A „bibliai kánon” kifejezés azoknak a könyveknek a gyűjteményére vagy listájára utal, melyeket valódi ihletett Írásnak tekintenek.

A „kánon” szó a héber qá·neʹ (nád) szóból ered. A nádat mérőeszközként használták (Ez 41:8). A bibliai kánon, vagyis az ihletett könyvek katalógusa lehetővé teszi, hogy az olvasó „megmérje”, azaz meghatározza, hogy mi helyes a hitet, tantételeket és a viselkedést érintő kérdésekben.

A Héber iratok kánonját az i. e. V. század végére állították össze. A zsidó hagyományok szerint a rátermett írnok és ihletett bibliaíró, Ezsdrás kezdte a munkát, és Nehémiás fejezte be (Ezs 7:6, lábj.). A Keresztény görög iratok feljegyzése abban az időben ért véget, amikor a szellem ajándékai működtek Krisztus követőin (Jn 14:26; Jel 1:1). Egyes keresztények képesek voltak „felismerni az ihletett kijelentéseket” (1Ko 12:10). Vagyis ők is meg tudták határozni, hogy a gyülekezeteknek küldött levelek közül melyek Istentől ihletettek, és nem volt szükség egy úgynevezett egyházi zsinat elé vinni a kérdést. Az utolsó apostol, János halálával az Istentől ihletett férfiak láncolata véget ért. Ezért hát a Jelenések könyvével, János evangéliumával és a három levelével a bibliai kánon teljes lett. A későbbi, nem ihletett írók kijelentései csak annyiból hasznosak, hogy elismerik a bibliai kánont, mely Isten szelleme által lett összeállítva és jóváhagyva.