A Jerikóban történtek híre gyorsan elterjed Kánaán földjén. Az ott élő királyok szövetkeznek, hogy megtámadják az izraelitákat. A gibeoniak azonban más tervet eszelnek ki. Kopott ruhában felkeresik Józsuét, és ezt mondják neki: „Messzi vidékről jövünk. Hallottunk Jehováról, és mindarról, amit Egyiptomban és Moábban tett. Ígérjétek meg, hogy nem támadtok meg minket, és mi a szolgáitok leszünk.”

Józsué hisz nekik, és megígéri, hogy nem támadják meg őket. Három nap múlva rájön, hogy mégsem távoli vidékről jöttek, hanem Kánaán földjén laknak. Ezt kérdi tőlük:

– Miért csaptatok be minket?

– Mert féltünk. Tudjuk, hogy Jehova, az Istenetek harcol értetek. Könyörgünk, ne öljetek meg minket!

Józsué megtartja a szavát, és életben hagyja őket.

Nem sokkal ezután öt kánaánita király megfenyegeti a gibeoniakat. Józsué és a katonái egész éjjel menetelnek,  hogy megszabadítsák őket. Másnap kora reggel harcba szállnak a kánaániták ellen, akik menekülnek, amerre csak tudnak. De bármerre futnak is, Jehova hatalmas jégdarabokat bocsát rájuk. Ezután Józsué arra kéri Jehovát, hogy a nap ne menjen le. Miért kér ilyet, hiszen a nap eddig még minden este lement? Azért, mert bízik Jehovában. És egy álló napon át nem is megy le a nap. Egészen addig fennmarad, míg az izraeliták le nem győzik a kánaánita királyokat a seregeikkel együtt.