EGYIK év múlik a másik után. Eltelik tíz év, húsz év, harminc év, már majdnem negyven év is. És az izraeliták még mindig a pusztában vannak. De ezek alatt az évek alatt Jehova mindig gondoskodik népéről. Mannával táplálja őket. Nappal felhőoszloppal, éjjel tűzoszloppal vezeti őket. Ruhájuk egész idő alatt nem kopik el, és a lábuk sem sebesedik ki.

Az egyiptomi kivonulástól számítva a negyvenedik év első hónapjában járunk. Az izraeliták ismét Kádesben táboroznak. Itt voltak csaknem negyven évvel ezelőtt is, amikor Mózes elküldte a tizenkét kémet, hogy kikémlelje Kánaán földjét. Mózes nővére, Mirjam meghal Kádesben. A nép pedig, csakúgy, mint annak idején, most is bajt okoz.

Nem találnak vizet, ezért így panaszkodnak Mózesnek:

– Jobb lett volna, ha meghalunk. Minek hoztál ki minket Egyiptomból erre a borzalmas helyre, ahol semmi sem terem? Nincs gabona, sem füge, sem szőlő, sem gránátalma, de még ivóvíz sincs!

Amikor Mózes és Áron a hajlékhoz megy imádkozni, Jehova ezt mondja Mózesnek:

– Gyűjtsd egybe a népet. Majd mindnyájuk előtt szólj ahhoz a sziklához ott. A sziklából annyi víz fakad majd, hogy ihat a nép, meg az összes állat.

Mózes tehát egybegyűjti a népet, és ezt mondja:

– Halljátok meg ti, akik nem bíztok Istenben! Ebből a sziklából fakasszunk nektek vizet, Áron és én?

Majd botjával kétszer a sziklára üt, és a víz hatalmas sugárban tör elő a sziklából. Bőven jut ivóvíz minden embernek és minden állatnak.

Jehova azonban megharagszik Mózesre és Áronra. Tudod, miért? Azért, mert azt mondták, hogy majd ők fakasztanak vizet a sziklából. Pedig igazából Jehova fakasztott vizet. Mivel Mózes és Áron nem mondott igazat erről, Jehova kijelenti, hogy megbünteti őket.

– Nem vezetitek be a népemet Kánaánba – mondja.

Az izraeliták nemsokára elhagyják Kádest, és hamarosan a Hór hegyéhez érnek. Ott, a hegy tetején 123 éves korában meghal Áron. Az izraeliták nagyon szomorúak, és az egész nép siratja őt harminc napig. Fia, Eleázár lesz Izrael nemzetének a következő főpapja.