Mózest, akinek a vezetésével i. e. 1513-ban felszabadultak. Amikor Izráel nemzetté lett, Isten volt a nemzet uralkodója. I. e. 1117-ben azonban a nép emberi királyt kívánt.

Milyen fejlemények vezettek oda, hogy Izráel Mózessel együtt ott volt a Sínai-hegynél? A Bibliában Mózes első könyve világítja meg ennek hátterét. Korábban, amikor Jákób (más néven Izráel) Egyiptomtól északkeletre élt, éhség ütötte fel a fejét az egész akkor ismert világon. A családja iránti törődés miatt Jákób Egyiptomban keresett élelmet, ahol bőségesen volt gabona raktáron. Megtudta, hogy az élelmiszerért felelős személy valójában a fia, József, akiről azt hitte, hogy már évekkel azelőtt meghalt. Jákób a családjával  Egyiptomba költözött, ahol felajánlották nekik, hogy maradjanak ott (1Mózes 45:25—46:5; 47:5–12). József halála után azonban egy új fáraó kényszermunkára fogta Jákób leszármazottait, és ’kemény munkával keserítette életüket, sárcsinálással, téglavetéssel’ (2Mózes 1:8–14). Ezt az élénk beszámolót, és még sok egyebet, a Mózes második könyvében olvashatod el.

Az izraeliták évtizedeken át szenvedték el a durva bánásmódot, és „feljuta . . . kiáltásuk Istenhez”. Bölcsen tették, hogy Jehovához fordultak. Őt érdekelték Ábrahám leszármazottai, és határozott volt szándéka teljesítésében, hogy eljövendő áldást biztosítson minden embernek. Jehova ’meghallotta Izráel fohászkodásait, és gondja volt rájuk’, ami azt mutatja nekünk, hogy a Teremtő együtt érez az elnyomott és szenvedő emberekkel (2Mózes 2:23–25). Mózest választotta ki arra, hogy kivezesse az izraelitákat a rabszolgasorból. Ám amikor Mózes és fivére, Áron elmentek Egyiptom fáraójához, és kérték, hogy engedje el ezt a leigázott népet, ő kihívóan így felelt: „Kicsoda Jahve, hogy engedelmeskedjem neki és elengedjem Izraelt?” (2Mózes 5:2, K. f.).

El tudod képzelni, hogy a világegyetem Teremtője visszaretten egy ilyen kihívástól, még ha a létező legnagyobb katonai hatalom uralkodójától kapja is? Isten csapások sorozatát mérte a fáraóra és az egyiptomiakra. Végül, a tizedik csapás után a fáraó ráállt, hogy elengedje az izraelitákat (2Mózes 12:29–32). Ábrahám leszármazottai tehát úgy ismerhették meg Jehovát, mint valóságos személyt, aki a maga idejében szabadulásról gondoskodik. Igen, amint Jehovának a neve is utal rá, drámai módon vált ígéreteinek a beteljesítőjévé (2Mózes 6:3). De a fáraó és az izraeliták még ennél is többet tudtak meg erről a névről.

 Ez azért történt így, mert a fáraó hamar meggondolta magát. Seregével hevesen üldözőbe vette a távozó rabszolgákat, és a Vörös-tenger közelében utolérte őket. Az izraeliták a tenger és az egyiptomi sereg között csapdába kerültek. Ekkor Jehova közbelépett, és a Vörös-tengeren keresztül nyitott nekik utat. A fáraónak fel kellett volna ismernie, hogy ez Isten legyőzhetetlen hatalmának a megnyilvánulása. Ehelyett egyenesen az izraeliták után vitte seregeit — de csak annyit ért el, hogy haderejével együtt a vízbe fulladt, amikor Isten visszaengedte a tenger vizét az eredeti helyzetébe. A Mózes második könyvében leírt beszámoló nem mondja el pontosan, hogy Isten hogyan hajtotta végre ezeket a tetteket. Joggal nevezhetjük csodáknak, mert az események és időzítésük emberfeletti. Nem álltak ellenben a felett a Személy felett, aki a világegyetemet és annak minden törvényét megalkotta (2Mózes 14:1–31).

Ez az eset azt bizonyította be az izraelitáknak — és számunkra is azt kell hangsúlyoznia —, hogy Jehova Megmentő, aki méltó a nevéhez. Ezenkívül még mást is le kell szűrnünk ebből a beszámolóból Isten útjairól. Például azt, hogy igazságot szolgáltatott egy elnyomó nemzettel szemben, és közben szerető-kedvességet tanúsított népe iránt, amelyen keresztül majd eljön a Mag. Amit az utóbbiról a Mózes második könyvében olvasunk, az jóval több mint ókori történelem; Isten azon szándékával kapcsolatos, hogy áldást biztosítson minden embernek.

Útban az Ígéret földje felé

Miután Mózes és a nép elhagyta Egyiptomot, keresztülvándorolt a pusztán a Sínai-hegyig. Ami ott történt,  az meghatározta Isten bánásmódját a nemzettel az azt követő évszázadokon át. Törvényekről gondoskodott. Mérhetetlen korszakokkal azt megelőzően a Teremtő természetszerűleg már megalkotta az anyagot irányító törvényeket a világegyetemünkben, melyek a mai napig működésben vannak. A Sínai-hegynél azonban Mózest használta fel, hogy nemzeti törvényekről  gondoskodjon. A Mózes második könyvében és az utána következő három könyvben, a Mózes harmadik, negyedik és ötödik könyvében olvashatunk arról, amit Isten tett, valamint arról a Törvénygyűjteményről, amelyről ő gondoskodott. A tudósok úgy vélik, hogy Mózes írta Jób könyvét is. Tartalmának fontosabb részeiről a tizedik fejezetben beszélünk.

 Még napjainkban is világszerte emberek milliói ismerik és igyekeznek követni a Tízparancsolatot, ennek a teljes Törvénygyűjteménynek a legfőbb erkölcsi útmutatóját. Ez a törvénykönyv azonban egyéb irányelveket is tartalmaz, melyek kiválósága csodálatot vált ki. Érthető, hogy sok szabály az akkori izraeliták életére összpontosult; ilyenek voltak például a higiéniával, az egészségvédelemmel és a betegségekkel kapcsolatos szabályok. Noha eredetileg egy ókori népnek készültek ezek a törvények, mégis olyan tudományos tények ismeretét tükrözik vissza, melyeket a szakemberek csak a múlt században vagy a körül fedeztek fel (3Mózes 13:46, 52; 15:4–13; 4Mózes 19:11–20; 5Mózes 23:12, 13). Az ember joggal teszi fel magának a kérdést: Hogyan tükrözhettek az ókori Izráelnek adott törvények sokkal magasabb rendű ismeretet és bölcsességet az akkori nemzetek ismereténél és bölcsességénél? Az ésszerű válasz az, hogy azok a törvények a Teremtőtől származtak.

A törvények a családfák vonalának megőrzését is elősegítették, és vallási kötelezettségeket írtak elő az izraelitáknak, hogy mindaddig kövessék azokat, amíg a Mag meg nem jelenik. Az izraeliták mindenbe beleegyeztek, amit Isten kért tőlük, ezért felelősséggel tartoztak, hogy e Törvényhez méltón éljenek (5Mózes 27:26; 30:17–20). Igaz, hogy tökéletesen nem tudták betartani a Törvényt. De még ez a tény is jó célt szolgált. Egy jogi szakértő később kifejtette, hogy a Törvény ’nyilvánvalóvá tette a törvényszegéseket, amíg el nem érkezik a mag, aki az ígéretet kapta’ (Galátzia 3:19, 24, NW). A Törvénygyűjtemény tehát elkülönített néppé tette őket, és arra emlékeztette őket, hogy szükségük van a Magra, azaz a Messiásra, valamint arra is felkészítette őket, hogy örömmel várják őt.

 A Sínai-hegynél összegyűlt izraeliták vállalták, hogy Isten Törvénygyűjteményéhez tartják magukat. Ezzel a Biblia elnevezése szerint egy szövetség vagy egy egyezmény hatálya alá kerültek. A szövetség a nemzet és Isten között állt fenn. Annak ellenére, hogy önként léptek erre a szövetségre, kemény nyakú népnek bizonyultak. Például aranyborjút készítettek Istenük képmása gyanánt. Ez bűnnek minősült, mert a bálványimádat a Tízparancsolat közvetlen megsértése volt (2Mózes 20:4–6). Ezenkívül panaszkodtak az ellátásuk miatt, fellázadtak az Isten által kijelölt vezetőjük (Mózes) ellen, és erkölcstelenségre adták magukat idegen asszonyokkal, akik bálványokat imádtak. De miért érdekeljen ez minket, akik időben oly messze élünk Mózes napjaitól?

Ismét elmondhatjuk, hogy ez nem csupán ókori történelem. A bibliai beszámolók Izráel hálátlan tetteiről és Isten reagálásáról azt mutatják, hogy ő igazán törődik az emberekkel. A Biblia azt mondja, hogy az  izraeliták „ismételten” próbára tették Jehovát, ’fájdalommal illették’ és „megbántották” (Zsoltárok 78:40, 41, Czeglédy fordítás). Ezért biztosak lehetünk abban, hogy a Teremtőnek vannak érzései, és törődik azzal, amit az emberek tesznek.

A mi nézőpontunkból esetleg arra gondolhatunk, hogy Izráel gonoszsága miatt Isten megszüntette a velük kötött szövetségét, és egy másik nemzetet választott, hogy beváltsa ígéretét. De ő nem ezt tette. Inkább megbüntette a megrögzött gonosztevőket, makacs nemzete mint egész iránt pedig könyörületet mutatott. Igen, Isten továbbra is lojális maradt hűséges barátjának, Ábrahámnak tett ígéretéhez.

 Nem sokkal ezután Izráel közeledett Kánaánhoz, melyet a Biblia az Ígéret földjének nevez. Nagy hatalmú emberek lakták, akik mélyen elmerültek az erkölcsileg lealacsonyító szokásokban. A Teremtő 400 évig nem avatkozott közbe, most azonban jogosan döntött úgy, hogy az ókori Izráelnek adja az országot (1Mózes 15:16; lásd még a „Féltékeny Isten — Milyen értelemben?” című részt a 132., 133. oldalon). Mózes 12 kémet küldött előre az országba. Tízen azt mutatták ki, hogy hiányzik belőlük a Jehova megmentő erejébe vetett hit. Az ő beszámolójuk miatt zúgolódott a nép Isten ellen, és összeesküvést szőtt, hogy visszatér Egyiptomba. Ezért Isten 40 évi pusztai vándorlásra ítélte a népet (4Mózes 14:1–4, 26–34).

Mit valósított meg ez az ítélet? Mózes a halála előtt arra figyelmeztette Izráel fiait, hogy emlékezzenek vissza azokra az évekre, amikor Jehova megalázta őket. Ezt mondta nekik: „Gondold meg azért a te szívedben, hogy a miképen megfenyíti az ember az ő gyermekét, úgy fenyít meg téged az Úr, a te Istened” (5Mózes 8:1–5). Annak ellenére, hogy cselekedeteikkel megsértették Jehovát, ő életben tartotta őket, és ezzel kinyilvánította előttük, hogy tőle függnek. Például, azért maradtak életben, mert mannával látta el a nemzetet, olyan ennivalóval, melynek íze hasonló volt a mézeskalácséhoz. Nyilván sok mindent meg kellett tanulniuk a pusztában szerzett tapasztalataik során. Be kellett bizonyosodnia, hogy fontos engedelmeskedniük irgalmas Istenüknek, és tőle függnek (2Mózes 16:13–16, 31; 34:6, 7).

Isten azt parancsolta Józsuénak, hogy Mózes halála után ő vezesse Izráelt. Ez a bátor, lojális férfi vitte be a nemzetet Kánaánba, és bátran hozzákezdett az  ország meghódításához. Rövid időn belül Józsué 31 királyt győzött le, és az Ígéret földjének nagy részét elfoglalta. Ezt az izgalmas történetet a Józsué könyvében találod meg.

Uralom emberi király nélkül

A pusztai tartózkodásuk és az Ígéret földjén töltött kezdeti évek idején a nemzetnek Mózes, majd Józsué volt a vezetője. Az izraelitáknak nem volt szükségük emberi királyra, mert Jehova volt a Szuverénjük. Elrendelte, hogy legyenek kijelölt idősebb férfiak, akik kivizsgálják  a jogi ügyeket a város kapuiban. Ők tartották fenn a rendet, és szellemi segítséget nyújtottak az embereknek (5Mózes 16:18; 21:18–20). Ruth könyve lenyűgöző bepillantást kínál abba, ahogyan ezek az idős férfiak kezeltek egy jogi ügyet, az 5Mózes 25:7–9-ben lefektetett törvény alapján.

Az évek során a nemzet sokszor vonta magára Isten nemtetszését, mert ismételten nem engedelmeskedett neki, és a kananeus istenekhez fordult. Mégis, amikor szorult helyzetbe kerültek, és Jehovát hívták segítségül, ő megemlékezett róluk. Bírákat állított, hogy  járjanak elöl Izráel megszabadításában, felszabadítva őket a szomszédos népek elnyomása alól. A Bírák könyve élénken mutatja be e bátor bírák közül tizenkettőnek a hőstetteit (Bírák 2:11–19; Nehémiás 9:27).

Így szól a beszámoló: „Ebben az időben nem volt király Izráelben; azért mindenki azt cselekedte, a mi jónak látszott az ő szemei előtt” (Bírák 21:25). A nemzetnek birtokában voltak a Törvényben lefektetett irányadó mértékek, így az idősebb férfiak segítségére és a papok utasításaira alapozva a nép „azt cselekedte, a mi jónak látszott az ő szemei előtt”, és biztonságban érezte magát. A Törvénygyűjtemény továbbá előírta, hogy gondoskodjanak egy sátortemplomról, vagyis egy hordozható templomról, ahol áldozatokat ajánlanak fel. Ez volt az imádat központja, és elősegítette a nemzet egységét abban az időben.

Második rész — Felvirágzás a királyok uralma alatt

Amikor Sámuel volt Izráel bírája, a nép emberi királyt követelt. Az első három király — Saul, Dávid és Salamon — 40-40 évig uralkodott i. e. 1117-től 997-ig. Izráel a gazdagság és a dicsőség tetőfokát érte el, a Teremtő pedig jelentős lépéseket tett az eljövendő Mag királyi uralmának az előkészítésére.

Sámuel bírói és prófétai szerepében is kellően gondot viselt Izráel szellemi jólétére, fiai azonban különböztek tőle. A nép végül ezt követelte Sámueltől: „Tégy valakit királyunkká, hogy ő bíráskodjék fölöttünk, ahogyan az minden népnél szokás!” Jehova felfedte Sámuelnek, hogy mit jelent a követelésük: „Hallgass a nép szavára . . ., mert nem téged vetettek meg, hanem engem vetettek meg, hogy ne legyek a királyuk.” Jehova előre látta ennek a fejleménynek a szomorú következményeit  (1Sámuel 8:1–9, Úf). Ennek ellenére, követelésüknek megfelelően királyt nevezett ki Izráel fölé, egy szerény férfit, akit Saulnak hívtak. Királlyá válása után, az ígéretes kezdet ellenére Saul önfejűvé vált, és megszegte Isten parancsait. Isten prófétája bejelentette, hogy a királyi uralmat olyan férfi kapja, aki kedves Jehova szemében. Ennek azt kell számunkra hansúlyoznia, hogy a Teremtő milyen nagyra értékeli a szívből jövő engedelmességet (1Sámuel 15:22, 23).

Dávid, aki Izráel következő királya lett, egy Júda törzséből származó család legkisebb fia volt. Ezzel a meglepő választással kapcsolatban ezt mondta Isten Sámuelnek: „az ember azt nézi, a mi szeme előtt van, de az Úr azt nézi, mi a szívben van” (1Sámuel 16:7). Nemde bátorít minket az a tudat, hogy a Teremtő azt nézi, amilyenek belülről vagyunk, és nem a külső megjelenésünket? Saulnak azonban megvolt erről a maga véleménye. Attól kezdve, hogy Jehova Dávidot választotta ki jövendőbeli királynak, Saul megszállott lett — az a gondolat hajtotta, hogy megölje Dávidot. Jehova nem engedte ezt meg, és Saul végül fiaival együtt meghalt egy ellenséges néppel, a filiszteusokkal vívott csatában.

Dávid Hebron városából uralkodott királyként. Majd bevette Jeruzsálemet, és oda helyezte fővárosát. Egészen odáig terjesztette ki Izráel országhatárait, ameddig Isten azt megígérte Ábrahám leszármazottainak. Erről az időszakról (és a későbbi királyok történelméről) a Biblia hat történeti könyvében olvashatsz. * Ezekből a könyvekből kiderül, hogy Dávid élete nem volt bajoktól mentes. Például, emberi  kívánságának engedve, házasságtörést követett el a gyönyörű Bethsabéval, utána pedig, hogy leplezze bűnét, más helytelenségeket is elkövetett. Jehova, aki az igazságosság Istene, nem tehette azt, hogy egyszerűen nem vesz tudomást Dávid tévelygéséről. Dávid szívből jövő megbánása miatt azonban Isten nem követelte  meg, hogy mereven alkalmazzák rá a törvény szerinti büntetést; de bűneinek következményeként Dávid családját sok baj érte.

Mindezen válságos időszakokon keresztül Dávid olyan személynek ismerte meg Istent, mint akinek érzései vannak. Ezt írta: „Közel van az Úr minden őt hívóhoz . . ., kiáltásukat meghallgatja” (Zsoltárok 145:18–20). Dávid őszintesége és odaadása félreérthetetlenül kifejezésre jut az általa komponált szép énekekben, melyek a Zsoltárok könyvének körülbelül a felét alkotják. Ebből a költeményből már milliók merítettek vigaszt és bátorítást. Figyeld meg a Zsoltárok 139:1–4-ből, hogy milyen közel érezte magát Dávid Istenhez: „Uram, megvizsgáltál engem, és ismersz. Te ismered ülésemet és felkelésemet, messziről érted gondolatomat . . . Mikor még nyelvemen sincs a szó, immár egészen érted azt Uram!”

Dávid rendkívüli módon tudatában volt Isten megmentő erejének (Zsoltárok 20:7; 28:9; 34:8, 10; 37:39). Amikor csak tapasztalta, nőtt a Jehovába vetett bizalma. Ennek bizonyítékát találod meg a Zsoltárok 30:6, 62:9 és 103:9-ben. Vagy olvasd el az 51. zsoltárt, amelyet Dávid azután írt, miután feddésben részesült a Bethsabéval elkövetett bűne miatt. Mennyire felüdítő tudni, hogy a Teremtő előtt szabadon kifejezhetjük magunkat, hiszen biztosak lehetünk abban, hogy ő nem öntelt, hanem alázattal, szívesen meghallgat! (Zsoltárok 18:36; 69:34; 86:1–8). Dávid nem csupán tapasztalat útján alakított ki ilyen értékelést. Ezt írta: „elmélkedem összes tettedről, átgondolom, amit kezed művelt” (Zsoltárok 63:7; 143:5, K. f.).

Jehova különleges szövetséget kötött Dáviddal egy örökké tartó királyságra. Dávid valószínűleg nem  értette teljesen ennek a szövetségnek a jelentőségét, de a Bibliában később feljegyzett részletekből láthatjuk, Isten arra utalt, hogy a megígért Mag Dávid vonalán jön el (2Sámuel 7:16).

A bölcs Salamon király és az élet értelme

Salamon, Dávid fia a bölcsességéről volt híres, és javunkra válik, ha elolvassuk a Példabeszédek és a Prédikátor könyvét, melyek igen gyakorlatiasak (1Királyok 10:23–25). * Ez utóbbi könyv különösen azoknak hasznos, akik az élet értelmét kutatják, épp úgy, ahogyan a bölcs Salamon király tette. Mivel Salamon volt az első olyan izraelita király, aki királyi családban született, a lehetőségek gazdag tárháza állt előtte. Csodálatot keltő épületeket épített, lenyűgözően változatos ételek voltak az asztalán, élvezetet talált a zenében és kiváló társai társaságában. Mégis ezt írta: „tekinték minden dolgaimra, melyeket cselekedtek vala az én kezeim, és az én munkámra, mit fáradsággal végeztem vala; és ímé, az mind hiábavalóság” (Prédikátor 2:4–10, 12). Mire mutatott ez?

Salamon ezt írta: „A dolognak summája, mindezeket hallván, ez: az Istent féljed, és az ő parancsolatit megtartsad; mert ez az embernek fődolga! Mert minden cselekedetet az Isten ítéletre előhoz, minden titkos dologgal, akár jó, akár gonosz legyen az” (Prédikátor 12:15, 16). Ennek megfelelően Salamon hét évet töltött azzal, hogy egy káprázatos templomot építsen, ahol az emberek imádhatták Istent (1Királyok 6. fejezet).

 Salamon uralmát éveken át a béke és a bőség jellemezte (1Királyok 4:20–25). Mégsem bizonyult olyan teljes szívűnek Jehova iránt, mint amilyen Dávid volt. Salamon sok idegen nőt vett feleségül, és engedte, hogy szívét az ő isteneik felé vonzzák. Jehova végül ezt mondta: „elszakasztván elszakasztom tőled az országot . . . egy nemzetséget adok a te fiadnak Dávidért, az én szolgámért és Jeruzsálemért” (1Királyok 11:4, 11–13).

Harmadik rész — A kettészakadt királyság

Salamon halála után, i. e. 997-ben tíz északi törzs elszakadt a többitől. Belőlük alakult meg Izráel királysága, melyet az asszíriaiak i. e. 740-ben legyőztek. A jeruzsálemi királyok két törzs felett uralkodtak. Ez a királyság, Júda, i. e. 607-ig állt fenn, amikor a babiloniak meghódították, és lakóit fogságba vitték. Júda 70 évig elhagyatott volt.

Amikor Salamon meghalt, fia, Roboám került hatalomra, és megnehezítette a nép életét. Ez lázadáshoz vezetett, tíz törzs elszakadt a többitől, és megalakította Izráel királyságát (1Királyok 12:1–4, 16–20). Ez az északi királyság az évek során nem ragaszkodott az igaz Istenhez. Az emberek gyakran hajoltak meg aranyborjú formájú bálványok előtt, vagy gyakoroltak valamilyen más hamis imádati formát. Nem is egy királyt meggyilkoltak, dinasztiáikat pedig a trónbitorlók győzték le. Jehova rendkívüli béketűrést gyakorolt, újra és újra elküldte prófétáit, hogy figyelmeztessék a nemzetet, tragédia vár rájuk, ha továbbra is hitehagyottak maradnak. Hóseás és Ámós könyvét azok a próféták írták, akiknek üzenete erre az északi királyságra összpontosult. Végül, i. e. 740-ben az asszíriaiak által következett be a tragédia, amelyről Isten prófétái jövendöltek.

 Délen, Dávid házából 19 király uralkodott egymás után Júda felett, egészen i. e. 607-ig. Asa, Jósafát, Ezékiás és Jósiás Dávidhoz, ősatyjukhoz hasonlóan uralkodtak, és ezzel elnyerték Jehova kegyét (1Királyok 15:9–11; 2Királyok 18:1–7; 22:​1, 2; 2Krónika 17:1–6). Ezeknek a királyoknak az uralkodása idején Jehova megáldotta a nemzetet. A The Englishman’s Critical and Expository Bible Cyclopædia ezt mondja: „J[údá]ban magasztos megtartóerőnek bizonyult az Istentől kijelölt templom, a papság, az írott törvény, és Jehovának, az igaz Istennek mint igazi teokratikus királynak az elismerése . . . Ez a ragaszkodás a törvényhez . . . királyok hosszú sorát eredményezte, sok bölcs és jó uralkodót sorakoztatott fel . . . Ennélfogva J[úda] tovább fennmaradt, mint nagyobb népességű, északi testvére.” A jó királyoknál sokkal több volt azoknak a királyoknak a száma, akik nem Dávid útján jártak. Jehova mégis úgy irányította a dolgokat, hogy ’Dávidnak, az ő szolgájának legyen előtte szövétneke mindenkor Jeruzsálemben, a városban, amelyet Isten magának választott, hogy oda helyezze az ő nevét’ (1Királyok 11:36).

A pusztulás felé haladva

Manassé Júda egyik olyan királya volt, aki elfordult az igaz imádattól. „Átvivé a fiát a tűzön, és igézést és jegymagyarázást űzött és ördöngösöket és titokfejtőket tartott; sok gonosz dolgot cselekedék az Úr szemei előtt, hogy őt haragra ingerelje” (2Királyok 21:6, 16). Manassé király arra csábította a népét, hogy „nagyobb gonoszságot műveljenek, mint azok a nemzetek, amelyeket az Úr kiirtott”. A Teremtő újra meg újra figyelmeztette Manassét és a népét, majd kijelentette: „kitörlöm Jeruzsálemet,  mint kitörlik a tálat” (2Krónika 33:9, 10, K. f.; 2Királyok 21:10–13).

Előzményként Jehova engedte, hogy az asszírok elfogják Manassét, és rézbilincsbe verve fogságba vigyék (2Krónika 33:11). Száműzetése idején Manassé észre tért, „és teljesen megalázta magát az ő atyáinak Istene előtt”. Hogyan reagált erre Jehova? „[Isten] meghallgatván könyörgését, visszahozá őt Jeruzsálembe, az ő országába. Akkor ismeré meg Manasse, hogy az Úr az igaz Isten.” Manassé király és unokája, Jósiás király is megvalósították a szükséges reformokat. A nemzet ennek ellenére nem fordított véglegesen hátat az általánosan eluralkodott erkölcsi és vallási romlásnak (2Krónika 33:1–20; 34:1—35:25; 2Királyok 22. fejezet).

Fontos tudnunk, hogy Jehova buzgó prófétákat küldött el, hogy ismertessék nézetét a kialakuló állapotokról. * Jeremiás így mondta el Jehova szavait: „Attól a naptól fogva, a melyen kijöttek a ti atyáitok Égyiptom földéből e mai napig küldtem hozzátok minden én szolgámat, a prófétákat napról-napra, szüntelen küldöttem.” De a nép nem hallgatott Istenre. Még gonoszabbul cselekedtek, mint ősatyáik! (Jeremiás 7:25, 26). Jehova újra meg újra figyelmeztette őket, „mert szánta népét”. Ők még ezek után sem voltak hajlandók reagálni a figyelmeztetésre. Jehova ezért megengedte, hogy a babiloniak i. e. 607-ben elpusztítsák Jeruzsálemet, és lakatlanná tegyék az országot, mely ezután 70 évig elhagyatott volt (2Krónika 36:15, 16, Úf; Jeremiás 25:4–11).

 Isten tetteinek ez a rövid áttekintése annak felismeréséhez kell hogy segítsen minket, hogy Jehova törődést mutatott nemzete iránt, és igazságosan bánt vele. Nem vonult vissza — mintha közömbös lenne —, és nem csak egyszerűen várt és figyelte, hogy mit tesz majd népe. Tevékenyen igyekezett segíteni rajtuk. Bizonyára megérted, miért mondta Ésaiás: „Uram, Atyánk vagy Te . . . kezed munkája vagyunk mi mindnyájan” (Ésaiás 64:7). Ennek megfelelően ma sokan hívják a Teremtőt „Atyának”, mert úgy reagál, ahogyan egy szerető, érdeklődést mutató emberi apa reagálna. Azt is megerősíti azonban, hogy felelősséget kell vállalnunk saját tetteinkért és azok következményeiért.

Miután a nemzet 70 évet fogságban töltött Babilonban, Jehova Isten beteljesítette a Jeruzsálem újjáépítésével kapcsolatos próféciáját. A nép kiszabadult, és hazatérhetett a szülőföldjére, hogy „építse az Úrnak . . . házát . . . Jeruzsálemben” (Ezsdrás 1:1–4; Ésaiás 44:24—45:7). Sok bibliai könyv foglalkozik ezzel a helyreállítással, a templom újjáépítésével vagy az ezt követő eseményekkel. * Egyik a Dániel könyve, amely különösen azért érdekes, mert pontosan megjövendölte, hogy a Mag, azaz a Messiás mikor jelenik meg, és hogy milyen világesemények zajlanak majd le napjainkban.

A templom végül újra felépült, de Jeruzsálem szánalmas állapotban volt. Falai és kapui romokban hevertek. Ezért Isten olyan férfiakat használt fel, mint például Nehémiás, hogy bátorítsa a zsidókat, és megszervezze az életüket. A Nehémiás 9. fejezetében olvasható ima remekül összefoglalja, hogyan bánt Jehova az izraelitákkal.  Úgy mutatja be Jehovát, mint aki „bűnbocsánatnak Istene . . ., könyörülő és irgalmas, hosszútűrő és nagy kegyelmességű”. Ez az ima arra is rámutat, hogy Jehova az igazságosságra vonatkozó tökéletes irányadó mértékével összhangban jár el. Még ha jó oka lenne is rá, hogy gyakorolja hatalmát az ítélet-végrehajtásban, kész mérsékelni az igazságosságot szeretettel. Ezt kiegyensúlyozottan és bámulatra méltóan teszi meg, ami bölcsességet igényel. Nyilvánvaló, hogy annak, ahogy a Teremtő Izráel nemzetével bánt, hozzá kell vonzania bennünket, és arra kell ösztönöznie, hogy érdekeljen minket akaratának cselekvése.

A Bibliának ez a része (az Ószövetség) azzal fejeződik be, hogy Júdát és a jeruzsálemi templomot újjáépítették, de pogány uralom alatt állt. És hogyan teljesedik be Istennek a Dáviddal kötött szövetsége, mely szerint egy „mag” „mindörökké” fog uralkodni? (Zsoltárok 89:4, 5; 132:11, 12). A zsidók még mindig várták egy „Messiás-fejedelemnek” a megjelenését, aki majd megszabadítja Isten népét, és egy teokratikus (Isten által uralt) királyságot alapít a földön (Dániel 9:24, 25). Valóban ez volt Jehova szándéka? Ha nem, akkor hogyan hoz el szabadulást a megígért Messiás? És hogyan érint ez minket ma? A következő fejezet ezeket a létfontosságú kérdéseket tárgyalja.

[Lábjegyzetek]

[Kiemelt rész a 126., 127. oldalon]

Csodák — Tudsz hinni bennük?

„Lehetetlenség felhasználni a villanylámpát, a rádiót, javunkra fordítani a modern orvosi és sebészi találmányokat, ugyanakkor hinni az Újszövetség szellemvilágában és csodáiban.” Rudolf Bultmann német teológusnak e szavai azt tükrözik vissza, ahogyan ma sokan a csodákról vélekednek. Te is ezt gondolod a Bibliában feljegyzett csodákról, például arról, amikor Isten szétválasztotta a Vörös-tengert?

Az Akadémiai Kislexikon meghatározása szerint a „csoda” az az „esemény, amelyet . . . valamilyen természetfeletti lény . . . beavatkozása idéz elő”. Egy ilyen rendkívüli esemény alkalmával felborul a természet rendje, és sokan emiatt nem hajlandók hinni a csodákban. Ami azonban a természet egyik törvénye megsértésének tűnik, azt könnyen meg lehet magyarázni a többi érintett természeti törvénynek a fényében.

Szemléltetésül: a New Scientist arról számolt be, hogy a Tokió Egyetemen két fizikus különlegesen erős mágneses teret idézett elő egy vízszintesen elhelyezett kémcsőben, mely nem volt teljesen megtöltve vízzel. A víz a kémcső végeibe tódult, középen száraz részt hagyva. Az 1994-ben felfedezett jelenség azért áll fenn, mert a vizet, mivel enyhén diamágneses anyag, taszítja a mágnes. A megfigyelt jelenséget, hogy a víz a nagyon erős mágneses tér felől a kevésbé mágneses tér felé mozog, Mózes-effektusnak nevezték el. A New Scientist ezt írta: „Ha az embernek van hozzá elég nagy mágnese, könnyű a vizet ide-oda taszítani. És ha ezt teszed, akkor csaknem minden lehetséges.”

Teljes biztonsággal természetesen nem lehet megmondani, hogy Isten melyik folyamatot használta fel, amikor szétválasztotta a Vörös-tengert az izraelitáknak. A Teremtő ellenben a legapróbb részletekig ismeri a természet minden törvényét. Könnyen irányíthatta úgy az egyik törvény bizonyos megnyilvánulásait, hogy az általa alkotott törvények közül egy másikat használt fel hozzá. Ennek az eredménye az emberek szemében csodának tűnhetett, különösen akkor, ha nem értették teljesen a szóban forgó törvényeket.

A bibliai csodákkal kapcsolatban Jamada Akira, a Kiotó Egyetem nyugalmazott professzora ezt mondja: „amíg helyes azt mondani, hogy . . . [egy csodát] jelenleg nem lehet felfogni az érintett tudományág szemszögéből (vagy a tudomány jelenlegi állása szerint), addig helytelen úgy következtetni, hogy nem is történt meg, egyszerűen a fejlett, modern fizikát vagy a fejlett modern bibliológiát véve alapul. A mai modern tudomány tíz év múlva már idejétmúlt tudomány lesz. Minél gyorsabban fejlődik a tudomány, annál nagyobb eséllyel lesznek napjaink tudósai a jövőben a nevetség céltáblái, akikről ezt mondják: »Tíz évvel ezelőtt a tudósok komolyan elhitték ezt és ezt«” (Gods in the Age of Science).

Jehova — mivel ő a Teremtő, aki képes a természet minden törvényét összehangolni — arra is képes, hogy csodákat hajtson végre.

[Kiemelt rész a 132., 133. oldalon]

Féltékeny Isten — Milyen értelemben?

„Az Úr neve az, hogy féltékeny, igen féltékeny Isten.” Ezt a megjegyzést olvashatjuk a 2Mózes 34:14-ben (K. f.), de vajon hogyan értendő?

A „féltékenynek” fordított héber szó jelentheti azt, hogy ’kizárólagos odaadást követelő, versengést nem tűrő’. Jehova pozitív értelemben féltékeny a nevére és az imádatára, ez teremtményei javára válik (Ezékiel 39:25). Buzgalma, hogy teljesítse, amit neve képvisel, azt jelenti, hogy véghezviszi az emberiséggel kapcsolatos szándékát.

Nézd meg például a Kánaán földjén lakó népek feletti ítéletét. Egy tudós ezzel a megdöbbentő leírással szolgál: „Baál, Astarót és más kananeus istenek imádata a legféktelenebb orgiákkal járt együtt; templomaik a bűn központjai voltak . . . A kananeusok erkölcstelen élvezettel imádták isteneiket . . ., továbbá ugyanezeknek az isteneknek bemutatott áldozatul meggyilkolták elsőszülött gyermekeiket.” A régészek találtak olyan agyagkorsókat, melyek feláldozott gyermekek maradványait tartalmazták. Bár Isten tudott Ábrahám idejében a kananeusok tévelygéséről, 400 évig türelmet gyakorolt irántuk, elegendő időt engedve nekik a változtatáshoz (1Mózes 15:16).

Vajon a kananeusok tudatában voltak tévelygésük súlyának? Nos, nekik is megvolt az az emberi jellemzőjük, hogy volt lelkiismeretük, melyet a jogászok az erkölcs és igazság egyetemes alapjaként ismernek el (Róma 2:12–15). A kananeusok ennek ellenére kitartottak a gyűlöletes gyermekáldozatokban és az ízléstelen szexuális szokásokban.

Jehova a kiegyensúlyozott igazságérzete miatt úgy döntött, hogy az országot meg kell tisztítani. Ez nem népirtás volt. Azok a kananeusok — akár külön személyek, mint például Ráháb, akár csoportok, mint például a gibeoniták —, akik elfogadták Isten magas erkölcsi irányadó mértékeit, megmenekültek (Józsué 6:25; 9:3–15). Ráháb a Messiáshoz vezető, királyi leszármazási vonal egyik láncszeme lett, a gibeoniták leszármazottait pedig az a megtiszteltetés érte, hogy Jehova templománál szolgálhattak (Józsué 9:27; Ezsdrás 8:20; Máté 1:1, 5–16).

Következésképpen, ha az ember tényeken alapuló, teljes és tiszta képet igyekszik kapni, akkor könnyebb úgy látnia Jehovát, mint csodálatra méltó, igazságos Istent, aki helyes módon féltékeny, és ez hithű teremtményei javára válik.

[Kép a 123. oldalon]

A Teremtő egy rabszolga népet szabadított ki és használt fel szándéka teljesítésében

[Kép a 129. oldalon]

A Sínai-hegynél Izráel ókori nemzete szövetségesi kapcsolatba lépett a Teremtővel

[Kép a 130. oldalon]

A Teremtő egyedülálló törvényeinek a megtartásával a nép még inkább kedvét lelte az Ígéret földjében

[Kép a 136. oldalon]

Megtekintheted a Jeruzsálem falától délre fekvő területet, ahol Dávid király fővárosa volt