(kb. i. sz. 260 – kb. 340) Történetíró, tudós és teológus, valószínűleg Cezáreában, Izraelben született. Euszebiosz az egyháztörténet-írás atyjaként vált ismertté.

Caesareai Euszebiosznak és Euszebiosz Pamphilinek is hívták, ez utóbbi nevet Pamphilosz után kapta, aki az egyház cezáreai elöljárója volt. Euszebiosz kb. i. sz. 313-ban Cezárea püspöke lett.

A Biblia tanulmányozóinak azért érdekesek Euszebiosz írásai, mivel segítenek beazonosítani néhány földrajzi helyet, melyről a Biblia említést tesz, továbbá háttér-információt nyújtanak bizonyos bibliai könyvekről. Euszebiosz Egyháztörténet című könyvét, mely kb. i. sz. 324-ben jelent meg, az ókor legjelentősebb egyháztörténeti művének tekintik. Ebben a jól ismert műben kronológiai sorrendben ír az első keresztények történelméről az apostoloktól kezdve az ő napjaiig. Az Egyháztörténetben (III. könyv, 5., 3.) Euszebiosz kijelenti, hogy Jeruzsálem i. sz. 70-ben bekövetkezett pusztulása előtt a keresztények elhagyták a várost és Júda földjét, és Perea vidékére (a Jordán túloldalára), Pella városába menekültek. A beszámolója megerősíti azt a tényt, hogy a keresztények megfogadták Jézus figyelmeztetését, és elmenekültek, amikor Jeruzsálemet körbevették a római seregek (Lk 21:20–22).

Euszebioszt kiközösítették az egyházból, amiért azt vallotta, hogy Krisztus alá van rendelve az Atyának. Viszont a niceai zsinaton i. sz. 325-ben az ellenkező oldalon foglalt állást, ezért felmentették. Euszebiosz, aki ekkor I. Konstantin egyházi tanácsadója volt, dicsőítette a császár erőfeszítéseit, melyeket a keresztény tanítások egységesítése érdekében tett. I. Konstantin halála után Euszebiosz megírta a Konstantin élete című könyvet, egy dicshimnuszt.

Az, hogy Euszebiosz megalkudott Niceában, arról árulkodik, hogy feltehetően jobban foglalkoztatta a saját pozíciója, mint a Biblia igazsága.